Aznap érkeztem Rio de Janeiro-ba, amikor Rei Momo, a bolondok királya megkapta a város kulcsait, hogy öt napon át a totális őrület nevében uralkodjon a világ legszebb városa fölött. A kulcsátadást – ami a karnevál hagyományos nyitóceremóniája – egy sarki kiskocsmában néztem végig a tévén egy tál sültcsirke, sok sör és sok vidám brazil társaságában. A csirke és a sör egyre gyorsabban fogyott, a brazilok meg egyre többen lettek, és egyre vidámabban óbégattak. Egy ideig próbáltam megjegyezni, hogy kit hogy hívnak, és mivel foglalkozik – Diogo például költő, Gaby pedig bioetikával foglalkozó aktivista, bármit jelentsen is ez –, de aztán feladtam a harcot, körülbelül akkor, amikor elhagytuk a kiskocsmát, és felszálltunk a metróra, hogy belevessük magunkat a karnevál első éjszakájába Lapa szambával, sörrel, cachaçával és jelmezesekkel teli utcáin.

Az, hogy a Rióval való ismerkedésem ilyen repülőrajttal indult, egy brazil lánynak, Annának köszönhettem. Két évvel korábban nálam couchsurfölt Pesten, végigpálinkáztuk a Kazinczy utcát, ahogy ilyenkor szokás, és amikor már nagyon jól tudta mondani magyarul azt, hogy „egészségedre”, meghívott, hogy látogassam meg Brazíliában. – Azon belül hol? – kérdeztem. – Ribeirão Preto-ban – mondta. – És ott mi van? – Hát, nem sok minden. De azért, ha arra jársz, ugorj be!

Valószínűleg Ribeirão Preto-ban is meglátogattam volna Annát, mert szeretek letérni a kitaposott turistaútvonalakról, de aztán mégsem így alakult. Anna ugyanis néhány hónappal később munkát kapott Rio de Janeiro-ban, ápolónő lett egy kórházban, és odaköltözött, ami a meghívást hirtelen egészen más megvilágításba helyezte. – A meghívás továbbra is él – írta. – Akár... karnevál idejére is? – kérdeztem óvatosan. – Persze! Csak készülj fel, hogy sokan lesznek a lakásban – válaszolt. – Valahogy minden haverom épp akkorra jelentkezett be, hogy meglátogatna.

A lakásban ennek megfelelően tizenegyen voltunk: Anna és három lakótársa, valamint az ő barátaik. Mindannyian São Paulo-ból és környékéről származtak, és bár az ottaniak számára az év többi háromszázhatvan napján egyértelmű, hogy az ő városuk sokkal jobb hely, mint Rio (erről még később lesz szó), azt azért kénytelenek elismerni, hogy a karnevál bizony Rióban az igazi. Úgyhogy amikor megérkeztem, már csak egy felfújható gumimatracon jutott nekem hely a nappaliban, ahol rajtam kívül még öten aludtak. Sebaj, gondoltam, ez így sokkal viccesebb, mintha egy hostelben ücsörögnék egyedül egy emeletes ágy aljában.

Lapa, Rio első számú bulinegyede csordultig megtelt karneválozókkal. Egy nemes egyszerűséggel „Casa da Cachaça” (cachaça-ház) névre keresztelt kocsma előtt, az utcára kipakolt műanyag székeken folytattuk a bulit. A cachaça a cukornád levéből készült tömény szesz (majdnem rum, csak nem a melasz, hanem a nádlé az alapanyaga), minősége pedig olyan, mint a mi pálinkáinké: árfüggő. Brazíliai tartózkodásom során aztán sokszor futottam bele olcsó cachaçákba, aminek mindig rettenetes fejfájás lett a következménye, de a lapai Casa da Cachaça kínálata elég jó (és elég drága) volt ahhoz, hogy az első, Rióban töltött estém vihogós jókedvét ne árnyékolja be a másnap.

Ez azért is volt szerencsés, mert a másnap még több sört és cachaçát tartogatott. Egy bloco-ba mentünk, már kora délután. A bloco a riói karnevál lelke: afféle spontán, vagy alig megszervezett utcabál, ahol zenél egy zenekar (csak úgy unplugged, vagy egy kisteherautó platóján, erősítőkkel), utcai árusok tömkelege árulja a piát meg a kaját, a közönség pedig odamegy, és csak úgy szimplán jól érzi magát. Rióban legalább száz bloco van a karnevál ideje alatt, és sokan négy-öt bloco-t is felkeresnek egy nap, mások viszont egyetlen bloco-ban töltik a karnevál mind az öt napját. Van, aki egészen minimalista jelmezt visel (én például úgy éreztem, elég lesz egy művirág-koszorú a nyakamban), míg mások komolyan kitesznek magukért, és beöltöznek indiánnak, balerinának, rendőrnek, rúdtáncosnak, papnak, szelfibotnak vagy Tinder-profilnak (tényleg). Mivel a bloco-ban voltaképpen nem történik semmi, az emberek ráérősen dumálnak, táncolnak, isznak, és mindenki terveket szövöget, hogy „majd átmegyünk egy másik bloco-ba, mert ott van a nagy buli” – de ebből általában szintén nem lesz semmi.

Ez persze nem baj, és valószínűleg hajnalba nyúlóan csináltam volna a semmit a bloco-ban, ha nem lett volna komoly tervem másnapra. – Haza kell mennem – mondtam tíz óra tájban – holnapra jegyem van a Sambódromo-ba, és ki akarom pihenni magam.  – Nahát – mondták a brazilok –, mi még sosem voltunk a Sambódromo-ban! Honnan van neked ennyi pénzed?

A riói karnevál leghíresebb része ugyanis fizetős, és a színpompás kocsik és táncosok felvonulására a belépő valóban nem az átlag brazilok pénztárcájához van árazva. A legolcsóbb állójegy, amit fél évvel előre meg kell venni az interneten, mert gyorsan elfogy, olyan kétszázötven reálba kerül. Amikor elkezdtem megszervezni a brazíliai utazásomat, a repülőjegy után a Sambódromo-belépő volt a második dolog, amit megvettem. Fogcsikorgatva persze, mert ki szeret ennyi pénzt kifizetni egyetlen belépőjegyért, de ez sajnos ilyen műfaj, aki a riói karnevál „híres” részére kíváncsi, annak nincs más választása.

De mi is az a Sambódromo? Nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy stadiont, csak a lelátókat nem egy focipálya, hanem egy hosszú felvonulási tér köré építették. Minden nagyobb brazil városnak van sambódromo-ja, a riói a Marquês de Sapucaí nevet viseli, és a legendás Oscar Niemeyer építette 1984-ben. Kilencvenezer nézőt tud befogadni, és a karnevál öt napját kivéve nem használják semmire, úgyhogy meg is nyitják két oldalról, hogy az autók és a buszok át tudjanak haladni rajta, mintha csak egy kihalt utca lenne egy amúgy nem túl jó hírű városrészben.

 Amikor viszont karnevál van, akkor a Sambódromo a világ közepe. Megközelíteni persze nem egyszerű, sötét utcákon kell átvágni, a brazilos szervezés pedig inkább árt, mint használ a turistának. Egyre rosszkedvűbben kerülgettem a fémkordonokat, közben az eső is eleredt, és kezdtem félni, hogy elmossa az eső a bulit, és hiába költöttem el egy csomó pénzt, lemaradok a látványosságról. Miért pont most kell esnie? Pesszimista magyarként – és kelet-európaiként – elképzeltem egy Menzel-filmre emlékeztető jelenetet, a színfalak mögött elázott jelmezben síró táncoslányokkal és kudarcba fúlt álmokkal. Közben nagy nehezen átjutottam a beléptetőkapukon, és megtaláltam a helyem egy csuromvizes lelátón.

A pesszimista magyart azonban pillanatok alatt hatalmába kerítette a hely szelleme. Ez itt a riói karnevál, a rohadt életbe! Szinte érezni lehetett, ahogy tízezrek lelkesedése együtt melegíti fel a Sambódromo-t. Nem is tudom, mikor állt el az eső, csak az eufóriára emlékszem. Amikor az első szambaiskola elindult, még zuhogott. 21:52-t mutatott az óra, huszonkét percet vártak a hivatalos fél tízes kezdés után, hogy hátha eláll az eső, de nem állt el, úgyhogy elkezdődött a felvonulás. Az óra akkor 0:00-ra ugrott. Megszűnt az idő, már csak azt mérte az óra, hogy mennyi ideje vonul a szambaiskola. Fotóztam, mint az őrült, aztán csak néztem minden irányba, hogy hátha végre felfogom, hogy itt vagyok a világ legnagyobb bulijában.

Aztán egy lány, aki mellettem állt, a piros vízhatlan poncsómra mutatott. – Piroskának öltöztél? – kérdezte. Körbenéztem, az eső már rég elállt, a többi néző levette az esőkabátját. Az óra megint 0:00-t mutatott, de ez már a harmadik szambaiskola indulását jelezte. A látvány annyira pazar volt, hogy csak valami gőzölgő mentális ködön át értettem meg, hogy itt „témák” vannak, és minden szambaiskola bemutat valamit. „Afrika”, „A brazil nő”, „Ha ez lenne az utolsó napod”, ilyen témák voltak, de ez mintha csak ürügy lett volna arra, hogy a lehető legszínesebb és leghibbantabb jelmezekbe öltözzön több ezer ember, és végigparádézzák a Sambódromo-t. A felvonulási tér végén van egy hatalmas boltív, az alatta levő részt Praça da Apoteose-nak, a „megdicsőülés terének” hívják – és valóban, aki ide eljut, színes jelmezekben, többezredmagával, az talán tényleg átlényegül valami transzcendenssé, és a Karnevál szelleme ölt benne testet.

A megdicsőültek sorban levonultak, hogy helyet adjanak az utánuk következőknek. Hajnali fél ötig bírtam ezt a hömpölygést, akkor már annyira álmos voltam, hogy hazaindultam, pedig még hátra volt jó másfél óra. Az utcán tömeg, a metrómegállóban fáradt emberek ácsorogtak, felismertem az első szambaiskola jelmezeit a szatyrokba hajtogatva. A felvonulók visszaváltoztak hétköznapi emberekké, a telefonjaikkal babráltak, és a karneválon készült fényképeiket nézegették. A megdicsőülés után két dolguk maradt: várni az eredményhirdetést, hogy melyik szambaiskola nyert. És várni a jövő évet, hogy újra kezdetét vegye a karnevál.

Tetszett a sztori? A bővített verzióját megtalálod az Európa Könyvkiadónál hamarosan megjelenő, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemben. Amiből például az is kiderül, hogy mi alapján pontozzák a szambaiskolákat, és hogy milyen részekből áll egy felvonuló csoport. Meg még sok minden más is...

További, Riót ábrázoló képekért pedig kattints a könyvhöz tartozó online galériára!