Latin-Amerikában a vallás érezhetően jelen van a hétköznapokban, sokkal jobban, mint a legtöbb európai országban. „Vallás” alatt nem csupán a katolicizmust értem, noha kétségtelenül még mindig a római katolikus egyház az, amely a legnagyobb hatást gyakorolja a latin-amerikaiak gondolkodására és mindennapjaira. Az utóbbi évtizedek során ugyanis a kontinensen megjelentek az újkeresztény egyházak, mint a dogmatikus, a társadalmi problémák helyett a hívek szexuális életével elfoglalt és egyaltalán nem emberközeli katolicizmus alternatívái.

Köszönőtáblácskák Szűz Máriának egy bougainvillea-bokor törzsén a santiagói Gruta de Lourdes szentélyben   

A kereszténység öt évszázada Latin-Amerikában alapvetően nem egy szívderítő történet. Az indiánok kényszerű megtérítését, a meg nem térők és az eretnekek megégetését követően a meghódított területeken hatalmas egyházi birtokok jöttek létre, az elképzelhetetlen gazdagságú püspökségek pedig a XIX. századig sikerrel álltak ellen bármilyen természettudományos oktatásnak, aminek következtében a szűk kreol elit ifjúsága teljesen képben volt Aquinói Szent Tamás skolasztikus teológiájának alaptételeit illetően, arról viszont fogalma sem volt, hogy milyen növények nőnek az udvarház mögötti erdőben, vagy hogy hogyan születik a gyerek. Ha mégis, azt iskolán kívül tudták meg, az indiánoktól vagy a rabszolgáktól, aminek egyoldalú táplálkozás és rengeteg mesztic és mulatt újszülött lett az eredménye.

A Lourdes-i barlang másolata 

Ha ez a bejegyzés terjedelmében kiegyensúlyozott akarna lenni, akkor a 90%-át a negatívumok töltenék ki, de nem az a célom, hogy karácsony előtt három nappal belerúgjak a katolikus egyházba, sőt. Sokkal érdekesebbnek tartom bemutatni a pozitívumokat, vagyis azokat a reformtörekvéseket, amelyek már a XVI. századtól kezdődően jelen voltak az egyházon belül – elmeszelésük története így is épp elég rossz fényt vet az alapvetően reakciós és korlátolt ellenreformer egyházi vezetőkre. Egy akkora szervezetben, mint a katolikus egyház, óhatatlanul akad mindenből: hősökből, idealistákból, karrieristákból és szimpla futóbolondokból egyaránt.

Köszönőtáblák, üzenetek, gyertyacsonkok  

A XVI. századi teológia egyik legérdekesebb pillanata (már amennyire a XVI. századi teológia érdekesnek tekinthető) a Las Casas-Sepúlveda vita volt, aminek tétje az volt, hogy eldöntsék: van-e lelke az indiánoknak. A vita Bartolomé de Las Casas püspök győzelmével végződött, aki az „igen” pozíciót képviselte, ám a győzelem nem csak feltétlenül pozitív hozadékokkal járt. Először is, mire a pápa kimondta, hogy az indiánoknak is van lelkük, és emiatt nem szabad csak úgy leöldösni őket, jelentős részük már halott volt. Másodszor, az, hogy van lelkük, azt jelentette, hogy képesek megtérni Istenhez, ergo meg kellett őket téríteni, akár erőszakosan is, ami a teljes indián kulturális tradíció babonának minősítéséhez és erőszakos elfeledtetéséhez vezetett, hogy az ellenszegülők megégetéséről ne is beszéljünk. Harmadszor, a monoton, nehéz fizikai munkához nem szokott indiánok sorra haltak meg a bányákban és az ültetvényeken, Las Casas emiatt amellett érvelt, hogy hozzanak Amerikába rabszolgákat Afrikából (persze nem lehet az egész rabszolgaság-dolgot Las Casas nyakába varrni, de hogy ott volt az ötlet forrásvidékén, az biztos). A feketék lelkével nem sokat törődtek, a rabszolgaszállító hajók megérkezésekor egy pap kollektíve megkeresztelte a szállítmányt (a férfiak a keresztségben a José, a nők a María nevet kapták). Az inkvizíció és az erőszakos térítések utólagos szépítésével foglalkozó szerzők Las Casast később az „Indiánok Apostola” jelzővel látták el, ami még akkor is túlzás, ha a püspököt valóban a (korabeli értelemben vett) humanista jószándék vezérelte. Egy apostol mögött ugyanis a legritkább esetben áll ott egy gyarmatosító állam teljes hatalmi gépezete.

