Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Kapitalizmus, zombik, múmiák

2012. január 04. - Soltész Béla

Mi hiányzott a legjobban a kapitalizmusból? Az árubőség? A high-tech? A hipszterek? A Facebook, az animgifek és a lolmacskák? Különösebben nem gondolkodtam el ezen, amikor kubai utazásom véget ért - Mexikóba visszatérve viszont a felsoroltak mindegyike a nyakamba szakadt, egyetlen nap leforgása alatt. Meg még egy csomó minden más is, például a nyomorultak, a koldusok és a halál állandó jelenléte.

Guanajuato, Mexikó legizgalmasabb és legbizarrabb városa, ahová Kubából visszatérve megérkeztem

Tovább

Latin-Amerika fővárosa

A Clandestino blog történetében először – de talán nem utoljára – egy olyan bejegyzés következik, amit nem én írtam. Haverom a Corvinus doktori iskolájából, D. ugyanis épp Miamiban eszi az ösztöndíjas PhD-sok keserű kenyerét, és mivel annyi szó esett a blogon az elmúlt hetekben arról a bizonyos “másik Kubáról”, kézenfekvőnek tűnt, hogy akkor legyen itt egy vendégposzt “Latin-Amerika fővárosáról”. Ezúton is köszi!

Egy Latin-Amerikáról tudósító blog nem lehet teljes a régió de facto gazdasági centrumának legalább érintőleges megtárgyalása nélkül – állítottam a blog szerzőjének, és mivel jelenleg nagyon is hasonló okokból mint ő (doktori kutatás) Miamiban töltök egy fél évet, felajánlottam szolgálataim a hiány betöltésére. "Such a coincidence" mondanák amerikai kollégáim, és tényleg: kitűnő alkalom ez arra, hogy Kuba kivesézése után vessünk egy pillantást a Floridai-szoros túlpartjára, nem utolsó sorban az itt parkoló jelentős számú kubai emigráns miatt is.

Welcome to Miami. Kép innen.

Tovább

Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen

Amikor elkezdtem a doktori képzést a Corvinuson, egy ismerős szólt, hogy egy nemzetközi alapítvány keres fiatal kutatókat, akik Kelet-Európából szednének össze olyan tapasztalatokat a rendszerváltásokról, amiket best practices-ként (legjobb gyakorlatok) lehetne majd alkalmazni egy esetleges kubai rendszerváltás során. Ekkor még sok kelet-európai kutatót foglalkoztatott a tranzitológia, vagyis a rendszerváltások elemzése, és a legtöbben őszintén el is hitték, hogy a mi tapasztalatainkból más országokra is érvényes alapvető igazságokra lehet jutni.

Egy mosókonyhában jól kitaláltam én azt, hogy mi lesz,

Tovább

Tetszettek volna ellenforradalmat csinálni

Ahogy az előző bejegyzésekből már kiderülhetett, nem rajongok a Castro-rendszerért. Elismerem a történelmi érdemeit, a szociális vívmányait, de ez az egész úgy, ahogy van, megérett arra, hogy a történelemkönyvek lapjaira (figyelem: nem a történelem szemétdombjára) kerüljön, és valami más következzen helyette. Arról, hogy ez a „valami más” vajon mi lesz, a következő poszt fog szólni – most azt igyekszem körüljárni, hogy a kubaiak vajon miért nem ragadtak kapát-kaszát már vagy húsz éve, és miért nem vívták ki maguknak a szabad választásokhoz, a százötven tévécsatornához és az egymás (és a mindenkori rendszer) gyalázásához való alapvető jogukat.

A képek a Kubában vásárolt Rebelión című, a forradalom történetét elmesélő képregényből származnak

Tovább

Szentek, orishák, Che Guevarák

Kuba egy kommunista ország – ez még a közelmúlt bátortalan nyitási kísérletei ellenére is kétségtelen. A kommunista országok per definitionem ateisták – ezzel is nehéz lenne vitatkozni. Kubában ezzel szemben minden házban van egy kis oltár valamilyen szenttel, ezrek járnak a búcsújáró helyekre imádkozni, és Fidel Castro személyesen hívta meg a néhai János Pál pápát Kubába. Felmerül a kérdés: hogyan passzolnak össze ezek a dolgok?
 
Fidel és a pápa. Kép innen.
 
Fontos részlet, ami gyakran elkerüli a kubai történelmet felületesen ismerők figyelmét, hogy Castróék forradalma a kezdet kezdetén nem, vagy nem egyértelműen volt kommunista – inkább az antiimperialista, társadalmi igazságosságra törekvő nacionalizmus jellemezte a Granma hajósainak világképét. Csak 1961-ben, a Disznó-öbölbeli sikertelen amerikai intervenció nyomán fordult a kubai vezetés egyértelműen a szovjetek felé, és innentől kezdve deklarálta magát marxista-leninistának. Az sem túl közismert, hogy Castro gerillaseregében papok is harcoltak, a katolikus egyház pedig lelkesen üdvözölte a Havannába bevonuló forradalmárokat. Akkor ugyanis még úgy tűnt, hogy hasonlóak a céljaik: a szegénység és a kizsákmányolás csökkentése, az emberi méltóság védelme, és más hasonló humanista alapelvek, amelyek Kubában a Batista-rezsim idején eléggé a háttérbe szorultak. Az alapvető célok később sem változtak egyik térfélen sem, csak közéjük keveredett a marxi „a vallás a nép ópiuma” tézis, aminek következtében a hatvanas évek végére az egyház és a párt viszonya végzetesen megromlott.
 
A forradalmárokat szállító hajó, a Granma egy hatalmas vitrinben a havannai Museo de la Revolución udvarán
 
Végleges szakításra mégsem került sor, Kuba mindvégig fenntartotta a diplomáciai kapcsolatait a Vatikánnal, és a kubai egyház, bár sokszor kritizálta a Castro-rezsimet, az amerikai blokád ellen éppúgy felemelte a szavát. A templomba járók száma csökkenésnek indult, de a búcsújáró helyek ma is töretlen népszerűségnek örvendenek, a pápa látogatása 1998-ban pedig azt jelezte, a Vatikán végleg belenyugodott a status quo-ba. Hogy a mindennapok szintjén ez a kétarcúság hogyan csapódott le, arra illusztrációként álljon itt néhány történet, amiket az utazásunk során hallottunk.  
 
A Granma közelről
 
Amikor Cienfuegosban megkérdeztük, hogy mi az a bazi nagy épület a casa particularral szemközt, a közlékeny Pepe elmondta, hogy eredetileg kolostor volt, csak a forrdalom után az állam kisajátította a kétharmadát (nem az egészet!), hogy iskolát hozzon benne létre. A kubai forradalom utóéletét jól példázza, hogy a kolostorhoz tartozó templomba továbbra is járnak imádkozni az emberek, az államosított épületrész ezzel szemben azóta is kong az ürességtől. Nemhogy iskola nem lett belőle, de még egy szöget se vertek be a falba az elmúlt öt évtized során.
 
Egy másik szép példa: ebben a trinidadi templomban a Museo de la lucha contra los bandidos, a „Banditák elleni harc” múzeuma működik, emléket állítva a Disznó-öbölbeli győzelemnek
 
Santiagóban bementünk a katedrálisba, ahol szintén nem volt nagy a tolongás. Olyannyira nem, hogy a sekrestyés személyesen vezetett minket körbe Kuba második legnagyobb katedrálisában, hogy valamivel elüsse az időt. A 11 milliós Kubában jelenleg körülbelül 700 pap teljesít szolgálatot, így a katedrálisban mindössze heti két misét tartanak, mert a többi napon a pap másik templomokban tevékenykedik (szemben például Mexikóval, ahol minden nap, minden templomban több istentisztelet is van, és egy hasonló kaliberű székesegyházban 10-15 pap celebrálja a misét, ami azért erősen a ló túlsó oldala). Száznál többen nincsenek az istentiszteleteken, csak a nagyobb ünnepeken, mondta a sekrestyés. Aztán kérdezgetett minket, hogy mivel foglalkozunk – mondtam, hogy nemzetközi kapcsolatokból doktorálok. – Ilyesmit nálatok mindenki tanulhat? – kérdezte sokatmondóan a sekrestyés. Sejtettem, mire gondol. – Most már igen, régen kellett hozzá a megfelelő, őőő, háttér – mondtam. A sekrestyés bólogatott. – Most inkább a munkakeresésnél nem árt – mondtam erre én. – De legalább tanulhatjátok – válaszolta ő.
 
A santiagói katedrális előtt parkoló CocoTaxik
 
Az viszont, hogy a kubaiak nem igazán járnak templomba, nem jelenti azt, hogy ne lennének vallásosak. A hivatalos katolikus egyház latin-amerikai összehasonlításban sohasem volt túl erős Kubában, a népi vallásosság ugyanakkor alapjaiban határozta meg az emberek életét. Havannában megkérdeztük a casa particularunk tulajdonosát (Jesúsnak hívták, a feleségét pedig Maríának), hogy melyik szent szobra van a kis házioltárban. – Szent Lázár – mondta Jesús – a mozgásszervi megbetegedések védőszentje. – Az egyik lányom csípőficammal született – mesélte. – Harmincegy műtéten esett át, de nem javult az állapota. A harminckettedik műtét előtt az orvos annyira félt, hogy a kórház hátsó kijáratán át közlekedett napokig, mert tudta, hogy a kapuban várom, hogy a műtét esélyeiről kérdezzem. És akkor fogadalmat tettem Szent Lázárnak, hogy adományozok egy nagyobb összeget a templomának, meg építek neki egy oltárt a házamban.
 
