Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

Neve is van, Havanna

2011. november 11. - Soltész Béla

Havannát a Jóisten is az amerikai kontinens egyik közlekedési és kulturális csomópontjának teremtette. Elég ránézni a térképre, és azonnal kiderül, miért: akárhonnan akárhová tart az ember (a régi időkben hajóval, az újabbakban repülővel), Havanna pont útba esik. A stratégiai elhelyezkedésének és a jól védhető kikötőjének köszönhetően a város négy évszázadon át – egészen pontosan 1553-tól kezdve, amikor a spanyol kormányzó székhelyévé vált, 1960-ig, amikor az Egyesült Államok életbe léptette az embargót Kuba ellen – tisztességgel el is látta ezt a csomópont-szerepet. Az Újvilág Kulcsa, ez volt Havanna beceneve a gyarmati időkben, ami alatt a spanyolok azt értették, hogy mindenki, aki Európából Közép-Amerikába érkezett meggazdagodási, hittérítési vagy felfedezési céllal, először itt tette tiszteletét. A XVIII. században Lima és Mexikóváros után Havanna volt Amerika harmadik legnagyobb városa, messze megelőzve az olyan porfészkeket, mint New York.

Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?

Havanna mindenkinek nagyon kellett, aki akkoriban az amerikai kontinensen megfordult a hadseregével. Az angolok 1762-ben elfoglalták, aztán elcserélték Floridára. A franciák is pályáztak rá, csak a Nagy Francia Forradalom keresztülhúzta a számításaikat: a Kubával szomszédos Haiti (amelyet akkoriban Saint-Domingue-nak hívtak, és annyi cukornádat termeltek rajta, hogy ez az apró francia gyarmat adta a teljes Francia Királyság bevételeinek egyharmadát) fekete rabszolgái úgy értelmezték az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, hogy az abban leírtak őrájuk is vonatkoznak. Önökre nem, mert önök feketék – mondták a felvilágosult francia telepesek a rabszolgáknak, akik erre válaszul lefejezték, feldarabolták és hetedíziglen kiirtották a franciákat. A kubai kreol elit annyira megijedt attól, ami a szomszéd szigeten történt, hogy nem lázadtak fel a spanyolok ellen a következő évtizedben, nehogy a forradalmi lendületben a kubai rabszolgák is (a lakosság 90%-a) valami hasonló megoldásban kezdjenek el gondolkodni. Így aztán, míg Latin-Amerika összes országa kivívta a függetlenségét 1810 és 1824 között, Kuba megmaradt spanyol gyarmatnak.

Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?

Az ellenforradalmiság annyira ráült a szigetre, hogy még Latin-Amerika Petőfi Sándora, José Martí sem bírta felszabadítani „Talpra, kubai” – tematikájú verseivel, és a spanyolok csak akkor takarodtak el kénytelen-kelletlen Kubából, amikor az erősebb kutya, az Egyesült Államok döntött úgy, hogy innentől kezdve szívesen csinálná itt a trópusokon azt, amit az erősebb kutya szokott. Kuba igazi, tőrőlmetszett banánköztársasággá vált, Havannából pedig egész Amerika legnagyobb bordélyháza lett, ahová a szesztilalom alatt az amerikaiak piálni jártak, meg minden egyebet, amit odahaza különféle álszent okokból nem mertek bevállalni.

Itt van a város

A városon minden történelmi korszak ott hagyta a nyomát. A spanyolok katedrálist, erődöket és kolostorokat építettek, az amerikabarát bábkormányok pedig lemásolták a washingtoni Capitoliumot, továbbá rengeteg luxushotelt emeltek a tengerparton a gazdag gringók számára. Sokat elmond Kuba elmúlt évszázadáról, hogy a Capitolióban elkészülte óta sosem ülésezett általános és titkos választójog alapján összehívott parlament. Az is emblematikus, hogy a havannai luxushotelekkel kapcsolatban a mai idegenvezetők két dolgot tartanak fontosnak megemlíteni: az egyik, hogy az Hotel Nacionalban kapott helyet a világtörténelem legnagyobb maffiatalálkozója 1946-ban Lucky Luciano, Meyer Lansky, Vito Genovese és még egy tucat egyéb capo részvételével. A másik, hogy az 1959 januárjában Havannába bevonuló győztes Fidel Castro a Hilton legfelső emeletén rendezte be a főhadiszállását – és azonnal át is keresztelte a szállodát az Habana Libre névre.

Vagyunk lakói

Miután Fidel bevonult, Havannában minden megváltozott. 1960-ban az Egyesült Államok embargót hirdetett Kuba ellen, amit – kisebb-nagyobb változtatásokkal – azóta is fenntart. Fidelről és rendszeréről mindenki azt gondol, amit akar, de az nehezen vitatható, amit Rafael Correa ecuadori elnök mondott egyszer: hogy egyetlen másik latin-amerikai ország sem bírta volna ki, hogy elvágják az Egyesült Államok piacától – még egy évig sem, nemhogy fél évszázadon keresztül.

Maradunk itt

Az embargónak köszönhetően Havanna, az amerikai kontinens egyik legfontosabb közlekedési és kulturális csomópontja teljesen elszigetelődött, és csak a Szovjetunióból érkező hajók rakománya mentette meg Kubát a teljes összeomlástól. A szovjet hajókon emellett atomtöltetű rakéták is érkeztek, amelyeknek köszönhetően a világ hajszálnyira került a harmadik világháborútól. A kubai rakétaválság a hidegháború legsúlyosabb krízise volt, ami után mindenki úgy érezte, hogy még egy ilyen dobás, és jön a nukleáris armageddon. Kubára nézve ez azt jelentette, hogy az Egyesült Államok hagyta, hadd építsék a szocializmust Floridától 140 kilométerre, csak az atomrakétákat vigyék onnan. A szocializmus pedig épült rendesen, hatalmas szovjet típusú tömbházakkal és felvonulási térrel, utóbbi közepén a híres Che Guevara-arcképpel.

Neve is van: Havanna

A Szovjetunió azonban egyik napról a másikra összeomlott, és Kuba köldökzsinórja elszakadt. Három nagyon durva év következett, amikor gyakorlatilag semmit sem lehetett kapni, főleg Havannában, ahol még kiskertek sem voltak, hogy az emberek ott termeljék meg a napi betevőt. A Speciális Időszak alatt naponta három-négy órán át volt csak áram, a tömegközlekedés alig működött, és az átlagos kubai három év alatt kilenc kilót fogyott (amely makroadat különesen úgy súlyos, ha arra gondolunk, hogy ebbe a gyerekek és az öregek is bele vannak számolva). A nyugati megfigyelők meg voltak győződve, hogy Castro rendszere nem fogja kibírni a teljes elszigeteltséget – de aztán, valahogy, mégis kibírta.

Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás

Azóta meg az van, ami. Havanna rohad, de működik. Pár éve kínai buszok váltották fel a szanaszét rozsdásodott Ikaruszokat. Lehet már magánszállást és magán-kifőzdét üzemeltetni, meg a turistákat lejmolni, aminek köszönhetően egyre több kubai él egy kicsivel jobban, mint egy évtizede. Lassan, nagyon lassan, de magához tért a város – csak éppen a régi épületek gyorsabban rohadnak, mint ahogy a lassan csordogáló UNESCO-segélyből fel lehet őket újítani. Havanna gyakorlatilag harminc éve megfeneklett, és ha valamit felépítenek estére, valami más leomlik reggelre.

Közértbe megy le tejért Juan és Tomás

A világ azonban nem feneklett meg Havannával együtt, sőt. A híres Mariel Boatlift óta létezik egy párhuzamos Havanna is, ami hihetetlen sebességgel fejlődik. 1980-ban Fidelnek elege lett a honfitársai folyamatos siránkozásából, és – mint egy igazi, előrelátó államférfi – közölte, hogy el lehet innen menni. Mariel kikötőjében 1980. április 15. és október 31. között szabadon hajóra lehetett szállni, aminek köszönhetően fél év alatt 125 ezer kubai hagyta el az országot, jellemzően fiatal, tanult emberek, a nemzet színe-virága, akik egy tömbben telepedtek le a 140 kilométer széles Floridai-szoros túloldalán, Miamiban. Az azóta eltelt harminc év alatt Miami egyfajta ellen-Havannává nőtte ki magát, ahol már a polgármester is kubai, és a város olyannyira latin jelleget öltött, hogy sokan „Latin-Amerika fővárosának” hívják, vagy sopánkodnak, hogy az utolsó angol anyanyelvű, aki elköltözik onnan, majd húzza le a csillagos-sávos zászlót. Miamiban ma kétmillió kubai él, épp annyi, mint Havannában.

Házakon rések, azon kilépnek

A Castróék halálát követő évek lehetséges forgatókönyveiről lesz majd egy külön poszt, de annyi bizonyos: akármi is lesz, az a kétmillió kubai nem fog ölbe tett kézzel ücsörögni Miamiban, hanem az első adandó alkalommal visszatér majd Havannába, és minden erejével azon lesz, hogy az egész várost, sőt, az egész országot megvegye kilóra. És, amennyiben ez sikerül, Havannából egy második Miamit csináljon. Valószínűbb, hogy ez sikerülni fog nekik, mint hogy nem, úgyhogy Havanna három évtized stagnálás után (vagy négy, ne temessük még az elnyűhetetlen Fidelt és Raúlt) várhatóan újabb brutális átalakuláson fog átesni. És talán visszanyeri kulturális és közlekedési csomópont-szerepét, amire amúgy sokkal alkalmasabb lenne, mint Miami, amely manapság ezt a szerepet betölti.

Házak közt járat, azokon járnak

Latin-Amerika fővárosa azonban nem lesz Havannából. Akármilyen paradox is, de a dolgok jelenlegi állása alapján Latin-Amerika fővárosának az Egyesült Államokban kell lennie. Hiszen főváros az, ahol a dolgok eldőlnek, a szálak összefutnak – Latin-Amerika dolgai és szálai pedig egyértelműen az Egyesült Államokban dőlnek el és futnak össze. Szegény, nyomorult Havanna pedig, amiből a spanyolok második Madridot, a szovjetek második Moszkvát akartak csinálni, valószínűleg az emigráns kubaiaknak köszönhetően lesz egy második Miami. Sok köszönet nem lesz benne. Bár mondjuk abban sincs, ami most van.

Indulnak el

A havannaiak feje fölött ingatag a tető. Most azért, mert simán lehet, hogy egy szempillantás alatt leomlik magától. A nem is olyan távoli jövőben meg simán lehet, hogy egy szempillantás alatt privatizálják a háztömböt, és az új tulajdonos ledózeroltatja majd az egészet. A havannaiak meg csak dúdolhatják, hogy „azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk”.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr453369719

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása