Kolibrit fotózni nem könnyű. Az aprócska madarak egy légy gyorsaságával rezegtetik a szárnyaikat és cikáznak ide-oda, és már azelőtt tovaröppennek a lomha turista fényképezőgépe elől, hogy egyáltalán megnyomhatná a gombot. Több száz kolibrifotó-kísérletemből talán ha tíz darab lett, ami értékelhető minőségben mutatja be a világ legkisebb madarainak tollas színparádéját, de egy természetfotó-versenyre azért aligha válogatnák be akármelyiket is.
És ez a tíz is csak azért jöhetett össze, mert az Acaime nevű finca (hegyi tanya) tulajdonosai évek hosszú munkájával, és rengeteg cukros vízzel odaszoktatták az apró madarakat a teraszra. A házigazda voltaképpen arra jött rá, hogy a Cocora-völgy látogatói akár még belépődíjat is hajlandóak fizetni azért, hogy ebbe a gyermekien ártatlan szórakozásba, a kolibrifotózásba néhány percig belefeledkezhessenek. Egyike ő annak a sok ezer ügyes kolumbiainak, akik valami egyszerű, mégis nagyszerű ötlettel álltak elő, hogy pénzt facsarjanak ki abból, amiből a legtöbb van Kolumbiában: a varázslatból.
Kolumbia a mágikus realizmus szülőhazája, szokták írni közhelyes útikönyv-szerzők, és már utálom is magamat, hogy ha kontextualizálva is, de én is papírra vetettem ezt a banális mondatot. A Cocora-völgy szokott lenni az egyik példa, hogy lám, mennyire szürreális, álomszerű ez az ország: itt nőnek ugyanis a világ legmagasabb pálmafái, az akár hatvan méteres magasságot is elérő viaszpálmák. A helyiek egykor gyertyaöntésre használták a fák törzséből kifolyó, viaszszerű anyagot, mostanában viszont már inkább a turistákból élnek, akik ebbe az elvarázsolt erdőségbe ellátogatnak. A teljesen bizarr, vékony, majdhogynem a felhőkbe vesző pálmatörzsek tetején aprócska pamacs ül: néhány pálmalevél, mintha egy csenevész pálmafácskát húzott volna négy-ötszörös hosszúságúra valami vicces kedvű varázsló.
Viaszpálmát fotózni sem könnyű: valamelyik irányba mindig kilóg a képből. A turisták – a 2010-es évek általános mentalitásának megfelelően – egyfolytában szelfizni próbálnak ezekkel a különös fákkal, de az eredmény többnyire nem túl meggyőző. Csak alulról felfelé lehet megkomponálni a képet, úgyhogy a legtöbben úgy néznek ki rajta, hogy premier plánban látszik a tokájuk, a viaszpálmák koronája pedig csak egy pamacs valahol a kép felső sarkában, amit egy hosszú rúd, a fa törzse köt össze a szelfiző fejével, mintha abból nőne ki. Én is csináltam néhány ilyen képet, onnan tudom mindezt, és nem is érzem szükségesnek, hogy megosszam őket a nagyvilággal.
A Cocora-völgyben sétálva a hely mágiáján kívül a helyiek realizmusát is nagyra értékeltem. Talán így, ebből a két összetevőből tud létrejönni a García Márquez által világhírűvé tett örökös kolumbiai kettősség. A kolibri-etetésből sikeres turistacélpontot kifejlesztő Acaime finca tulajdonosai mellett a turistákat ló- és öszvérháton körbevezető hajcsárok, illetve az özönvíz előtti terepjárók sofőrjei is jó példái a kolumbiaiak szükség szülte élelmességének. Utóbbiak olyan dzsipeket vezetnek - a híres Willy-ket - amelyeket még az amerikai hadsereg selejtezett le a második világháború után, és adott el Kolumbiának potom pénzért. Az iskolabuszokból lett partibuszokhoz, a chivákhoz hasonló életutat bejárt Willy-ket annyi ideig toldozták-foldozták, hogy most már önmagukban is turistalátványosságnak számítanak, amiért még mindig működőképesek. A Willy-sofőrök pedig szép pénzeket keresnek azzal, hogy a turistákat fuvarozzák a Cocora-völgy és a legközelebbi település, Salento között.
Salento eléggé tetszett, bár lépni nem lehetett a turistáktól. A tömeg nagy része viszont nem külföldi volt, hanem kolumbiai: a drog- és gerillaháborúk évtizedei alatt a városi lakosság nem szívesen ment ki a veszélyesnek ítélt falvakba, így a Salentóhoz hasonló helyek felfutása az utóbbi tíz évben legalább annyira köszönhető a kolumbiai városi középosztály visszatérésének, mint a külföldiek megjelenésének. A főutca színes házikói között áramló és szuvenírt vásárolgató családokat gyorsan magunk mögött hagytuk Césarral, és jó ösztönnel betévedtünk egy félreeső billiárdszalonba, ahol helyi férfiak itták a guarót és lökték a golyókat. A turistaboltok után megnyugvás volt ezen a jólesően életszagú helyen kikérni egy sört, ezzel fejezve be a napot.
Két nappal később pedig a sajátos kolumbiai élelmesség másik szép példáját ismertük meg egy másik mágikus faluban, a Salentótól kétszáz kilométerre északra fekvő Guatapében. Erről szól majd a következő bejegyzés.
Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