Szent Lázár oltára Jesús házában, szivarokkal
 
- Hívtam egy javasasszonyt is – folytatta Jesús – hogy végezzen el egy rituálét. Ez ilyen népi dolog, tudjátok, nem papok csinálják, hanem csodatevő erejű javasasszonyok. A rituáléhoz kellett szivar, rum, meg többféle élelmiszer. Mindent beszereztem, csak a guajavazselé hiányzott. Ez egy tipikus kubai édesség, de akkoriban hiánycikk volt, sehol sem lehetett kapni. És a javasasszony azt mondta, hogy így nem lehet megcsinálni a rituálét. És én már biztosra vettem, hogy a lányom meg fog halni. De a műtét előtti éjjel becsöngetett egy ismeretlen asszony, aki guajavazselét árult. Azonnal megvettem tőle az egész kosár zselét. Furcsa volt, Kubában nem nagyon vannak utcai árusok – nincs mit árulni – úgyhogy azt hiszem, a Jóisten küldötte volt, álruhában. Rohantam a javasasszonyért, hajnalban megcsináltuk a rituálét, másnap pedig a műtét olyan jól sikerült, hogy az orvos sem értette. – Csoda történt – mondta. A lányomnak azóta már két gyereke van, rendesen tud járni, én meg megépítettem ezt az oltárt, és mindig teszek mellé szivart meg rumot Szent Lázárnak. Mert azt szereti.   
 
„Vallási tárgyak boltja” Havannában
 
A szentnek történő rum- és szivarajándékozás nem egy kifejezett katolikus szokás, és nem is a római anyaszentegyházban kell keresni az értelmezés kulcsát. A szinkretizmusról, vagyis a pogány és a keresztény elemek együttes továbbéléséről már több alkalommal írtam, a mexikói indián rítusokkal szemben azonban Kubában a katolicizmus a Nyugat-Afrikából behurcolt rabszolgák hitvilágára épült rá. A dolog lényege, hogy a rabszolgák nyíltan nem gyakorolhatták a (nagyrészt joruba eredetű) rítusaikat, így a joruba istenségeket a katolikus szenteknek feleltették meg valamilyen külső attribútum alapján. A joruba istenségek (pontosabban orishák, az egyetlen Isten különféle megtestesülései) így lettek egybemosva a katolikus szentekkel – Ogun háborúisten például Sárkányölő Szent Györggyel, Babaluaye gyógyító isten pedig Szent Lázárral. Bonyolítja a dolgot, hogy több női orisha is Szűz Máriának lett megfeleltetve, így Yemayá tenger- és anyaistennő és Ochún, a szerelem és a házasság istennője egyaránt a Szent Szűz megfelelői. Emiatt fordulnak például a kubaiak mindenféle szerelmi és szexuális kívánságukkal a Cobrei Miasszonyunkhoz (= Ochúnhoz), adott esetben a vonatkozó szerveket ábrázoló szobrocskákat helyezve az oltár környékére.
 
Egy másik vallási bolt
 
Mi Trinidadban Yemayá tenger- és anyaistennő szentélyében jártunk, sőt, áldozatot is mutattunk be neki az utazásunk sikeréért (tengeristennőként Yemayá az illetékes az ilyen ügyekben). Yemayá inkább a Palo Monte, míg Ochún a Santería irányzat kiemelt istensége – szinkretista vallásokból ugyanis több is van Kubában, annak függvényében, hogy pontosan milyen törzsből, Afrika mely részéről érkeztek a rabszolgák. Nagyjából ugyanazokat az orishákat (és a hozzájuk rendelt szenteket) imádja mindegyik irányzat, csak eltérő hierarchiában és rítusok szerint.  Oscar Lewis amerikai antropológus nem sokkal a halála előtt, 1970-ben készített egy interjút egy kubai házaspárral, ahol a férj a Palo Monte, a feleség a Santería követője volt. Ilyen mondatok hangoztak el:
 
Yemayá-szentély Trinidadban
 
Férj: Amalia egyértelműen Ochún lánya. Ugyanolyan kedves és szeretetteljes, mint Ochún, és ugyanolyan következetlen is. (…) Én Yemayá fia vagyok, de néha, ha ő nem tud segíteni, akkor Ochúnhoz fordulok. Ha viszont Ochún nem tud jönni, Yemayá elküld egy másik orishát.
Feleség: Lázaro őrangyala a Palo Montéhez tartozik, az enyém a Santeríához. Tulajdonképpen Lázaro soha nem mondta meg nekem, hogy a Palo Montében hisz. Onnan jöttem rá, hogy figyelmeztetett, hogy ne nyúljak ehhez vagy ahhoz a tárgyhoz. (…) Ha tudtam volna, hogy az Abacuához tartozik, sosem mentem volna hozzá. Illetve, talán igen, de akkor legalább tudtam volna, hogy mibe keveredek.
 
Mi mást lehetne felajánlani a tenger orishájának, mint vizet?
 
Az, hogy ez a beszélgetés 11 évvel a kubai forradalom után, a lelkes marxista-leninista időkben zajlott le, szemléletesen mutatja be, hogy az átlag (afro-)kubai, még ha dialektikus materializmust reggelizett is, vacsorára akkor is nagykanállal ette a Santeríát vagy a Palo Montét. Tulajdonképpen még egy totális világmagyarázattal bővült a kör – a katolicizmus és a joruba hitvilág mellé a marxizmus is megérkezett. És mivel a szinkretizmus mindig funkcionális (a kiszolgáltatott, szerencsétlen emberek sajátja, akiknek minden segítség jól jön), a kubaiak pontosan tudták, hogy bizonyos problémák orvoslására a párttitkár a megfelelő személy, másokéra a plébános, megint másokéra pedig valamelyik orisha.
 
Che, Fidel és Camilo szentháromsága a Museo de la Revoluciónban
 
Szívesen ártom bele magam olyan tudományokba, amikhez nem értek, a teológiai műveltségem viszont annyira hiányos, hogy a következő észrevételemet csak félve, sok-sok kérdőjellel merem előadni. Feltűnt, hogy Che Guevarának milyen kultusza van Kubában – nem csak a lépten-nyomon előbukkanó poszterekre gondolok, hanem arra is, hogy rengeteg kubai jár Che Guevarás pólóban. Az egy dolog, hogy nem sok más pólóminta van a boltokban, de járhatnának minta nélküliben is, ha nagyon nem tudnának azonosulni vele. Márpedig Che, a mártírhalált halt, vizionárius tekintetű, jóképű fiatal férfi még arcsszőrzetét tekintve is nagyban emlékeztet Jézus Krisztusra, nem? Harcostársai pedig hozzá képest olyanok, mint az apostolok? Fidel felel meg Szent Péternek (mint egyház/rendszeralapító), a többiek pedig – Raúl Castro, Camilo Cienfuegos, Abel Santamaría, stb. – a további apostoloknak? Lehetséges, hogy míg a katolikus hit szentekhez fohászkodós része a Santeríában kettőződött meg, addig az evangéliumi üdvtörténet a Granmával partra szálló, a Sierra Maestrában a túlerővel szembeszálló forradalmárok történetében talált párra? Che Guevara vonatrobbantása Santa Clarában a szamárháton történő bevonulás? Castro és Cienfuegos első havannai beszéde pedig a rendszer pünkösdje? Ahol nem a Szentlélek szállt le fehér galamb formájában Szent Péterre, hanem a béke, Fidel Castróra? A forradalom győzelme pedig maga a megváltás?
 
Camilo, Fidel és a galambok. Kép innen.
 
Akár tudatos volt Fidel részéről, hogy a forradalom történetét a későbbi évtizedek alatt egyre inkább úgy közvetítette és taníttatta, mint az evangéliumot, akár a katolikus neveltetéséből eredő vallásos tudatalattija köszönt vissza, annyi bizonyos, hogy a forradalom hőseit attól függetlenül is nagy (már-már vallásos) tisztelet övezi Kubában, ami az azt követő ötven évben történt. Nem próbáltam ki, de meg mernék rá esküdni, hogy egy Che Guevara-kép meggyalázásáért első körben nem a rendőrök, hanem az épp arra járó átlagos kubaiak retorziójával kellett volna szembenéznünk.
 
A példád él, a gondolataid maradandóak
 

Természetesen senki nem imádkozik Che Guevarához, és Fidel Castro is csak annyiban fogható Szent Péterhez – a szakállon kívül – hogy egy nem túl demokratikus rendszert hozott létre, de szerintem nem lenne haszontalan, ha egy nálam hozzáértőbb kutató megvizsgálná a Castro-rendszer saját magáról közvetített genezistörténetének bibliai áthallásait. Annyival is közelebb kerülnénk a blogbejegyzés elején feltett kérdéshez, hogy Kubában hogyan passzolnak össze ezek a dolgok.   

Kubai történetek

- Kubai állampolgárként jogom van leülni a vendégeim mellé a váróba – mondta Pepe, cienfuegosi vendéglátónk a buszpályaudvar várójában. – Nem, uram, itt csak az első osztályú busz utasai tartózkodhatnak, akiknek van jegye – mondta a biztonsági őr. – Úgyhogy arra kérem, hogy kint várjon.
 
Cienfuegosi csendélet
 
Pepe erre nagyon berágott. Kubában a legjobb történeteink ahhoz kapcsolódtak, amikor – így vagy úgy – volt szerencsénk megfigyelni, hogy hogyan viszonyulnak a kubaiak ahhoz a rendszerhez, amiben élniük adatott. Ilyen volt ez az eset is a cienfuegosi buszpályaudvaron: Pepe hosszas méltatlankodásba kezdett, aminek nagyjából a felét értettem, a beszéd sebessége és a sajátos kubai akcentus miatt. A lényeg mindenesetre az volt, hogy nem azért volt forradalom, hogy a kubaiakat másodrendű állampolgárként kezeljék, meg különben is, mi az ő vendégei vagyunk, még a hátizsákunkat is elcipelte a buszhoz (ez valóban így történt), és hogy segíteni akar nekünk, hogy jó buszra szálljunk (ez már kevésbé volt valószerű, tekintve hogy kétóránként ment busz a pályaudvarról), és hogy ő nem fog kimenni a váróból, csakazértse.
 
Cienfuegosi tengerpart
 
Az egyenruhás emberrel való feleselés, ráadásul a forradalomra való hivatkozással, mindez pedig egy (maszek) családi panzió-tulajdonostól kellően bizarr volt ahhoz, hogy ne akarjunk beavatkozni, csak figyeljük, hogy mi lesz ebből. A biztonsági őr, szegény, arra hivatkozott, hogy ha ellenőrzés jön, és olyasvalakit találnak az első osztályú váróban, akinek nincs jegye, akkor ő üti meg a bokáját. Végül Pepe méltatlankodva kiment, de aztán öt perc múlva visszajött és újra leült, aztán az őr megint kiküldte, de tíz perc múlva ismét visszajött. Ezúttal csak az ajtóig, és onnan hőbörgött, hogy hol van az egyenlőség, amiről a rendszernek szólnia kéne. Végre megjött a busz, Pepe pedig – morális győzelme tudatában – mosolyogva búcsút intett nekünk, és emelt fővel távozott.
 
Buszpályaudvar
 
Hasonló állampolgári, sőt nemzeti büszkeségrohamhoz Santiago de Cubában is szerencsénk volt. Attilával leültünk egy étterem teraszára egy kis téren, mojitót inni, mint általában, amikor a nagy meleg miatt már nem bírtuk tovább vonszolni magunkat. Alkonyodott, kirajzottak a külföldiekre utazó, jellegzetes kubai szereplők. Az első úgy üdvözölt minket, mint régi barátokat, és egyből hellyel is kínálta magát az asztalunknál. – Emlékszem rátok – mondta rendkívül meggyőzően – Havannában az Hotel Inglaterra teraszán mojitóztatok. Ott voltam én is, a zenekarban kongáztam.
 
A terasz, ahol olyan sok barátunk lett
 
Később, amikor visszanéztük a képeket, beigazolódott a gyanúnk: abban a zenekarban egyáltalán nem is volt kongás. Az Hotel Inglaterra teraszán azonban kétségtelenül mojitóztunk, többször is – voltaképpen két hét alatt körbemojitóztuk egész Kubát – úgyhogy belementünk, hogy oké, biztos tényleg találkoztunk ott. Új barátunk egyből megérdeklődte, hogy nem akarjuk-e beszerezni a turistáknak szánt három standard kubai fogyasztási cikk valamelyikét: rumot, szivart vagy nőt.   – Nem, köszönjük – mondtuk, de ezt Kubában egy fiatal, fehér férfinek úgysem hiszi el senki, úgyhogy a tukmálás addig ment, amíg meg nem érkezett második új barátunk, egy kerekesszékes koldus.
 
Utólagos reality check: a Hotel Inglaterra teraszán még konga sem volt, nemhogy kongás
 
A koldus egyből a tárgyra tért, kért egy dollárt, aztán elkezdett vicceket mesélni. Közben további új barátok érkeztek: egy festő, aki másodpercek alatt lerajzolt minket, aztán pedig egy cédéárus nő, végül egy második festő, aki olajfestményeket árult kubai házakról, szivarozó és rumot ivó kubai férfiakról és vonzó kubai nőkről. Mindenki rendkívül szívélyesen hellyel kínálta magát, úgyhogy amikor fél óra után azon kaptuk magunkat, hogy már heten ülünk az asztalnál, megjegyezetem, hogy „hirtelen milyen sok barátunk lett”. Egyedül a kerekesszékes koldusban volt annyi önreflexió, hogy elröhögte magát, neki viszont annyira tetszett a vicc, hogy percekig abba sem hagyta a vihogást. Közben megérkezett az ad hoc asztaltársaság nyolcadik tagja, egy hegedűművész, hellyel kínálta magát, és eljátszotta nekünk – vajon mit – a Dos Gardeniast, amit a két hét során naponta többször is volt szerencsénk meghallgatni. Aztán Attila kivette a hegedűművész kezéből a hegedűt, és eljátszotta neki Brahmstól a (már nem tudom, hányadik) Magyar Táncot.
A mojito ellenben bizonyíthatóan ott volt
 
Így mulattunk egészen addig, amíg Attila észre nem vette, hogy eltűnt az öngyújtója. Az öngyújtó – de még a gyufa is – hiánycikk ebben a láncdohányos országban, tehát hat új barátunk mindegyike azonnal átérezte a veszteség súlyát. Hihetetlen egymásra mutogatás kezdődött: új barátaink egymásra licitálva vádolták a többieket, hogy ők rakták el, ez teljesen biztos. – Mit fognak gondolni ezek a külföldiek Kubáról – forgatta a szemét az állítólagos kongás, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a Kubáról alkotott véleményünkbe az is vastagon beleszámít, hogy ő, miután egy elég átlátszó hazugsággal leült mellénk, azonnal szivart, rumot, vagy egy hamvas kubai lány szerelmét próbálta meg nekünk – eladni. Végül, miután már az egész étterem velünk foglalkozott (és mi leginkább már csak távozni szerettünk volna az egész kínos helyzetből), az egyik pincérnő nekünk ajándékozta az öngyújtóját. A fétistárgy értékével tisztában lévén, hálásan megköszöntük, és egyúttal kifizettük a mojitóinkat is. Erre megint felbolydult az asztaltársaság, mindenki – arra hivatkozva, hogy milyen jól elbeszélgettünk, plusz még segítettek is nekünk – kért tőlünk egy pár dollárt. A mojitók után tehát kifizettük a barátainkat is, akik ezután egy perc leforgása alatt szétszéledtek, pontosabban átültek más turisták asztalához. (Az igazsághoz mindemellett hozzátartozik, hogy egyikük sem nyúlta le az öngyújtót: másnap megtaláltuk a hátizsák zsebében.)    
   
Szintén zenész
 
Ugyancsak Santiagóban történt, hogy egy biciklis taxis, aki egy olyan járművet vezetett, mint a margitszigeti bringóhintók, elcsalt minket a temetőbe. A havannai temetőt már láttuk, jól nézett ki, de a dögmelegben fehér sírkövek között való kószálás, gondoltuk, épp elég volt egyszer. Erre a taxis (a nevét sajnos már elfelejtettem) azzal állt elő, hogy megmutatja nekünk Fidel épülő mauzóleumát. Természetesen azonnal ráharaptunk a csalira, úgyhogy megkötöttük az üzletet, hogy pár dollárért elvisz minket oda, majd visszahoz a belvárosba. A taxis eltekert velünk a bringóhintóval a temetőig, ott átadott minket egy hivatalos – egyenruhás – idegenvezetőnőnek, és leült a parkolóban az árnyékba, hogy megvárjon minket. Az idegenvezetőnő becsülettel végigvitt minket az – amúgy gyönyörű – temetőn, megnéztük Compay Segundo sírját, meg az őrségváltást José Martí mauzóleumánál, meg a Moncada-laktanya ostroma során elesett hősök emlékművét. Már kifelé jöttünk, amikor szóltam, hogy elnézést, de a taxis azt mondta, hogy itt épül Fidel mauzóleuma, és szeretnénk megnézni.
 
Compay Segundo sírja
 
Az idegenvezetőnő annyira felháborodott, hogy még a napszemüvegét is levette. (Gyönyörű, zöldesszürke szeme volt, mint sok kubai nőnek.) – Hogy mondhatta ezt az a taxis? Hogy képzeli? – Miért, nem itt épül? – kérdeztem én. – Azt tudnotok kell – mondta, válasz helyett – hogy Fidel Castro egy nagyszerű ember. Nagyon sokat tett Kubáért, sőt, az egész világért. És nagyon remélem, hogy még hosszú évekig remek egészségnek fog örvendeni.
 
Őrségváltás José Martí mauzóleumánál
 
Nem akartam annyiban hagyni a dolgot. – Én is remélem – mondtam – de azért kíváncsi vagyok. Tudtam, hogy Fidel Santiagóban nőtt fel, ráadásul itt van eltemetve a nagy példaképe, Martí, akinek a mauzóleumától pár méterre feltűnően tataroztak valamit. – Nem az az? – kérdeztem. – Ó nem – mondta az idegenvezetőnő. – Az a bejárati épület. Nem készülünk Fidel halálára, nem épül neki semmilyen mauzóleum. Ha majd időszerű lesz, akkor gondolunk rá, hogy hol helyezzük méltó nyughelyre. Talán Havannában, talán Santa Clarában, Che Guevara mellé… vagy talán itt, Martí mellé. Ezt nem lehet tudni, de nem is kell. Nem időszerű.
 
Talán ez lesz az, de nem lehet tudni
 
Elbúcsúztunk, azt pedig még megfigyeltük kifelé menet, hogy a sírásók hogyan sziesztáznak. Mint a halottak, úgy feküdtek szanaszét a gyepen. Az biztos, hogy ha rajtuk múlik, nem csak Fidelnek, de senki másnak sem készül el a sírhelye még jópár évig. A taxisunk is hasonlóképpen elterülve várt minket a parkolóban, aztán egy jót nevetett, amikor megmondtuk neki, hogy az idegenvezető szerint „nem lehet tudni”. – Dehogynem lehet – mondta kuncogva. – Csak senki sem beszél róla.
 
A rendszer sírásói
 
És végül egy szívszorító történet, szintén Santiagóból. Késő este mentünk haza a casa particularba, a járdaszegélyen pedig ott ült egy idősebbnek kinéző kubai, aki a vendégek autóit őrizte. Szóba elegyedtünk, kiderült, hogy egyáltalán nem olyan idős, mint amennyinek kinéz – negyvenöt éves volt – és amikor megmondtuk, hogy magyarok vagyunk, olyan magyar szavakkal és mondatokkal lepett meg minket, amiket az ember nem az iskolapadban sajátít el. Például, hogy „szeretlek teged”. Beszélgetőpartnerünk, Fernando ugyanis a Szovjetunióban járt orvosi egyetemre a nyolcvanas évek végén, és beleszeretett egy magyar lányba, aki szintén ott tanult. Volt is nála többször Pesten, aztán Fernando visszament Kubába, elkezdett dolgozni egy kórházban, és ott valamit meg akart reformálni a dolgok általános menetében, ami miatt börtönbe zárták. Végül külföldi kollégáinak köszönhetően kiszabadult – erről nem akart többet mondani – de többet nem praktizálhatott orvosként, így került a szállásunk elé a járdaszegélyre, éjjeliőrnek. Ő volt az, aki – miután elmondtuk neki, spanyolul, hogy Kuba érzésünk szerint épp olyan, mint Magyarország volt a nyolcvanas évek végén, pár évvel azelőtt, hogy az egész rendszer összeomlott a búbánatba – riadtan körbenézett az üres utcán, és azt mondta: „please speak in English”.
 
Fernando
 
Mi még faggattuk volna, hogy egy ilyen történettel a háta mögött mit gondol a rendszerről, de ő inkább a volt szerelméről áradozott. Ekkor már, az esetleges hallgatózók miatt, angolul beszélgettünk, Fernando ugyanis a spanyol (és értelemszerűen az orosz) mellett angolul is folyékonyan beszélt. – She was the love of my life – mondta el többször. Amíg börtönben volt, elvesztették egymással a kapcsolatot, internethez nincs hozzáférése, pontosabban van e-mailcíme, de az internet többi részétől el van tiltva. Megkért minket, hogy kutassuk fel az egykori szerelmét, és írjunk neki egy levelet. Már biztos férjes asszony, mondta, nem üzen semmi mást, csak hogy még most is sokat gondol rá, és megadta az e-mailcímét, hogy továbbítsuk neki.
 
A levél vázlata
 
Hogyan írjon meg az ember egy ilyen levelet? Minden szóval gondban voltunk, végül egy egész estés vajúdás után megszültük a szöveget. Fernando egykori szerelmének elég gyakori neve van, úgyhogy ez önmagában nem volt elég, de a szakterület, diplomázás ideje és helye hozzáadásával két olyan magyar doktornőt találtunk a neten, akikre illett a személyleírás, és elküldtük nekik az e-mailt. (Fernando e-mailcímét nem írtuk bele a levélbe – kíváncsiak voltunk, hogy mi lesz a válasz.) Egyikük még aznap este írt, idézem: Kedves Uraim! Népszerű nevem viselőjeként sajnos még nem voltam X-ben (a város neve) és nem is orvosi, hanem  fizikai tanulmányokról kerültem az Y (szakterület neve) felé. Így Fernando urat sem volt alkalmam megismerni, bár X-ben a 80-as években bizonyára jól jöhetett volna egy vidám kubai társasága. Kutatómunkájukhoz további sok sikert kívánok.”
 
Forever
 
A másik címről viszont nem jött válasz. Nem akartuk erőltetni a dolgot – ha én középkorú, családos, egzisztenciát teremtett magyar doktornő lennék, talán én se tartanám jó ötletnek, hogy újra felvegyem a kapcsolatot egykor volt kubai szerelmemmel. Ezért nem írtam ide sem a nevét, se semmi olyan adatot, ami alapján be lehetne őt azonosítani. Az üzenetet átadtuk, és bár szétfurdal a kíváncsiság, hogy vajon milyen hatást váltott ki benne, ezt már valószínűleg soha nem fogom megtudni. Fernando pedig, a három nyelvet beszélő kutatóorvos őrzi tovább éjszakánként a parkoló autókat Santiago de Cuba egyik mellékutcájában.
 
Szavaim nincsenek rá, marad a zene.
 

A zöld mezőn

A Lonely Planet szerint a rosszmájú havannaiak azzal próbálják meg lebeszélni a turistákat arról, hogy a fővárosban töltött időt Kuba egyéb látnivalói kedvéért megrövidítsék, hogy azt mondják nekik: „Ugyan már, Kubában minden, ami érdekes, Havannában van. A többi csak egy szép, zöld mező.”

Országúti idill Viñales mellett

Tovább

Neve is van, Havanna

Havannát a Jóisten is az amerikai kontinens egyik közlekedési és kulturális csomópontjának teremtette. Elég ránézni a térképre, és azonnal kiderül, miért: akárhonnan akárhová tart az ember (a régi időkben hajóval, az újabbakban repülővel), Havanna pont útba esik. A stratégiai elhelyezkedésének és a jól védhető kikötőjének köszönhetően a város négy évszázadon át – egészen pontosan 1553-tól kezdve, amikor a spanyol kormányzó székhelyévé vált, 1960-ig, amikor az Egyesült Államok életbe léptette az embargót Kuba ellen – tisztességgel el is látta ezt a csomópont-szerepet. Az Újvilág Kulcsa, ez volt Havanna beceneve a gyarmati időkben, ami alatt a spanyolok azt értették, hogy mindenki, aki Európából Közép-Amerikába érkezett meggazdagodási, hittérítési vagy felfedezési céllal, először itt tette tiszteletét. A XVIII. században Lima és Mexikóváros után Havanna volt Amerika harmadik legnagyobb városa, messze megelőzve az olyan porfészkeket, mint New York.

Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?

Tovább

Időgép

Hetven vagy hatvan, most ’76 van. 
Arctalan év ez, mondd meg Irénnek. 
Mondd meg Irénnek: a nyolcvanas évek 
sapkát viselnek; írd meg Irénnek. 

Tíz van belőlük, lassú a léptük. 
Sapkát viselnek, árnyékban jönnek. 
Jól le van húzva mind a tíz sapka. 
Homlok takarva, tíz orr takarva. 

(Cseh Tamás – Bereményi Géza: Jóslat)
A 74-es év mindegyik hajnalán eső esik, mindegyik ágya büdös
 

Tovább

Soy Cuba

Majdnem fél évszázada már, hogy 1964-ben elkészült a Soy Cuba (Kuba vagyok) című legendás kubai film, amely a forradalom utáni idők viszonyainak megfelelően szovjet koprodukcióban, a Szállnak a darvak rendezője és operatőre vezetésével készült. A film egyetlen hatalmas, költői vádirat az 1959-es forradalom által megdöntött Batista-rezsim ellen: nyomor, kiszolgáltatottság, rohadék gringók és a megváltó Fidel Castro, 140 percben. A narrátor végig Kuba nevében beszél, egyes szám első személyben mutatva be jellemző történeteket az elnyomás természetéről. Kapásból az első arról szól, hogy egy gyönyörű, fiatal lány elbúcsúzik politikai aktivista szerelmétől, akivel az esküvőjét tervezi, és megy a bárba, hogy – egyéb megélhetés híján – odaadja magát némi pénzért egy szívtelen, kizsákmányoló gringónak.

Tovább
süti beállítások módosítása