Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Időgép

2011. november 02. - Soltész Béla

Hetven vagy hatvan, most ’76 van. 
Arctalan év ez, mondd meg Irénnek. 
Mondd meg Irénnek: a nyolcvanas évek 
sapkát viselnek; írd meg Irénnek. 

Tíz van belőlük, lassú a léptük. 
Sapkát viselnek, árnyékban jönnek. 
Jól le van húzva mind a tíz sapka. 
Homlok takarva, tíz orr takarva. 

(Cseh Tamás – Bereményi Géza: Jóslat)
A 74-es év mindegyik hajnalán eső esik, mindegyik ágya büdös
 

Az ipszilon- (más néven elveszett, romkocsmákba félretolt vagy Kacsamesék-) generáció büszke tagjaiként Attila és én a Kádár-korszakból épp csak a legvégére emlékszünk. Vagyis hogy rohad az egész szétfele, de senki sem tudja, mikor lesz vége, és úgy igazából senki sem szenved elviselhetetlenül a rendszertől, csak szívesebben élne egy kicsikét szabadabban, és szívesen hozzájutna némi devizához. Kuba 2011-ben bizonyos tekintetben kísértetiesen emlékeztetett az 1986-os Magyarországra. Vagy az 1976-osra, fene tudja. Más tekintetben meg olyan volt, mint a 2011-es Latin-Amerika. Valamilyen időgép mindenesetre működésbe lépett, ha máshol nem, hát a fejünkben, és ettől az időutazás-fílingtől az egész kubai út során nem sikerült megszabadulnunk.
 
Nevem… Tudom, Szeberényi. Ugye? Nem lehet így élni…
 
Alejo Carpentier, minden idők legnagyobb kubai írója a Los pasos perdidos (Elveszett léptek) című regényében mindvégig azzal a párhuzammal játszik, hogy a fizikai utazás egyben időutazás is, legalábbis Latin-Amerikában: a partvidék metropoliszaiban ugyanazt az évet mutatja a naptár, mint amit a fejlett országokban, a kontinens mélye felé haladva azonban az utazó először ötven, aztán ötszáz, aztán ötezer évvel találja magát a jelen előtt. A lineáris történelemfelfogású néprajzi, társadalomtudományi szerzők is hasonló képekkel operálnak, amikor „középkori” vagy „őskori” körülményekről beszélnek a ma élő indiánok kapcsán – mintha 2011 csak a Jobs-Zuckerberg tengelyen elhelyezhető jelenségekről szólna. Pedig dehogy.
 
Kérdésem volna, pálinkát mérnek-e már
 
A kubai forradalmat lelkesen támogató Carpentier biztos nem is sejtette, hogy milyen ingoványos értelmezési mezőt alkotott – amelyen ha valaki eltéved, annak világnézet szerint Isten vagy Fidel/Raúl Castro kegyelmezzen. Mert akkor mégis, ötven évvel a forradalom után milyen évet írnak Kubában, ahol az ötvenes évek amerikai autói és a hetvenes évek Ladái zörögnek az utcán, a kirakatok stílusa és árubősége a keleti blokk nyolcvanas éveit idézi – ugyanakkor van internet is, de csak útlevél felmutatása után lehet használni?
 
Fordítsuk, hű de remek, feje tetejéről a talpára Hegelt, na passzolj még egy cigarettát
 
Az ipszilon- (stb.) generáció tagjaiként Attilával végig, amíg Kubában voltunk, hatalmas dezsavűnk volt valami olyasmi történelmi időszakra, amit tulajdonképpen át sem éltünk, mégis azáltal, hogy a romjai között nőttünk fel, mélyen belénk égett. Hogy mennyire, az akkor derült ki, amikor egyik este a szálláson Attila telefonjáról elkezdtünk Cseh Tamás-számokat hallgatni, és hirtelen úgy tűnt: ez a zene sokkal jobb soundtrack Kubához, mint az (amúgy mindenhonnan bömbölő) rumba, Buena Vista vagy reggaeton.
 
Tócsában fényes gyöngy, zsebemben munkakönyv
 
Csak egy példa. Buszjegyet akartunk venni Havannából Cienfuegosba. Külföldiként csak az első osztályú buszra volt szabad felszállnunk, abból meg naponta kettő volt, tehát már jó előre meg kellett venni a jegyet. A hatalmas jegyirodában egyetlen íróasztal volt, írógéppel (!) és egy nagydarab asszonnyal, aki kezdésként elkérte az útlevelünket, és elkezdte iktatni az adatainkat, írógéppel (!), amikor megszólalt a telefon. Az asszony öt percen át telefonált, egyértelműen magánügyben, valamilyen unokatestvérével, aztán letette, és írta tovább, de megint megszólalt a telefon. Újabb öt perc családi élet következett, aztán fél perc adatmásolás, aztán újabb telefoncsörgés és újabb magánbeszélgetés. Összesen húsz perc alatt lett jegyünk, de semmi lehetőségünk nem volt reklamálni. Az állami busztársaságon kívül ugyanis nem volt más, aki elvitt volna minket Cienfuegosba, tehát az asszony pontosan tudta: nincs más választásunk, mint illedelmesen tűrni, hogy addig packázzon velünk, ameddig kedve tartja. Nos, ezen az estén, amikor a Budapest című Cseh Tamás-számot hallgatva ahhoz a sorhoz értünk, hogy „Fáskerti elvtárs, legyen már olyan szíves”, akkor, mint egy gejzír, kitört belőlünk a hisztérikus röhögés. Pontosan értettük, hogy mit jelent egy közepesen puha diktatúrában közepesen megnyomorgatott és megalázott, közepes embernek lenni, akinek egyetlen opciója van: közepesen jó képet vágni mindahhoz, amit a rendszer művel vele. 
 
Most megáll a szél, Istenem, csak most... csak most nehogy előre dőljünk!
 
Próbáltunk beszélgetni a kubaiakkal, hogy mit is gondolnak arról, ami Kubában van. Beszédes mellébeszélést kaptunk. Olyanokat, hogy „egész évben meleg van, meg jók a csajok”. Vagy, másik végletként, olyan zavaros egotripeket, amikkel egyáltalán nem tudtunk mit kezdeni. Egy ember Havannában vett nekünk kenyeret a péknél, hogy kóstoljuk meg, min élnek ők. „Nem rossz” – mondtuk. Az ember erre felháborodott, összevissza szidott valami halványan sem definiált valamit, nagyon ijesztő volt, alig bírtuk lerázni. Santiago de Cubában egyik beszélgetőpartnerünkkel megosztottuk azt az észrevételünket (spanyolul), hogy Kuba nagyon hasonlít arra, ami Magyarországon volt azelőtt pár évvel, hogy a rendszer összeomlott volna, mint a kártyavár. „Please speak in English” – mondta, és riadtan nézett körbe az üres utcán.
 
Hullámot nyomva anya hajába, zsorzsettjén még ott kísért az ötvenes évek szűrt levegője, tudod a légkör miért
 
Fogalmam sincs, hogy egy olasz vagy nyugatnémet turista, aki a nyolcvanas évek Magyarországából nem csak a sok wannabe Staller Ilonára volt kíváncsi, mennyire láthatott be a színfalak mögé. Valószínűleg ugyanúgy mellébeszéltek volna a frissen megismert magyar cimborái, mint az általunk megismert kubaiak. Alig hiszem, hogy két hét alatt egy szimpla turista eljuthatott volna valami szamizdat-szerkesztőségbe vagy művészklubba, ahol ott lógtak le fürtökben a nyolcvanas évek B oldaláról a boroskólában és dohányfüstben pácolt, enervált magyar értelmiségiek. Ezek a dolgok nem így működnek.
 
Fáskerti elvtárs, legyen már olyan szíves
 
A személyes Kuba-filmünk háttérzenéje mindenesetre Cseh Tamás lett. Mindenekelőtt a fentebb már idézett Jóslat című szám, ami arról szól, hogy jönnek a nyolcvanas évek, tíz darab év, arc nélkül, vakon, fehér bottal, mélyen lehúzott sapkában. Valahogy sokkal jobban passzolt az egészhez, mint a Dos Gardenias (amit ennek ellenére becsülettel elénekeltünk néhányszor, amikor az utcazenészek megkörnyékeztek minket). Szubjektív, persze, meg kell hozzá egy bizonyos fajta kattanás: nem mindenkiből vált ki hosszas ömlengést a gyerekkoráról egy madeleine-piskóta. Belőlem mindenesetre igen, sőt, el is készítettem a világ első és egyetlen olyan Kuba-videóját, ami alatt Cseh Tamás szól. A nyolcvanas évek sapkát viselnek, írd meg Irénnek – Miamiba.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr553346447

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása