Régóta vágytam rá, hogy az Andokban túrázhassak. Amikor Peruban jártam, szemeztem az Inka-ösvény (Inca Trail) nevű túraútvonallal, de sajnos túl drága volt, ráadásul hónapokkal előtte jelentkezni kellett volna egy vezetett túrára. Maradt a kalandos gyaloglás a Machu Picchu alatt zubogó Urubamba folyó völgyében, ami nagyszerű élmény volt, de csak egy fél napig tartott. Úgyhogy elhatároztam: Ecuadorban legalább három napot fogok gyalogolni a hegyek között.

Nagyon sokat nem kellett gondolkodnom a konkrét helyszínen: a Lonely Planet és az utazós fórumok egybehangzóan a Quilotoa-lagúna környékét ajánlották (Quilotoa Loop). Egyrészt azért, mert szervezett túra nélkül is be lehet járni, másrészt pedig azért, mert a természeti környezeten kívül a hely kulturális szempontból sem utolsó: kecsua indiánok kis falvai, piacai és krumpliföldjei szegélyezik a túraösvényeket. Úgyhogy elbuszoztam Latacungába, a legközelebbi nagyvárosba, és leraktam a nagy hátizsákomat az egyik hostel pincéjébe, megőrzésre. A kisebbik (húsz literes) hátizsákomba bepakoltam három napi cuccot, túracipőt húztam és felszálltam a Zumbahuába menő buszra.

Zumbahuában éppen piacnap volt, a főtéren banánt, krumplit, húst, halat, maniókát, ruhákat és háztartási eszközöket árultak a kofák. A főtér mellett egy magasra feszített háló két oldalán folyt az ecuavolley-meccs: a hagyományos röplabda ecuadori változata, amely keretében a játékosok - apró termetű kecsua férfiak - egészen akrobatikus módon ugráltak és vetődtek, az őket körülálló nézők (szintén apró termetű kecsua férfiak) pedig lelkesen ordibáltak nekik.

Amikor vége lett a meccsnek, kerestem egy iránytaxit (megadott útvonalon közlekedő személyautót), ahová ötödmagammal zsúfolódtunk be. A többiek piacról hazatérő helyiek voltak, így engem kirakott a sofőr a Quilotoa természetvédelmi terület bejárati őrbódéjánál, hogy belépőt fizessek, aztán továbbhajtott a többiekkel. Néhány dollár és az útlevélszámom ellenében mehettem is tovább, a szuvenírstandok és kifőzdék felé, hogy aztán átvágva közöttük megérkezzek a kilátóhoz, és kitárulkozzon előttem Ecuador legszebb hegyi tava, a Quilotoa.

A kialudt vulkán kráterében fodrozódó, zafírkék Quilotoa-lagúnához több száz métert kellett ereszkedni egy poros gyalogúton. Felfelé kistermetű lovak hátán ücsörgő turisták kapaszkodtak, amit először megvető pillantásokkal mértem végig, aztán rájöttem: lehet, hogy nekem is erre lesz majd szükségem. A 3700 méter körüli tengerszint feletti magasság miatt ugyanis még lefelé menet is kapkodtam a levegőt, és mire leértem, teljesen kifulladtam. Lentről a kráter sokkal nagyobbnak tűnt, mint felülről, és a felső pereme szinte elérhetetlen magasságban tornyosult fölém. Úgyhogy egy kis pihenő után (és mivel nem lehetett körbesétálni a tavat), megalkudtam egy Samuel nevű indián kissráccal tíz dollárban és felültem a lovára. Húsz perc alatt értünk fel, ezalatt Samuel talán ha háromszor állt meg fél-fél percekre, amúgy fürgén gyalogolt. Azt mondta, hogy naponta tíz kört is simán megcsinálna, de ritkán van annyi turista, hogy kettőnél több kört tegyen meg egy nap. És a pénz a családé, haza kell adnia az egészet.

Visszaérve a kilátóhoz elővettem a térképemet. Vagyis hát a fénymásolt papíromat, amit Latacungában, a hostelben adtak. Egy sematikus rajz volt, rajta a lagúna környéke és az attól északnyugatra húzódó folyóvölgy. Ennél pontosabb térképet sehol sem sikerült szereznem, de egy boltos megnyugtatott: ki van táblázva az út, nyugodtan induljak el, még napnyugta előtt Chugchilánba fogok érkezni. El is indultam (délután egy óra volt), de nagyon lassan haladtam, sokszor meg kellett állnom levegőt kapkodni. Jobbra a Quilotoa víztükre sötétlett a mélyben, balra krumpliföldek, erdők, a távolban pedig egy mély folyóvölgy húzódott.     

