A Latin-Amerikáról írók számára az idő tematikája mindig is központi jelentőséggel bírt. Hogyan írjunk le egy kontinenst, ahol egyesek a a kőkorszak anyagi és technikai színvonalán élnek, mások a XXI. századén, a nagy többség pedig ennek a kettőnek valamiféle hibrid, tökéletlen keverékében? És ahol az ötszáz évvel ezelőtti hódítás még mindig meghatározza azt, hogy kinek mi jut a közös vagyonból, az emberek önazonosságát pedig olyan mítoszok határozzák meg, amelyeket száz éve találtak ki az ötszáz évvel ezelőtti hódítás előtti, teljesen elfelejtett aranykorról?
Nem csoda, hogy a latin-amerikai írók legjobbjai maguk mögött hagyták a lineáris időkezelés béklyóját. A kubai Alejo Carpentier például egy olyan történetet írt meg (Utazás a magba), amelyben az öreg Don Marcial halálától kezdődik a történet, és szép lassan megszűnik a betegsége, előkerül az eltűnt felesége, fiatal lesz, aztán kisgyerek, és végül a születése pillanatában szűnik meg létezni. A mexikói Juan Rulfo regényében, a Pedro Páramo-ban régen meghalt emberek lelkei mesélik el az üres faluban bolyongó főhősnek, hogy mi történt azelőtt, hogy a regény elkezdődött volna. Az argentin Julio Cortázar Ugróiskolájában pedig többféle sorrendben lehet elolvasni a fejezeteket, és más történet áll össze, ha az eredeti sorszámozás szerint haladunk, és más, ha az első két fejezet előtt elolvassuk a hetvenharmadikat, aztán pedig a száztizenhatodikkal folytatjuk.
Ehhez képest az az időkezelési megoldás, amivel a Clandestino blog a továbbiakban élni fog, már-már banálisnak tűnhet. A legutóbbi utazásomat ugyanis Ecuadorban kezdtem, és ezt idén tavasszal meg is írtam itt a blogon. Utána viszont nem a soron következő Kolumbiában és Venezuelában történtekkel fogom folytatni, hanem Brazíliával, majd miután ezt az óriási országot annak rendje és módja szerint kiposztoltam ide, térek majd vissza a kimaradt két országhoz, hogy aztán a Guyanákkal, Jamaicával és a Kis-Antillákkal zárjam az utazásom történetét - valamikor a távoli jövőben, 60-70 poszt múlva.
A felcserélés oka meglehetősen prózai: Brazíliáról most kell írnom. Rajtuk a világ szeme. Két és fél hónap múlva olimpia. Múlt héten megbukott a kormány. Egymást érik a tüntetések, folyamatosan érkeznek az egészségügyi és egyéb rémhírek. Mindeközben pedig még egy könyv is megjelenik Brazíliáról, ami bár a többi említett esemény súlyához képest eltörpül, számomra viszont annál fontosabb: ugyanis én írtam.
A Hátizsákkal Brazíliában című könyv június 5-én jelenik meg az Európa Könyvkiadónál, és június közepétől kapható az Alexandra, a Libri, a Líra és más hálózatok boltjaiban. Ha valaki szeretne dedikált példányt, június 12-én, vasárnap délután 3-kor talál rám a Könyvhéten, a Vörösmarty téren, az Európa standjánál. Jövő hétfőn pedig egy könyvet beharangozó beszélgetésre várok szeretettel mindenkit a Vallai Kertbe. Beszélgetőtársam Szegő Andor lesz, aki szintén sokat látott hátizsákos turista, szóval izgalmas sztorizgatás várható. És még lesz sok más esemény is a könyvhöz kapcsolódóan: ezekről a szerzői Facebook-oldalamon kaphattok naprakész tájékoztatást.
Most pedig ugorjunk vissza az időben egy évet, három hónapot és egy hetet, és a blogot és könyvet író narrátor adja át a szót a hátizsákos turistának, aki rengeteg vidám brazil társaságában kiül egy söröző teraszára sült csirkét enni és jéghideg sört vedelni, a tévében pedig Rei Momo, a Karnevál királya átveszi Rio de Janeiro kulcsait, és kezdetét veszi a Karnevál.
Illetve inkább a hétvégén fog majd elkezdődni a tavaly februári Karnevál. Legalábbis itt a blogon: a könyvbe már decemberben beleírtam. Júniustól pedig ott lesz a boltokban!