Egy indián, Bartolomé de Las Casas, Jeremy Irons, Robert De Niro. Kép innen és innen. 

A domonkos-rendi Las Casas mellett a jezsuitákat is foglalkoztatta az indiánok lelke. Dél-Amerika középső részén a jezsuita missziókban az indiánokból („nemes vadak”), mint a gyerekekből, erényes keresztény felnőtteket akartak nevelni, ami, ha jelenkori perspektívából nézzük, szintén nem feltétlenül az volt, amit az indiánok szabad akaratukból választottak volna, de még mindig jobb volt, mint a rabszolgamunka az ültetvényeken. A jezsuita missziók, és általában a Jezsuita Rend az egész világon állam volt az államban, ami szúrta az európai uralkodók szemét, és elérték a pápánál, hogy kobozza el és adja állami kezelésbe a rend vagyonát. Az indiánokat szétkergették vagy elvitték rabszolgának, erről szól a Misszió című film, Robert de Niróval a főszerepben.

Utcai kegytárgy-bolt Santiagóban

Nem annyira toleranciából vagy emberbarátságból, mint inkább szimpla hanyagságból, a katolikus egyház szemet hunyt afölött, ha a feketék és az indiánok – a katolikus formaságok betartásával – titokban megtartották régi hitviláguk egyes elemeit. Az így létrejött szinkretizmusok – a kubai santería, a brazil candomblé, a haiti vudu, egyebek között – rettenetesen izgalmas kettős kulturális kódrendszert hoztak létre, amiben az indián vagy afrikai istenségeket egy az egyben megfeleltették a katolikus szenteknek, és ezek után a katolikus szentekhez kötődően végezték el azokat a rítusokat, amiket korábban az egyes istenségek tisztelete követelt meg. A nap mint nap megalázott rabszolgák és parasztok spirituális egyensúlya helyreállt a rítusoktól, formailag pedig rendben volt a dolog, és még ha a katolikus papok nem is értették igazán, hogy Szent György napján a Nyugat-Afrikából elhurcolt rabszolgák miért öltöznek zöldbe, miért lengetnek machetéket, miért rágnak szét egy szivart, miért mormolják, hogy „gren mwe fret”, miért öntenek rumot a földre, és miért gyújtják meg – végül is egy katolikus szent szobra előtt csinálták, a neve napján, úgyhogy nem is igazán firtatták a dolgot. Évszázadok kellettek, hogy európai antropológusok komparatív kutatások során visszafejtsék azt, amit a nyugat-afrikai rabszolgák utódai mindig is tudtak, csak épp nem árulták el a fehéreknek. 

Csodatevő füstölők. Van szerencsére, gyógyulásra, szerelemre, pénzre, rontás ellen, de még olyan is, ami új ügyfeleket szerez a kisvállalkozás számára.  

A katolikus egyház a modern korban is közreműködött – a maga sajátos módján – az elesettek oltalmazásában. Chilében, amikor Pinochet hatalomra került, egy rendkívüli személyiség, Raúl Silva Henríquez bíboros, santiagói érsek egy külön egyházi intézményt hozott létre (Vicaría de la Solidaridad), ami válogatás nélkül a védelmébe vette a diktatúra által üldözötteket, ezen felül alapított egy egyházi egyetemet (Academia de Humanismo Cristiano), ahol azok az egyetemi tanárok taníthattak, akiket politikai nézeteik miatt kirúgtak az állami egyetemekről. Silva bíborosnak köszönhetően a chilei egyház ugyanolyan fontos szerepet játszott a diktatúra alatt szétszabdalt civil társadalom újjápítésében (mint az egyetlen, nagy nem-állami szervezet, aminek még Pinochet sem mert nekimenni), mint a lengyel katolikus egyház a 80-as években. A Vicaría de la Solidaridad védelmében született meg az a furcsa szövetség, ami a diktatúra bukásától egészen idén februárig kormányozta az országot, a szocialisták és a kereszténydemokraták koalíciója.

Raúl Silva Henríquez bíboros. Kép innen.  

A keresztény és szocialista eszmék összeegyeztethetősége nem latin-amerikai felfedezés, de talán ezen a kontinensen robbant a legnagyobbat, amikor fiatal katolikus papok a szegényparasztság és a munkásság védelmében szembeszálltak a nagytőkésekkel, és – a dolog logikus következményeként – a hivatalos egyházzal. A Felszabadítás Teológiája elnevezésű mozgalom azt követelte, hogy az egyház fordítsa minden energiáját – és pénzét – a legszegényebbek oltalmazására, és aktív politikai szereplőként harcoljon a társadalmi igazságosságért. A mozgalmat vezető papok – a perui Gustavo Gutiérrez és a brazil Leonardo Boff – a katolikus gyülekezeteket afféle szolidáris, bázisdemokratikus közösségeknek képzelték el, ahol a tagok adományai nem az egyház központi kasszáját, hanem a – helyi és nemzeti – szegénységcsökkentő programok büdzséjét gazdagítják. Hogy ez mennyire távol állt a katolikus egyházi vezetők elképzeléseitől, azt jól mutatja Leonardo Boff sorsa, akit egy évtizeden át értek támadások a Hittani Kongregáció, konkrétan pedig az azt vezető Joseph Ratzinger bíboros, a jelenlegi XVI. Benedek pápa részéről. Ratzinger először teológiai síkon próbált meg fogást találni Boff elképzelésein. Nem értek hozzá, sajnos, de az érvelés nagyjából azon alapult, hogy Boff az orthopraxist (Isten igazságának megvalósítása) az orthodoxiával (Isten megismerése) egyenrangú céllá akarta emelni, holott ez utóbbi magasabb rendű. Boff és Ratzinger éveken át vitatkoztak egymással, először Jeremiás Könyvéből vett idézetekre hivatkozva, később egymást marxistának, illetve fundamentalistának titulálva, aminek az lett a vége, hogy Boff 1992-ben kilépett az egyházból, hogy azóta filozófia- és etikatanárként tevékenykedjen, és rendszeresen felszólaljon a Szociális Világfórumokon.

Leonardo Boff. Kép innen. 

Nem titok, nem rajongok a jelenlegi pápáért, aki számomra megtestesíti mindazt, ami miatt a katolikus egyház olyan, amilyen. A merev dogmatizmus, az elmúlt 150 évben végbement társadalmi változások figyelmen kívül hagyása, meg az a rettenetes cinizmus, amivel például a katolikus püspökök sikeresen akadályozzák az AIDS-ellenes óvszerosztási programokat, valamint a homoszexualitás-ellenes kirohanásokkal párhuzamos pedofilbotrányok mind-mind alapjaiban teszik hiteltelenné az egyházat. Latin-Amerikában a katolikus papság például, a ratzingeri szellemiségnek megfelelően, frontális harcot folytat a homoszexuálisok ellen, ami olyan extrém eseteket is eredményez, mint azé a plébánosé a Dominikai Köztársaságban, aki le akarta meszeltetni az egyik freskót a temploma falán, mert az egyik angyal szerinte „túl buzis”. De az egyház abortuszügyben is hajthatatlan, és úgy általában, komoly felelősség terheli a fejlődő országok túlnépesedésében és a szexuális úton terjedő járványok megfékezésének kudarcában.

XVI. Benedek pápa és a "túl buzis" angyal. Kép innen és innen.  

Ennek az életszerűtlen dogmatizmusnak van még egy – hosszabb távon – káros következménye. Az, hogy a katolikus egyház a hívek hálószobájában turkál ahelyett, hogy a szegények megsegítésére koncentrálna (és itt nem csak az ételosztásra gondolok, hanem – elsősorban – arra a funkcióra, amit Silva bíboros és a Felszabadítás teológusai szántak volna az egyháznak, vagyis a szolidaritási hálózatok megteremtésére), azt eredményezi, hogy sokan, épp a feltörekvő szegények és alsó-középosztálybeliek közül, tömegesen térnek át olyan észak-amerikai típusú, evangéliumi újkeresztény közösségekbe, mint amilyen Magyarországon a Hit Gyülekezete. Akárcsak a katolikus egyházba, a hitgyülibe sem áll szándékomban belerúgni, hiszen a tagságának nyilván sokat nyújt, különben nem lennének tagok – az alapvetően szekuláris Magyarországon azonban a kisegyházak terjedése soha nem fog olyan dimenziókat ölteni, mint Latin-Amerikában. Azzal ugyanis, hogy akik aktívan keresik Istent és hajlandóak a jövedelmük bizonyos (5-20% közti) hányadát felajánlani az egyháznak (ráadásul, mivel jellemzően fiatal és relatíve jól kereső emberekről van szó, komoly pénzekről van szó), áttérnek a kisegyházakba, a katolikus egyház elesik a hívek felajánlásainak jelentős részétől. Ez legyen az ő bajuk, gondolhatnánk, de a dolog komplikáltabb. A kisegyházak tagjai közt valóban működik a szolidaritás, valóban segítenek egymásnak, és valóban megbeszélik egymással az életvezetési kérdéseket – szemben a katolikus „vasárnapi” templombajárókkal – ugyanakkor ehhez olyan mentalitás társul, amit nem véletlenül hívnak „szektásnak”. Egy néhány tízezres gyülekezet társadalmi hatása kimerül abban, hogy a tagok egymásnak segítenek az előrejutásban, egymásnak nyújtanak kamatmentes kölcsönöket, egymást helyezik pozíciókba (ezért is annyira vonzóak a feltörekvő fiatalok körében). Egy kisegyház tehát legfeljebb az elitcserét segítheti elő, az alapvető, rendszerszintű problémákat nem tudja orvosolni. Erre csak egy tömegegyház, jelen esetben a katolikus egyház lenne képes, de az – a fentebb vázoltak értelmében – képtelen erre. Nemcsak Latin-Amerikában, hanem az egész világon.

Mormon templom Santiagóban. Majdnem minden mormon templom ugyanígy néz ki a városban, mert az utóbbi években annyian tértek mormon hitre, hogy egyforma, előregyártott elemekből építik az új templomokat. 

A katolicizmus válságát tehát a fejlődő országokban nem lehet elintézni annyival, mint a szekuláris Európában, hogy mindegy, legfeljebb nem járok majd templomba. Nekünk ugyanis számtalan jóléti intézmény és civil önszerveződési csatorna áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy azokon keresztül oldjuk meg a világi problémáinkat, és a vallás valóban magánügy legyen. Egy gazdaságilag fejletlen, óriási jövedelmi egyenlőtlenségektől és szexuális úton terjedő betegségektől terhelt, túlnépesedett országban viszont véleményem szerint az egyháznak a társadalmi igazságosság aktív előmozdításával kéne foglalkoznia (ahelyett, hogy adott esetben kifejezetten hátráltatja azt). Márpedig a katolicizmus, épp a fejlett országok szekularizációja miatt, egyre inkább harmadik világbeli vallássá kezd válni. Legfőbb ideje lenne tehát, hogy Rómában is észrevegyék, hogy ez milyen gyakorlati következményekkel jár az egyházra nézve. Majd néhány pápa múlva megtörténik, remélhetőleg.

Addig is, boldog karácsonyt.