Az első falu Quilotoa után Guyama volt, egy néhány házból álló porfészek, ahol nem volt semmiféle turistaszállás - pedig már kezdtem fáradni. Négy óra múlt, egy-másfél óra volt hátra sötétedésig. - Menj arra tovább, át a folyón - mondta egy asszony a falu szélén. A térképemen csak két egymást metsző vonal volt, a folyó és az út, a valóságban viszont legalább kétszáz métert kellett ereszkednem a szurdokba egy szerpentinen, a másik oldalon pedig fel kellett kapaszkodnom. Már akkor szürkült, amikor a kanyon aljára értem. Az Egyenlítő környékén gyorsan sötétedik, úgyhogy pánikba estem, siettem, ahogy tudtam, majd' kiköptem a tüdőmet. Semmiképpen sem szerettem volna a Guyama és Chugchilán közötti bozótosban aludni. Szerencsére épp, mire a szurdok túloldalán kiértem a széles földútra, addigra lett töksötét. Zseblámpával világítva értem be Chugchilánba, elvonszoltam magam a két szálláshely közül a távolabbiba (az volt az olcsóbb), és bedőltem az ágyba.

Másnap kevésbé drámai, de annál szebb út várt rám. Ismét le kellett ereszkedni a Toachi-szurdokba, mert a következő falu, Isinliví a túloldalon feküdt, tizenöt kilométerre. A folyó fölött egy kidőlt fákból eszkábált hídon keltem át, aztán elindultam felfelé. Az ösvények néha több méterre a talajszint alatt haladtak: több száz év alatt vájódtak a puha talajba az inka időkből származó mélyutak. A legmélyebbet körülbelül négy méteresre becsültem - ráadásul kétszer is volt szerencsém végigmenni rajta, mert nem azon kellett volna elindulnom, hanem egy másikon, és erre csak akkor jöttem rá, amikor a hegytetőre érve egy szögesdrót kerítés és ugató juhászkutyák állták az utamat.

A jelzések ugyanis sok helyen elég nehezen észrevehetőek. Igaz ugyan, hogy végig jelölve van az út piros pöttyökkel, amiket festékszóróval fújtak fel a fákra és a sziklákra, de valami miatt nem az útelágazásokhoz, hanem az egyenes szakaszok közepére kerültek a jelek. Úgyhogy általában, ha nem láttam piros pöttyöt már vagy tíz perce, akkor visszafordultam és a másik úton indultam tovább.

Ennek, illetve az oxigénszegény magaslati levegőnek köszönhetően ismét teljesen kimerültem, mire megérkeztem Isinlivíbe. A falu főterén buli volt, játszott egy rezesbanda a fedett sportpályán, körülötte pedig nyílt tűzön sültek a húsok. Volt néhány tengerimalac (cuy) is, nyársra húzva, de - akárcsak korábban, Peruban - ezúttal sem voltam képes megkóstolni. Így aztán megkértem a panzióban a háziasszonyt, Miriamot, hogy főzzön nekem vacsorát valami kevésbé cuki állatból.

Ledőltem aludni, aztán amikor felébredtem, konstatáltam, hogy Miriam asszonynak nyoma veszett. Sétáltam egyet a faluban, felgyalogoltam a szomszédos dombra, aztán vissza, de még mindig semmi. Végül kicsivel sötétedés után kopogtak az ajtómon, hogy mehetek enni.    

- Bocsánat, hogy csak most lett kész a vacsora- szabadkozott Doña Miriam. - Csak, tudja, mi nagyon katolikusok vagyunk, és zarándoklattal készülünk a karácsonyra. Délután felmásztunk az egyik hegy tetejére, nemrég értünk vissza.

- És mi van a hegyen, valami kápolna vagy kegyhely? - kérdeztem.

- Nem, egy szent kő. Guyngopana a neve, és úgy néz ki, mint egy iguána. Az őseink is mindig oda jártak imádkozni az évnek ebben a szakában, amióta csak létezik a falu.

Harmadnap reggel Sigchos felé lesétáltam a Toachi folyóig, és ismét átkeltem rajta, aztán kiértem egy nagyobb útra. Felfelé menet már szívesen stoppoltam volna, de nem jött egyetlen autó sem háromnegyed órán keresztül, csak két munkagép járt fel-alá, csinálták az utat. Végre jött egy pickup, felvett, felmásztam a platóra. Ketten már ültek fent, anya és fia, egy nagy kupac borsmenta társaságában, ami kellemesen illatozott.

- Csinálják az utat? - kezdeményeztem beszélgetést.

- Igen. Hogy szép legyen - mondta az asszony, aztán hallgatásba merült.

Hát nem az a baj, hogy nem szép, gondoltam, mert épp kibukkant egy hófödte vulkán csúcsa a hegyek közül. Hanem hogy rázós az út, de olyannyira, hogy egyáltalán nem tudtam lefotózni a hegyet, mert két kézzel kellett kapaszkodnom. Végül egészben megérkeztünk Sigchosba, ahonnan visszabuszoztam Latacungába, elmentem a hátizsákomért a hostelbe, és a teraszáról a Cotopaxi látványa fogadott: