(A bejegyzés első része itt olvasható)

Argentína mára többé-kevésbé talpraállt a 2001-2002-es krach után, a közelmúlt eseményei ugyanakkor visszavonhatatlanul kivitték a politikát az utcára. Egy hét alatt kb. tizenöt tüntetést vagy felvonulást láttunk, amiből csak egy nem volt politikai természetű, a bolíviai bevándorlók utcabálja. Argentin ismerősöm, Vicky – akit két éve Berlinben ismertem meg, és aki belevitt minket a Buenos Airesi éjszakába – egy középiskolában tanít, és azt mesélte, hogy a konfliktusok tüntetéses-sztrájkolós megoldási mechanizmusa annyira beépült az argentin közgondolkodásba, hogy a diákjai, amikor elromlott a tanteremben a légkondi, sztrájkot akartak szervezni és barikádot emelni a folyosóra ahelyett, hogy szerelőt hívattak volna.

Bolíviai bevándorlók utcabálja a Diagonal Sur sétányon

Argentínáról két dolog ugrik be mindenkinek: a tangó és a foci. Szofisztikáltabbak emellett gondolhatnak még Evitára és a Don’t cry for me Argentinára, vagy Borgesre, vagy esetleg a pampák cowboyára, a gauchóra. Én sem tudtam ennél sokkal többet, amikor a lakótársaimmal – a szokásos low-budget utazókkal, Floriannal, Joãóval és Paavóval – felszálltunk a Buenos Airesbe tartó, 22 órás menetidejű buszra. Tulajdonképpen annyi okom volt meglátogatni Argentínát, mint amennyi Sir Edmund Hillarynek, hogy megmássza a Csomolungmát: mert ott volt.

Zászlóárus Buenos Aires főterén, a Plaza de Mayón

Chilébe megérkezett a tavasz (most már tényleg), ráadásul hosszú hétvége volt annak tiszteletére, hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát, úgyhogy a lakótársaimmal, Floriannal, Joãóval és Paavóval, illetve egy francia lánnyal, Carole-lal elindultunk északra. Az úticélunk az Atacama-sivatag volt, ahol minden év szeptember-októberében, a tavaszi esők után néhány hétre előbújnak a kavicsok alól a lila, sárga, fehér és piros virágok. Chileiekkel akartunk menni, de a chileiek, bár sokáig mondogatták, hogy jönnek, persze, a végén mégis épp nem értek rá. Ez egy ilyen ország, a nehezen összeszervezhető kirándulások ugyanolyan alapvető részei a helyi viszonyoknak, mint az avokádós hot-dog.

A társadalomtudományok jelentős részének implicit vagy explicit célja az, hogy az emberek életminőségét javítsa (saját diszciplinám, a nemzetközi kapcsolatok ilyen szempontból üdítő kivételnek számít). Mást ért azonban életminőség alatt a közgazdász, mint a szociológus, vagy a pszichológus. A közgazdász arra kíváncsi, hogy az emberek mennyit keresnek és mennyit fogyasztanak – minél többet, annál jobb nekik. A szociológus osztályozza őket, viszonyokat, interakciókat keres, és feltételezi, hogy mind az osztályok, mind az interakciók között vannak jobbak és rosszabbak. A pszichológus azt nézi, hogy az egyes egyének hogyan élik meg azt a szituációt, amibe a társadalmi kapcsolataik átmenetileg vagy véglegesen belehelyezik őket. A „Hogy élnek a chileiek?” kérdésre tehát annyiféle választ lehet adni, ahány szemüvegünk van. A turista szemüvege szükségképpen rózsaszín, hiszen csak kevés dolgot láttat: szépek a hegyek, jók a csajok, pontosan járnak a buszok. Az alábbiakban leveszem a rózsaszín gringó-napszemüveget, és gyors egymásutánban felveszem a közgazdász, a szociológus, végül a pszichológus szemüvegét, hogy háromféleképpen nézzem meg ugyanazt: a chilei élet minőségét, vagy ha úgy tetszik, az életszínvonalat.

Forrás: CIA World Factbook

A kolumbiai elnökválasztás és a venezuelai parlamenti választás után, illetve néhány nappal a brazil elnökválasztás előtt megéri futni egy képzeletbeli kört Latin-Amerikában, hogy szemügyre vegyük az épp aktuális politikai fejleményeket. Kolumbiában egy darabig úgy tűnt, hogy csoda történik, és megválasztják a világ első zöld párti elnökét, a litván származású Antanas Mockust, aki az életveszélyes és elhanyagolt Bogotából trendi alter-biciklista ökovárost csinált, de aztán győzött a megszokás, és Álvaro Uribe korábbi elnök egykori pénzügyminisztere, Juan Manuel Santos.

Hugo Chávez, államfői vaníliáskarika-kéztartással. Kép innen.

A múlt héten Chilében megállt az élet, a lakosság kiözönlött az utcára és egy héten át zabált, ivott, petárdázott, táncolt és óbégatott. A jókedv oka: Chile idén ünnepli függetlenségének kétszázadik évfordulóját, a Bicentenario csúcspontja pedig szeptember 18-a, a nap, amikor kétszáz évvel ezelőtt Santiagóban összeült az új ország első nemzetgyűlése.

Az előző posztban megidézett nagy klasszikusok után jöhet a kortárs könnyűzene. Chilében rendkívül sokszínű a zenei felhozatal, bár a minősége meglehetősen egyenetlen. A diktatúra bukása után, a 90-es évek első felében rengeteg zenekar alakult, ezek nagy része egy akkor éppen menő amerikai zenei stílust imitált, de voltak köztük egészen egyedi előadók is, mint a Los Tres. Ráadásul visszatértek a külső vagy belső száműzetésből a régi nagyok, a Nueva Canción zenekarai, mint az Inti Illimani, a Los Jaivas vagy a Quilapayún. Az ezredfordulóra ez a pezsgés valamelyest alábbhagyott, de még mindig figyelemre méltó, hogy mennyi jó (és mennyi szánalmas) zenét produkál ez a Magyarországnál mindössze másfélszer népesebb ország. Többé-kevésbé reprezentatív 20-as lista következik, amiben a sorrend nem jelent egyben minőségi sorrendet, sőt. A lehető legpopulárisabb végletektől elindulva a kínos tizenéveseken és a pajzán öregeken keresztül elérkezünk a forradalmi cumbiáig és cirkusz-klezmerig, ahonnan az őszinte, kőkemény rockon és punkon keresztül a nu metalig haladunk, majd onnan visszapattanva még rábukkanunk néhány egészen egyedi gyöngyszemre, végül pedig büntetésképpen visszaérkezünk a leggyilkosabb populáris pophoz. Chile Top 20 (+1), NSFW. 

Szeptember 11. a világ több pontján problémás dátum volt már 2001 előtt is. A katalánok ezen a napon ünneplik (vagy inkább siratják) magukat, a chileiek pedig Pinochet 1973-as puccsának évfordulója miatt vonulnak az utcára – ki ezért, ki azért. A belváros, és különösen az elnöki palota, a La Moneda környéke megtelik megemlékezőkkel, gyertyákkal, Molotov-koktélokkal, rendőrökkel, vízágyúkkal és könnygázzal. Nem akarok a 37 évvel ezelőtti történésekről írni, ha valakit érdekel, ajánlom a Wikipediát. Inkább arról írok, hogy minek vetett véget ez az esemény – a Nueva Canción-mozgalomnak, egyebek között – annál is inkább, mert tegnap Violeta Parra-emlékesten voltunk, ami különben sokkal vidámabbra sikerült, mint amire számítottam.

Egy folklórzenekar, Nano Parra, kivetítően pedig a háttérben Violeta.

Az elmúlt hetekben kevés érdemi dolog történt velem, ami a blogon az okoskodó bejegyzések elburjánzásában nyilvánult meg. Múlt héten azonban megérkezett a tavasz, aminek következtében kibújtam a könyvtárból, vasárnap pedig Florian, João, Paavo és én felmentünk az Andokba kirándulni. Furcsa, hogy milyen könnyen beleszoktam az itteni életbe, néha napok telnek el anélkül, hogy úgy igazából tudatosulna bennem, hogy CHILÉBEN VAGYOK B%+!=MEG! Vasárnap ellenben, amikor kiszálltunk a buszból, az egyértelműen egy olyan pillanat volt, amikor nagyon keményen tudatosult.

A politikai napirendet alkotó „ügyek” egymásmellettisége a világon mindenütt nagyrészt a véletlen műve. Véletlen, hogy egymással párhuzamosan történnek különféle események, amelyek politikai jelentőséggel bírnak. Az viszont már egyáltalán nem véletlen, hogy ezek az események hogyan jelennek meg a politikai kommunikációban és a médiában. Chile (és az egész világ) 33 bányászért aggódik, akik a föld alatt rekedtek. Az előző bejegyzésben már írtam arról, hogy milyen felelőtlen vállalatvezetési és felügyeleti mulasztások álltak a tragédia hátterében. Remélem, hogy a bányászok épségben kijutnak a bányából, a bányatársaság tulajdonosai és az állami bányafelügyelet vezetői pedig jó sok időre rács mögé kerülnek.

Tüntetők a mapuche zászlóval. Kép innen.