Argentínáról két dolog ugrik be mindenkinek: a tangó és a foci. Szofisztikáltabbak emellett gondolhatnak még Evitára és a Don’t cry for me Argentinára, vagy Borgesre, vagy esetleg a pampák cowboyára, a gauchóra. Én sem tudtam ennél sokkal többet, amikor a lakótársaimmal – a szokásos low-budget utazókkal, Floriannal, Joãóval és Paavóval – felszálltunk a Buenos Airesbe tartó, 22 órás menetidejű buszra. Tulajdonképpen annyi okom volt meglátogatni Argentínát, mint amennyi Sir Edmund Hillarynek, hogy megmássza a Csomolungmát: mert ott volt.

Zászlóárus Buenos Aires főterén, a Plaza de Mayón

Volt bennem egy rossz előérzet: valahogy úgy éreztem, hogy nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy ezt az országot megfelelőképpen értékelje és élvezze. Először is, kacifántos-e vagy sem, nem szeretem a focit. Másodszor, a tangótanuláshoz rossz emlékeim fűződnek, a zene pedig – különösen miután a Gotan Project és a köpönyegéből kibújt egyéb zenekarok alátették az elektrót – egy ideig tetszett, de mára kicsit meguntam, hogy mindegyik szám ugyanolyan. Harmadszor, magyar emberként nem hatódom meg attól, hogy egy kalapos betyár szőrén üli meg a lovat. Negyedszer, az Evita-kultusz túl szirupos az ízlésemnek. Ötödször, Borges – oké, Borges tényleg klassz, de ő csak véletlenségből született Argentínába (mint később kiderült, a szülőházában egy fodrászat működik, szobornak vagy múzeumnak nyoma sincs). Argentínáról ráadásul az utolsó információim a 2002-es gazdasági válsághoz kötődtek: épp Spanyolországban voltam, és volt egy argentin haverom, aki napról napra komorabb lett, aztán – mivel argentin pesóban kapta az ösztöndíját, ami teljesen elvesztette az értékét – haza kellett utaznia, és az utolsó napon adott nekem egy kétpesós bankjegyet, hogy tessék, tedd el emlékbe, íme egy bankjegy, ami nem ér SEMMIT… Szóval arra számítottam, hogy az ország még mindig össze van roppanva, és hogy nem tartogat semmi érdekeset a számomra.

A Falkland-szigeteki háború veteránjai 

Ilyen felvezetés után teljesen egyértelmű, hogy Argentína levett a lábamról, minden percét élveztem az egy hétnek, amit ott töltöttem. Buenos Aires gyorsan felépült a válságból, és bár koszosabb és kaotikusabb, mégis sokkal nagyvonalúbb, kozmopolitább és menőbb, mint Santiago. Semmi köze Latin-Amerika többi részéhez: ha Spanyolország és Olaszország között lenne a Földközi-tengeren még egy nagy félsziget, Buenos Aires annak lehetne a fővárosa.

Csak a turisták kedvéért: tangó-show az utcán

Ez persze nem véletlenül van így. A XIX. század közepén a frissen függetlenné vált Argentin Köztársaság egyik elnöke, Domingo Faustino Sarmiento úgy gondolta, hogy az ország akkor lesz sikeres és gazdag, ha ugyanolyan európai (fehér) lesz a lakossága, mint az Egyesült Államoknak (a rabszolgákat nem számítva). Ehhez két dologra volt szükség: a nem-fehérek eltakarítására és további fehérek behozatalára. Az első feladat gyorsan ment: az indiánok kiirtása az eufemisztikus „sivatagi hadjárat” nevet viselte, mintha az argentinok legalábbis a kaktuszok, nem pedig a patagón indiánok ellen viseltek volna hadat. (A hadjáratot vezető Roca tábornok szobra Buenos Airesben össze-vissza van graffitizve „tömeggyilkos” feliratokkal, és van egy mozgalom, ami a képmását a 100 pesós bankjegyeken egy patagón indián nő képére akarja lecserélni.) A négerekkel is könnyedén elbántak, pont úgy, ahogy a South Park-filmben a human shield-hadműveletben – őket küldték előre a Paraguay elleni háborúban, ahol szinte mindegyikük odaveszett. (A szomszédos Uruguayban erre nem került sor, ott továbbra is látványos az afrikai elem, a lakosság ránézésre 5-10%-a fekete.)

Utánpótlás a Boca Juniors-stadion melletti grundon

Miután a nem-fehérektől sikeresen megszabadultak, az argentin kormányzat nekiállt európaiakat toborozni az üresen maradt területek betelepítésére. Ez az akció olyan jól sikerült, hogy ma szinte minden európai nemzet leszármazottai megtalálhatók Argentínában – köztük például a mintegy 50.000 magyar származású is, akiknek a felmenői a két világháború között, illetve 1956-ban érkeztek Argentínába, és akik a dolog logikájából következően a harmincas-negyvenes évek Magyarországát vitték magukkal. Buenos Airesben van magyar cserkészcsapat, magyar templom és magyar népdalkör, sőt – a magyar nagykövetségen szakmai gyakorlatát töltő ismerősöm, Csilla szerint - van egy „Erdélyi Nagykövetség” (Embajada de Transilvania) is, amiről az interneten mindössze egy fotót találtam, és ahol fogalmam sincs, kik és mit csinálnak.

Kávézó a Boca negyedben. A sörcsap fölött Garibaldi, jobbra Carlos Gardel

A magyar közösségnél vannak jóval nagyobbak és jelentősebbek is. Argentínába a legnagyobb létszámban azok a népcsoportok érkeztek, akiknek az I. világháború előtti Európában a legrosszabbul ment a soruk – a legnagyobb hatása az olaszoknak és a kelet-európai zsidóknak volt. A helyi, spanyol kultúrájú kreol elittel keveredve a XX. század elején ők alakították ki az egyedi porteño (Buenos Aires-i) kultúrát, amely nem sokban hasonlított Latin-Amerika többi részének kultúrájához.

Ilyet is csak Argentínában lehet látni. „Vilma! Tudom, hogy a szavakat elviszi a szél, és hogy annyiszor hazudtam neked, hogy már csak nagyon nehezen hihetsz nekem. Egy szar vagyok, elszúrtam. Lassan felőröl a fájdalom. Csapjon belém egy villám, ha hazudok. Belül mindent megbántam, és zokogok, mert bűnös vagyok. Bocsáss meg! Szeretlek! Raúl.”

Mit kapunk, ha összekeverünk egy spanyolt, egy olaszt és egy zsidót? Egy extravertált, fanatikus, zseniális, egoista és önveszélyes argentint, aki mindig mindent jobban tud, és aki egyszerre zenész, költő, pszichiáter, feltaláló és festőművész. Buenos Aires a XX. század elején a kor egyik legmenőbb nagyvárosává vált, ahol a házakat ugyanúgy a párizsi palotákról koppintották, mint Budapesten, csak egy kicsit jobban sikerült (ezért forgatták Budapesten az Evita-filmet). Az olasz elem a leglátványosabb azóta is: a kávéházakban jó a kávé, a teraszokan ugyanolyan zakós digók üldögélnek, mint Milánóban, az argentin konyha pedig olyan, mintha a nápolyiakra rászakadt volna a filléres marhahús: pizza, tészták és hatalmas steakek, plusz az olcsó és finom vörösbor. A zsidók alapvetően a művészetekben és a pénzcsinálásban voltak otthon, nagyrészt nekik volt köszönhető, hogy a századelő Buenos Airesében lépni nem lehetett a bankoktól és a költőktől. Végül a spanyol leszármazottak az önutálatban jeleskedtek, és mindent elkövettek, hogy az argentin fővárosból egy második Párizst vagy New Yorkot csináljanak, vagy bármi mást, ami menőbb, mint az egykori anyaország, a spanyol-amerikai háború után romokban heverő Spanyolország.       

A kötelező képeslap-fotó: a Caminito, a „tangó szülőhelye”

Érdekes tény, hogy ennek ellenére minden, ami Argentínát híressé tette, a hanyatláshoz és a populáris kultúrához kapcsolódik, nem pedig a fénykor eleganciájához. A tangót a Buenos Aires-i kikötő, a Boca részeg matrózai találták ki, a környék azóta a város első számú turistalátványossága (holott csak nyomorult, de rikítóan színes bádogházak vannak ott, mégis évente turisták milliói keresik fel, nem úgy, mint a belváros neoklasszicista és szecessziós palotáit). Evita akkor lett a nemzet anyja, amikor a vidéki (részben indián) tömegeket Juan Domingo Perón sikeresen mozgósította a túl kifinomult, túl gazdag és túl európai Buenos Aires-i elit ellen. A foci akkor vált az argentinok első számú szenvedélyévé, amikor már semmi más nem maradt az országban, amiért lelkesedni lehetett volna, Maradona pedig akkor lett nemzeti hős és próféta (nem vicc, Argentínában létezik egy Maradoniánus Egyház), amikor már a diktatúra is összeomlott, és a Falkland-szigetekért folytatott háborút is elvesztették. Argentína emiatt a világ egyik legnosztalgikusabb országa, Buenos Airesben pedig egymást érik a régiségboltok, ahol mindent meg lehet kapni, ami azokból az időkből származik, amikor még jól mentek a dolgok.     

La Mano de D10S

(Folyt. köv. - a következő részben szót ejtek a barikádokról, Isten Kezéről, Uruguayról, a gauchókról, az utcagyerekekről és a drogokról. Addig is, íme a tanulságos Maradoniánus Tízparancsolat és Miatyánk:)

1.     The ball must not be stained, as D10S has proclaimed;

2.     Love football over all things;

3.     Declare your unconditional love of football;

4.     Defend the colours of Argentina;

5.     Preach the words of "Diego Maradona" all over the world;

6.     Pray in the temples where he preached, and to his sacred mantles;

7.     Do not proclaim the name of Diego in the name of a single club;

8.     Follow the teachings of the Maradonian Church;

9.     Let Diego be your second name, and that of your children;

10. "No ser cabeza de termo y que no se te escape la tortuga." (Meaning "don't be a hothead and don't let the turtle escape you")

Our Diego, who is on the pitches, hallowed be thy left foot, bring us your magic. Make your goals remembered on earth as in heaven, give us some magic every day, forgive the English, as we have forgiven the Napolitan Mafia, don't let yourself get caught offside and free us from Havelange and Pelé.