Az már önmagában elég meglepő, hogy egy dél-amerikai város főterének az a neve, hogy Onafhankelijkheidsplein, és németalföldi stílusú tégla- és faépületek szegélyezik. Pár nap után azonban már kezdtem megszokni, hogy Suriname fővárosa, Paramaribo egy ilyen furcsa hely. Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a tér vasárnaponként marcona férfiakkal telik meg, akik komoly arccal felsorakoznak egymással szemben, és versenybe küldik... a kismadaraikat.

Az Onafhankelijkheidsplein név lehetetlen szóalakja az egymásra torlódó mássalhangzóival a gyarmatosító hollandok öröksége, akik a teljesen tájidegen nyelvüket itt hagyták maguk után a trópusokon. A név jelentése (Függetlenség tér) viszont annak állít emléket, hogy Suriname 1975-ben függetlenné vált Hollandiától, és önálló ország lett.

A független Suriname története nem egy lányregény. A lakosság fele (!) kivándorolt, a gazdasági fejlődés közepes, az elnök pedig egy olyan tömeggyilkos és drogbáró, aki még a világnak ezen a részén is megütközést kelt a viselt dolgaival. Dési Bouterse először puccsal, diktátorként került az ország élére, és nagy valószínűséggel személyesen lőtt agyon tizenöt prominens ellenzéki értelmiségit a Fort Zeelandia erődben (vagy legalábbis végignézte a kivégzésüket). Pár évvel később pedig a katonái negyven civilt öltek meg egy Moiwana nevű faluban, mert ott bujkált Bouterse egykori testőre, Ronnie Brunswijk, aki fellázadt a diktátor ellen.

Miután a nyolcvanas évek végén helyreállt a demokrácia Suriname-ban, Boutersét több ízben perbe fogták, de mindig megúszta. Sőt, 2010-ben szövetségre lépett Brunswijkkel (aki eddigre szemlátomást elfelejtette, hogy Bouterse egy egész falut lemészároltatott csak azért, hogy őt előkerítse és kivégezze), és együtt megnyerték a választást. És aztán 2015-ben ismét: néhány hónappal később, amikor Paramaribóban jártam, még tele volt a város Bouterse pártjának lila plakátjaival. A szétaprózott ellenzék pedig tehetetlennek tűnik, és még abból sem tudtak különösebben tőkét kovácsolni, hogy Bouterse elnök 1999 óta nemkívánatos személy Hollandiában, ahol távollétében elítélték fél tonna (!!!) kokain csempészéséért.

Minden adott lenne tehát, hogy az Onafhankelijkheidsplein, ahol az elnöki palota áll, vasárnap reggelenként Molotov-koktélos tüntetőkkel teljen meg. Ehelyett, ahogy már említettem, szigorú tekintetű, de teljesen békésen viselkedő férfiak népesítik be ilyenkor a teret, akik szakértő testtartással figyelik, akárha focit néznének, ahogy aprócska madarak ülnek kalitkában és versenyt csipognak egymással. A suriname-i politika ugyanis lehet, hogy eléggé lehangoló, az ázsiai, afrikai és európai eredetű elemekből építkező suriname-i kultúra megnyilvánulásai viszont egészen zseniálisak.

A csipogóverseny hagyománya, mint annyi minden Suriname-ban, Délkelet-Ázsiából származik. De nem csak az indiaiak és a jávaiak, hanem az ország egyéb népcsoportjai, így a kreol és a marron négerek is nagy örömüket lelik a sportágban. Több ízben láttam nagydarab, felnőtt férfiakat önfeledten gügyögni kismadarakhoz, akiket magukkal vittek mindenhová, kalitkástól – a motor kormányára vagy a csónak elejébe applikálva – sőt még olyat is, hogy egy fa tetejére húzták fel a kalitkát zsinóron, minden bizonnyal azért, hogy a kismadár inspirálódjon, és olyan új csipogásokat tanuljon a szabadon élő társaitól, amilyenekkel aztán vasárnap reggel legyőzheti az ellenfeleit.

Szombaton délután óvatosan felvetettem paramaribói vendéglátómnak, CJ-nek, hogy másnap reggel hétkor én bizony csipogóversenyre akarok menni. Mivel az apartmanház bejárata nem kulccsal, hanem ujjlenyomat-szkennerrel nyílt, ez azt jelentette, hogy a kórházi ápolóként dolgozó CJ-nek az egyetlen szabadnapján háromnegyed hétkor ki kellett volna jönnie velem a kapuhoz, hogy kiengedjen. Emiatt akkor sem lettem volna meglepve, ha azt mondja, hogy esze ágában sincs ilyen korán kimászni az ágyból. Ezzel szemben CJ, ez a csupa szív filippínó egyből azt mondta, hogy persze, sőt, örömmel el is kísér. Így esett, hogy vasárnap reggel, hét óra előtt pár perccel megérkeztünk a szinte teljesen üres Onafhankelijkheidspleinre.

Nem volt túl bizalomgerjesztő a hangulat, mert csak néhány indo- és afro-suriname-i férfi támasztotta a kocsiját a tér sarkában, mintha valami gyanús ügyletre készülnének. CJ megkérdezte az egyiküket, hogy madarat csipogtatni jöttek-e. A férfi bólintott. – Még negyed óra – mondta. Körbejártuk a teret. Középen egy nagy hasú bronzszobor állt: Johan Adolf Pengelt ábrázolta, aki megteremtette a nemzeti függetlenség feltételeit megteremtette azzal, hogy a néger és az indiai származású suriname-iak pártjaiból koalíciót kovácsolt (a hollandok ellen).

Mire körbejártuk a teret, az afro- és indo-suriname-iak már a legteljesebb egyetértésben pakolták ki a kalitkáikat a kocsikból. Néhány perc leforgása alatt a tér hangulata megváltozott: már nem olyan volt, mintha két rivális banda méregetné egymást, hanem olyan, mint egy kisállat-vásár valami majálison. Egy nagydarab hindu elkezdett gügyörészni az egyik kismadárhoz: tőle kértünk szakmai hátteret. Örömmel elmondta, hogy háromféle énekesmadár jó a csipogóversenyre: a rowti, a picolet és a twa-twa. A versengés arról szól, hogy melyik madár tud a legtöbb, egymástól legalább egy másodperces szünetekkel elválasztott szekvenciát elcsipogni tizenöt perc alatt. A nézők pedig pénzben fogadnak a madarakra, így a csipogtatás nagy biznisz, a legjobb madarak háromezer dollár körüli áron cserélnek gazdát. Verseny előtt általában nőstényeket tesznek a hím madarak közelébe, hogy hangulatba kerüljenek, fél nyolckor pedig egy másik hímet, akivel megkezdődik a párharc.

A csipogóverseny a résztvevő madár szempontjából tehát arra megy ki, hogy a fél méterrel arrébb, a másik kalitkában ülő hímet legyőzze kitartó és választékos csipogásával, és a végén az övé lehessen a harmadik kalitkában, kicsivel arrébb várakozó tojó. (Azt nem tudom, hogy a verseny végeztével ez meg is történik-e: őszintén remélem, hogy igen.) A körmérkőzések három menetben zajlanak: fél nyolckor kezdődött az első menet, és negyed kilencre már vége is volt. Több résztvevő viselte „csapatok” pólóit: szemlátomást ők együtt trenírozták a madaraikat, és feszülten figyelték, hogy hogyan teljesítenek. Az egyik csapat a pólójuk felirata alapján Nieuw Nickerie-ből érkezett, ami Paramaribótól 230 kilométerre található. A bírák – két szakértő férfiú, akik feszült figyelemmel követték a csipogások számának alakulását – krétával jelölték az állást egy palatáblán. Aztán a körmérkőzés meglepő hirtelenséggel befejeződött, az egyik csapat ujjongott, és mindenki elpakolta a kalitkáit a kocsikba. Ha volt is utána ünneplés – nyeremény besöprése, pezsgőzés, győztes hímnek tojó(k) és prémium táp biztosítása – az alighanem zárt ajtók mögött történt, mert fél kilencre teljesen kiürült az Onafhankelijkheidsplein. 

Amit én láttam, az egy szimpla vasárnapi körmérkőzés volt, de évente négyszer van nagydíj is. A már említett Dési Bouterse is nagyon kedveli a csipogóversenyt, és egy magas pénzdíjjal járó Elnöki Kupát finanszíroz. Vicces elképzelni, ahogy a főnök kisétál a téren álló elnöki palotából, és megtekinti a „meccset”. De még ennél is viccesebb arra gondolni, hogy nemrég Mike Tyson is tiszteletét tette a téren. A világhírű bokszoló ugyanis szintén rajong az énekesmadarakért: több mint hetven darabot tart otthon, és az egyiket elvitte Paramaribóba versenyezni. Tyson madara figyelemreméltó mennyiségű szekvenciát énekelt le – 107-et, tizenöt perc alatt – de meg sem tudta közelíteni a tér legjobbját, aki 137-ig jutott. Tyson mindezek ellenére nagyon jól érezte magát Suriname-ban. „Nyolc éves kora óta rajong az énekesmadarakért” – írta róla a People magazin – „mert kedvesnek és társaságkedvelőnek tartja őket, és nagy örömmel tapasztalta, hogy a suriname-i emberek is épp ilyenek”.

Szívmelengető szavak egy nemi erőszakért elítélt, börtönviselt bokszolótól és pankrátortól. A kokainbáró tömeggyilkos államelnök is bizonyára egyetértően bólogatva olvasta a cikket, miután visszatért az elnöki palotába a csipogó madárkákkal teli Függetlenség térről.

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...