(A bejegyzés első része itt olvasható)

Argentína mára többé-kevésbé talpraállt a 2001-2002-es krach után, a közelmúlt eseményei ugyanakkor visszavonhatatlanul kivitték a politikát az utcára. Egy hét alatt kb. tizenöt tüntetést vagy felvonulást láttunk, amiből csak egy nem volt politikai természetű, a bolíviai bevándorlók utcabálja. Argentin ismerősöm, Vicky – akit két éve Berlinben ismertem meg, és aki belevitt minket a Buenos Airesi éjszakába – egy középiskolában tanít, és azt mesélte, hogy a konfliktusok tüntetéses-sztrájkolós megoldási mechanizmusa annyira beépült az argentin közgondolkodásba, hogy a diákjai, amikor elromlott a tanteremben a légkondi, sztrájkot akartak szervezni és barikádot emelni a folyosóra ahelyett, hogy szerelőt hívattak volna.

Bolíviai bevándorlók utcabálja a Diagonal Sur sétányon

Vickyvel egy tangó-estre indultunk, de végül egy elképesztő hipszter-bárban kötöttünk ki, ahol gringó férfiak próbáltak argentin és brazil nőkkel összejönni, miközben egymás után küldték az olcsó söröket. Argentína a krach és a peso összeomlása után rettenetesen olcsóvá vált, ami az országba vonzotta a világ összes sóher backpackerét. Azóta ismét felmentek valamelyest az árak, de Buenos Aires még mindig határozottan olcsóbb, mint Budapest (vagy Santiago). Egyetlen jelentős kivétel van, a focimeccs. Mint már említettem, nem szeretem a focit, a Boca Juniors-stadion előtt állva mégis elkapott a vágy, hogy megnézzek egy meccset ott, ahol Isten Keze is játszott egykor. A másnapi Boca-Huracán mérkőzésre viszont annyira irreálisan sokba került a jegy, hogy rövid gondolkodás után lemondtunk róla, így ide sem tudok mást beilleszteni, mint a vonatkozó Manu Chao-számot: „Olé-olé-olé-olé-ó, Szent Maradona, imádkozz érettem”.

Focimeccs helyett az Uruguayba menő hajóra vettünk jegyet. Uruguay a rosszmájú argentinok szerint Buenos Aires külvárosa – tény, hogy az ország annak köszönheti a függetlenségét, hogy a brazilok és az argentinok nem tudtak megegyezni, hogy melyikük csatolja magához a területét. Montevideo nem egy különösebben izgalmas hely, ráadásul a belvárosa eléggé le van pattanva, Colonia de Sacramento, ez az egykori portugál helyőrség viszont nagyon aranyos. Igen, talán ez a megfelelő jelző egész Uruguayra – aranyos, hogy olyan kicsi (Magyarországnál kétszer nagyobb), aranyos, hogy olyan jelentéktelen, és aranyos, hogy a lakói megállás nélkül isszák a matét, ezt a keserű teaféleséget, meg eszik a hatalmas steakeket. Az uruguayi vidék – legalábbis, amit láttunk belőle – csupa bukolika, olyan, mint a dimbes-dombos Dél-Dunántúl, itt-ott pálma- és eukaliptuszfákkal feljavítva.

Montevideo City

Az argentin vidék ezzel szemben olyan, mint a végtelen Alföld (igen, Uruguayt elintéztem egyetlen bekezdésben). Voltunk egy tipikus gaucho-faluban, San Antonio de Arecóban, ami annyira tipikus volt, hogy a gaucho-múzeumot tatarozás miatt bezárták, más látnivaló meg nemigen volt, úgyhogy kiültünk a főtérre pizzázni meg fagyizni, és néztük, ahogy a helyi középiskolások fel-alá bicikliznek és motoroznak, mint minden rendes faluban, ahol ezen kívül nem nagyon van mit csinálni. Itt, ezen a helyen értettem meg, hogy Buenos Aires mennyire nem reprezentatív Argentínára nézve. Ez a hatalmas ország szinte teljesen üres: 2,7 millió négyzetkilométeren terül el, mégis csak 40 millióan lakják, ebből 10 millióan a fővárosban, ami azt jelenti, hogy ezt a Magyarországnál majdnem 30-szor nagyobb területet Magyarország népességének a háromszorosa lakja. Argentína közepén gyakorlatilag nincs semmi: minden, ami az országban érdekes – Buenos Aires, Iguazú-vízesés, Salta, Perito Moreno-gleccser, Andok, Tűzföld – a határ mellett terül el. Két, valamire való város között akár 500 kilométer távolság is lehet. Egy mély-argentin faluból nézve tehát Buenos Aires ugyanolyan idegen világ, mint Párizs vagy Róma. A város-vidék ellentét pedig nem múlt el azzal, hogy a mezőgazdaság gépesítése a múzeumokba és turistaközpontokba száműzte a gauchót, ráadásul sok más ellentét társult hozzá: a peronista-antiperonista, a munkás-középosztálybeli, a centralista-föderális, és így tovább. Argentína legalább annyira megosztott társadalom, mint Chile, csak épp nem egy (bal-jobb) törésvonal van, hanem legalább négy, ami nagyban megnehezíti a gazdasági és társadalmi reformokat.

A vidéki Argentína – csak semmi glamour

A turistát persze mindez nem érdekli, vagy ha érdekli is, gyorsan meg kell szoknia a furcsaságokat, ha jót akar magának. Amikor ott jártunk, Buenos Airesben épp sztrájkoltak a szemetesek, így három napon át ott rohadt a szemét az utcákon. A buszpályaudvar környéke annyira mocskos, hogy nem látszik a járda a műanyag flakonoktól és az újságpapíroktól. Sok a koldus, és jelentős részük kiskorú. Vickyvel mentünk hazafelé a hipszter-bárból, és épp azt magyarázta (miközben átkeltünk a világ legszélesebb utcáján, a 20 sávos Avenida 9 de Julión), hogy a bűnözés nem olyan vészes a városban, mint ahogy azt a Lonely Planet írja. Pont, ahogy a gondolatmenet végére ért, megjelent három véres szemű, kilenc-tíz éves utcagyerek, és pénzt kértek. Adtunk nekik, furcsán viselkedtek, furcsa dolgokat mondtak, de végül odébb mentek. – Paco – mondta Vicky. - A legolcsóbb cucc, amit lehet kapni az utcán, a kokaingyártás mellékterméke, néhány pesóba kerül. Egy év alatt kicsinálja őket.

Az Avenida de Julio az obeliszkkel

Mentünk vissza a hostelbe, kerülgettük a rohadó szemeteszsákokat. Buenos Aires rohad, mállik szétfelé, mégis egyben van, nem csak a százéves vakolat tartja össze. Tele van energiával, nem úgy, mint az álmos argentin vidék. És tele van meglepetéssel is: nem kell tangó, se Maradona ahhoz, hogy az itt töltött egy hét felejthetetlen élmény legyen. Ja, és az Uruguayban töltött két nap sem volt rossz – szegényeket megint elintéztem egyetlen mondattal.

Még egy kép Uruguayról, zárásként: Colonia de Sacramento, a világörökség része