Ahogy az előző bejegyzésekből már kiderülhetett, nem rajongok a Castro-rendszerért. Elismerem a történelmi érdemeit, a szociális vívmányait, de ez az egész úgy, ahogy van, megérett arra, hogy a történelemkönyvek lapjaira (figyelem: nem a történelem szemétdombjára) kerüljön, és valami más következzen helyette. Arról, hogy ez a „valami más” vajon mi lesz, a következő poszt fog szólni – most azt igyekszem körüljárni, hogy a kubaiak vajon miért nem ragadtak kapát-kaszát már vagy húsz éve, és miért nem vívták ki maguknak a szabad választásokhoz, a százötven tévécsatornához és az egymás (és a mindenkori rendszer) gyalázásához való alapvető jogukat.
A képek a Kubában vásárolt Rebelión című, a forradalom történetét elmesélő képregényből származnak
A Castro-rendszer egy közepesen puha diktatúra, ám más diktátorokkal ellentétben Fidel és Raúl nem vádolható elvtelenséggel, mint mondjuk Kadhafi vagy tunéziai és egyiptomi kollégái – a korábbi évtizedek latin-amerikai diktátorairól nem is beszélve. A Castro-testvérek továbbra is szentül hisznek abban, hogy az irány, amin ötven éve menetelnek, helyes, és bár ez a makacsság sok hátránnyal jár, az előnyei sem elhanyagolhatóak. Maradva az idén eltakarított, valóban szemétdombra való arab diktátorokkal húzott párhuzamnál, a kubai politikai elit nem járt külföldre pénzt szórni, nem adtak el milliárdos koncessziókat külföldi vállalatoknak a saját hasznukra, és, ami a legfontosabb, nincs nyílt és brutális rendőri erőszak, ami az egyszerű emberek életét pokollá tenné. Az olyan mindennapos rendőri túlkapásokhoz fogható, mint ami miatt Mohamed Bouazizi idén januárban felgyújtotta magát, szimbolikusan lángra lobbantva az arab világot, Kubában nem létezik.
Aztán vannak a sokat idézett szociális vívmányok. Kubában a legmagasabb a várható élettartam egész Latin-Amerikában, ingyenes az egészségügyi ellátás és az oktatás, a lakbér és a közüzemi díjak minimálisak, vannak meglepően modern kutatóközpontok, és az ország hihetetlenül aktív külpolitikát folytat, aminek hangsúlyos eleme a népek közötti szolidaritás. Persze egyből jön az érem másik oldala – igaz, hogy biztosítva van a lakhatás, de a házak az összedőlés határán állnak, áram és víz meg hol van, hol nincs, a kutatóközpontok inkább a propagandát szolgálják, a külpolitika fényes lapjai közt pedig olyan esetek is megbújnak, mint az angolai háborúban való, meglehetősen értelmetlen kubai részvétel. De Kubát mindenképpen a latin-amerikai kontextusban kell értelmezni, és egy mexikói utcai árus vagy egy bolíviai koldus alig hiszem, hogy ne fogadná el ezeket az ambivalens szociális vívmányokat a nagy semmi helyett, amivel a saját országában be kell érnie.
A diktatúra attól még diktatúra. Kubában nincsenek szabad választások, és a sajtószabadság és az emberi jogok helyzete sem ad okot a büszkeségre. A 2003-as Fekete Tavasz során 75 ellenzékit börtönöztek be, köztük 29 újságírót. Az egyszerű kubai csak álmodhat arról, hogy az internethez hozzáférjen – pontosabban e-maileznie szabad, csak épp nem tudja megfizetni a netcafék (számára) horribilis árait. A külföldi tévéadásokat zavarják, a hivatalos sajtó pedig néhány agyzsibbasztó pártlapból áll. A legnagyobb példányszámú napilap, a Granma tipikusan olyan cikkeket közöl, hogy „a nicaraguai elnök találkozott a kubai oktatási miniszterrel”, „új óvodát adtak át Bayamóban”, „a kubai nemzeti parkok aránya a teljes területhez mérten világszinten az elsők közé tartozik”, továbbá interjúkat a forradalom hőseivel az ötven évvel ezelőtti eseményekről, meg hogy Európát maga alá gyűri a gazdasági válság, Kaliforniában meg éhségsztrájkolnak a munkások. Attila, amikor hazaindult, a repülőn kapott egy Wall Street Journalt, amit összeolvasott az aznapi Granmával: egyetlen közös hír sem volt bennük, mintha két különálló, párhuzamos univerzumból tudósítanának. Ja, és a legjobb: a Granma nyolc, azaz nyolc oldal hosszú. Ennyi hírt bírnak termelni naponta a rendszer szorgos sajtómunkásai.
Ez még úgy is elgondolkodtató, hogy a Granma különben nem hazudik. Valóban átadtak egy új óvodát Bayamóban, Európát pedig valóban maga alá gyűri a gazdasági válság. Csak hát az apró nüanszok, a részletekben rejtőző ördögök. Egy tizenegymilliós országban normális esetben nem országos hír, hogy megnyílt egy új óvoda. A válság pedig három éve a rezsim kedvenc vesszőparipája, amivel azt próbálja bizonyítani, hogy Kubán kívül sem fenékig tejfel az élet. Hogy ez az agymosás milyen sikeres, azt az bizonyítja, hogy kubai beszélgetőpartnereink rendszeresen érdeklődtek tőlünk, hogy még mindig tart-e nálunk a válság. Még mindig, válaszoltuk – és közben arra gondoltunk, hogy a legtöbb kubai valószínűleg hátast dobna, ha végigsétálna a válság sújtotta Budapest valamelyik szupermarketjének polcai előtt. Csak szeretnétek, ha nálatok is olyan válság lenne, mint nálunk, nevetgéltünk magunkban keserűen.
Kubában különben, mint ahogy egy rendes, közepesen puha diktatúrában elvárható, él és virágzik a három T. Vannak tiltott és támogatott dolgok, de ami az egész rendszert legalább minimálisan élhetővé teszi, az a tűrt tevékenyégek széles szürke zónája. Igaz, hogy a fizetésből nem lehet megélni, de komoly hagyományai vannak a mindennapi túlélési praktikák rendszerének, a sociolismónak. Ez a vicces szó – ami a socio (üzlettárs, haver) és a socialismo összecsengéséből keletkezett – jelöli azokat a hétköznapi cseleket, amelyek keretében a kubaiak a befolyásos ismerőseik révén ilyen-olyan fogyasztási javakhoz vagy engedélyekhez jutnak, mindenféle szívességekért cserébe. Bár a rendszer felső szintje nem kifejezetten korrupt, az egyszerű emberek szintjén mindennapos a „segíts nekem, én is segítek neked” és kiterjedt a feketegazdaság. És azt sem szabad elfelejteni, hogy Kubában meleg van, a megélhetési költségek jóval alacsonyabbak, mint Európában – fűtésre nem kell költeni, és a ruházkodás is megoldható fillérekből.
Hasonlóan megtűrt dolog az alternatív nyilvánosság, a kubai ellenzékből ugyanis meglehetősen aktív blogger-közösség nőtt ki annak ellenére, hogy az internet-hozzáférés erősen korlátozva van. Az egyik leghíresebb ellenzéki blogger, Yoani Sánchez például otthon, Word-ben írja meg a posztjait, aztán elküldi a külföldi barátainak e-mailben, akik publikálják, sőt, le is fordítják tizenhat nyelvre – néhány poszt megvan magyarul is. A bloggerekről a rezsim igyekszik nem tudomást venni, bár az is igaz, hogy ők is gyakorolnak némi öncenzúrát – nem támadják olyan nyíltan és egyértelműen a rendszert, mint a Fekete Tavasz során bebörtönzött újságírók.
Összességében tehát a helyzet, ha rossz is, de nem kibírhatatlan, ez pedig már épp elég ahhoz, hogy a tömegek ne menjenek ki az utcára lázongani. Ráadásul Castróék kezében van két mindent vivő ütőkártya, amit ki is használnak orrvérzésig. Az egyik a jenki imperializmus hangzatos ócsárlása, amihez mindig találnak maguknak partnereket Latin-Amerikában és más, a Bush-kormány által elidegenített országokban világszerte. A gazdasági embargó valóban sok mindent megmagyaráz abból, hogy miért nem lett Kubából tejjel-mézzel folyó Kánaán, az Egyesült Államok külpolitikája pedig mindig is Latin-Amerikában mutatta meg a legrondább arcát. A jelenlegi latin-amerikai vezetők nagy részének fiatalkorában volt egy Che Guevara-poszter a szobája falán, sőt, talán még egy Fidel-kép is, és ebből a nosztalgiából a Castro-rezsim rengeteg előnyt húz mind a mai napig – az olyan szimbolikusaktól kezdve, hogy két év múlva Havannában lesz a legújabb össz-latin-amerikai integrációs szervezet, a CELAC éves csúcstalálkozója, az olyan egészen konkrétakig, hogy Chávez Venezuelája már egy évtizede ad el olajat Kubának fillérekért, gyakorlatilag megmentve az országot a teljes összeomlástól.
A másik ütőkártya pedig nem más, mint a szómágia. Bármit, amit Kelet-Európában a nyolcvanas években a sótlan „rendszer”, „viszonyok” vagy „történelmi körülmények” kifejezésekkel illettek volna, azt Kubában mind a mai napig büszkén „forradalomnak” nevezik. Castróék legnagyobb bűvészmutatványa, hogy egy ötven éves, minden porcikájában kiöregedett rendszert továbbra is forradalomnak hívnak, ami folyamatosan tart, és amivel ha valaki ellenszegül, az ellenforradalmár. Az előző bejegyzésben is pedzegetett forradalom-kultusznak köszönhetően Fidel és Raúl szemrebbenés nélkül siklik át azon a kényelmetlen tényen, hogy egyetlen forradalom sem tart ötven évig, és ami most van, abban a forradalmiságnak már a csírája sincs meg. Ugyanakkor ki merné meggyalázni a félisteni Che Guevara emlékezetét azzal, hogy magasabb életszínvonalat vagy szabad internethasználatot követel? Vagy, aki mégis megpróbálná, arra azonnal rázúdulna az állami propaganda, hogy egy ellenforradalmat szító gringóbérenc, aki a Batista-rezsim legsötétebb napjait akarja visszahozni.
Sok oka van annak, hogy nem tört ki forradalom a Castro-rendszer ellen, de talán a legnyomósabb ezek közül az, hogy a Castro-rendszer azt állítja magáról, hogy ő maga a forradalom. Forradalom ellen pedig csak ellenforradalmat lehetne kirobbantani, az meg – Castróék szerint – olyan lenne, mint hátba lőni a Sierra Maestrában napokon át éhező, a halállal farkasszemet néző Che Guevarát.
Akárhogy is, a szavak ereje bámulatos.
