A társadalomtudományok jelentős részének implicit vagy explicit célja az, hogy az emberek életminőségét javítsa (saját diszciplinám, a nemzetközi kapcsolatok ilyen szempontból üdítő kivételnek számít). Mást ért azonban életminőség alatt a közgazdász, mint a szociológus, vagy a pszichológus. A közgazdász arra kíváncsi, hogy az emberek mennyit keresnek és mennyit fogyasztanak – minél többet, annál jobb nekik. A szociológus osztályozza őket, viszonyokat, interakciókat keres, és feltételezi, hogy mind az osztályok, mind az interakciók között vannak jobbak és rosszabbak. A pszichológus azt nézi, hogy az egyes egyének hogyan élik meg azt a szituációt, amibe a társadalmi kapcsolataik átmenetileg vagy véglegesen belehelyezik őket. A „Hogy élnek a chileiek?” kérdésre tehát annyiféle választ lehet adni, ahány szemüvegünk van. A turista szemüvege szükségképpen rózsaszín, hiszen csak kevés dolgot láttat: szépek a hegyek, jók a csajok, pontosan járnak a buszok. Az alábbiakban leveszem a rózsaszín gringó-napszemüveget, és gyors egymásutánban felveszem a közgazdász, a szociológus, végül a pszichológus szemüvegét, hogy háromféleképpen nézzem meg ugyanazt: a chilei élet minőségét, vagy ha úgy tetszik, az életszínvonalat.

Forrás: CIA World Factbook

Mi az életszínvonal? A válasz egyszerűnek tűnik: felelet arra a kérdésre, hogy „hogy él Ön?”. Ez a kérdés viszont sokkal összetettebb, mint amilyennek elsőre tűnik. Sok mindent lehet rá válaszolni: „jól, mert sok a pénzem”, vagy „rosszul, mert kevés”. Ez egyszerű. „Jól, mert sokat vagyok a családdal”, vagy „rosszul, mert nem léptetnek elő a munkahelyemen”. Ez már komplikáltabb, és az olyan problémákat (amelyek egyéninek tűnnek, mégis társadalmiak), hogy „nincs senki, akiben igazán megbízhatnék”, vagy „bánt a férjem, de nem merem elhagyni”, még nem is vettük bele. A közgazdászokban az a jó (és a rossz is természetesen), hogy csak a termelésre és a fogyasztásra kíváncsiak, ráadásul nem beszélnek mellé: kiszámolják. Többféle gazdasági indikátor létezik az életminőség kifejezésére, a legismertebb a GDP (Gross Domestic Product, bruttó hazai össztermék), de ez nem mond túl sokat, mert pusztán azt méri, hogy ha az adott országban előállított termékek pénzben kifejezett hozzáadott értékét elosztjuk a lakosság létszámával, akkor hány dollár jut egy főre. Sajnos vagy szerencsére (ízlés kérdése), egyetlen országban sem így osztják el a pénzt a lakosság között, ezért a GDP-ből nem derül ki, hogy Juan Pablo éhezik-e, vagy sem. A chilei GDP latin-amerikai összehasonlításban magas, a magyarnál valamivel alacsonyabb.

Vásárlóerőn mért (PPP) egy főre jutó GDP a világ országaiban, kép innen.

Egy lépéssel közelebb visz a lényeghez a szegénységi küszöb indexe, ami azt mutatja meg, hogy a lakosság hány százaléka „éhezik”. Ez szintén egy közgazdasági fikció, ami abból áll, hogy megnézik: adott ország árszínvonala mellett mennyibe kerül megvenni azokat a fogyasztási cikkeket, amiket a közgazdászok alapvetőnek tartanak. Aki ennél kevesebbet keres, az vélhetően éhezik. Az ENSZ, hogy ne kelljen a különféle fogyasztói kosarakkal babrálnia, leegyszerűsítette a kérdést: szegény országokban napi 1,25 dollár, közepes jövedelmű országokban 2,5 dollár a szegénységi küszöb, és kész. Latin-Amerikában nem kiemelkedően sok az ilyen értelemben vett szegény, kivéve néhány egészen szerencsétlen helyet, mint Haiti. Chilében nem sokkal nagyobb a szegények aránya, mint Magyarországon vagy más, (nem-skandináv) európai országokban.

Gini-együttható a világ országaiban, kép innen.

A közgazdasági indikátorok közül a Gini-együttható visz a legközelebb a latin-amerikai viszonyok megértéséhez. Ez azt méri, hogy mennyivel tér el a jövedelemeloszlás az teljesen egyenlőtől. Vagyis: minél nagyobb az a terület, amit a teljesen egyenlő jövedelemeloszlás egyenese és a valódi jövedelemeloszlás Lorenz-görbéje közrezár, annál egyenlőtlenebbül oszlik el a jövedelem a társadalom egyes csoportjai között. Itt bújik ki a szög a zsákból: Chile Gini-együtthatója rendkívül magas, vagyis alig néhány olyan ország van a világon, ahol nagyobb különbségek lennének szegények és gazdagok közt, mint Chilében (ilyen például Brazília, Bolívia vagy Dél-Afrika). A Gini-együttható sem csodaszer, néha egész mást mér, mint amire kitalálták: Haitin a földrengés után drasztikusan lecsökkent a Gini, ami viszont nem azt jelenti, hogy az életminőség javult, hanem azt, hogy akinek volt egy repülőjegynyi pénze, az elhagyta az országot. Magyaroszág Gini-ben (még) egész jó, de a rendszerváltás óta sokat romlott a helyzet, ez szerintem nem új információ senkinek, aki ezt a blogot olvassa.

Az AIM Chile felmérése Santiago jövedelmi- és státuszcsoportjairól (A-E)

A szociológusok nagyon büszkék rá, hogy érzékenyebbek, mint a közgazdászok, mégis folyton majmolják őket az objektivitás látszata érdekében. Arra szerencsére már rájöttek, hogy nem csak a termelés és a fogyasztás a lényeg, hanem az elosztás is, de – részben a tudomány atyamesterei, Marx és Weber hatására – erőfeszítéseik jelentős része arra megy el, hogy objektívnek vélt társadalmi osztályokat, státuszokat vagy csoportokat különböztessenek meg egymástól. Chilében a szociológusok arra jutottak, hogy az országban latin-amerikai viszonylatban kiemelkedően széles a középosztály, arról pedig általános a konszenzus, hogy minél szélesebb a középosztály egy társadalomban, annál jobb. A módszertan a következő volt: megkérdezték az embereket, hogy „Ön melyik osztályhoz tartozik?”, a válaszadók 85%-a pedig azt felelte, hogy „a középosztályhoz”.

Az eredmény némi gyanút ébresztett azokban, akik már jártak a kutatóintézet kapuin kívül. Santiagóban elég felülni egy kelet-nyugati irányban közlekedő buszra, és fél óra alatt iszonyatos társadalmi távolságokat lehet megtenni. A város központja leginkább Madrid hatvanas években épült részeihez hasonlít, a Tobalaba metróállomás környéke (Sanhattan) olyan, mint egy közepes méretű, felhőkarcolós pénzügyi központ az Egyesült Államokban, míg a délnyugati elővárosok (Santiasco) lehetnének akár Albániában is. (A legelegánsabb, fallal körülvett villanegyedekben és a leglepukkantabb nyomortanyákon pedig, értelemszerűen, nem is jártam.) Egy HR-es ismerősöm szerint a lakóhely, illetve az általános és középiskolák földrajzi elhelyezkedése alapján 90%-os biztonsággal meg lehet állapítani minden lényegeset az álláskeresőkről. Mindezek miatt egy 2007-ben elvégzett átfogó kutatás megpróbálta a jövedelem, a fogyasztási struktúra, a foglalkozás és a lakóhely alapján csoportokba sorolni a santiagóiakat, az Egyesült Államokban használt A-E felosztás alapján (a C a tulajdonképpeni „középosztály”, ez további 3 részre van bontva, lásd alább).

Az apró képekből kiderül: egyes chileiek gyönyörű villákban laknak, míg mások deszkából és nejlonból összetákolt viskókban. Az egyenlőtlenségekről természetesen nem (csak) a neoliberalizmus tehet, de hogy nem segített a dolgon, az is biztos. A nagy egyenlőtlenségek már a gyarmatosítással kialakultak (a gyarmatosítás jellemzően nem a méltányos társadalom kiépítésére irányul), a függetlenség után, az iparosodással pedig tovább növekedtek. Pinochet reformjai kezdetben csak az elitnek kedveztek, de amint beindultak, az alsóbb rétegek életminősége is javult – egy darabig. A nyolcvanas években a rendszer válságba került, és csak a kilencvenes évek demokratizációjával állt rá az ország arra a növekedési pályára, amin azóta is töretlenül halad. A chilei társadalom tetején ugyanakkor még mindig az egykori spanyol nemesség és a XX. század elején meggazdagodott bánya- föld- és gyártulajdonos réteg keveréke áll, vagyis néhány ezer iszonyatosan gazdag, és néhány tízezer nagyon gazdag (A és B csoport), ők gyakorlatilag le sem jönnek a hegyről, csak ha az Egyesült Államokba vagy Európába mennek tanulni vagy nyaralni. Jellemzően kozmopoliták és jobbosak. Utánuk egy viszonylag széles középosztály következik (az önbevallásos 85% természetesen túlzás, vagyoni helyzet és iskolázottság alapján kb. a lakosság 40%-a tartozik ide), akik azonban értékrend és életmód alapján három, jól elkülöníthető csoportba oszthatók. A magánvállalatoknál dolgozó, az elmúlt 20-30 évben felemelkedett szakemberek (C1) általában az Egyesült Államok kulturális mintáit követik (mall, bowling, szörf, stb.), értékrendjük materiális, fogyasztásorientált, többségük a jobboldalra szavaz. A közigazgatásban és a felsőoktatásban dolgozók (C2) anyagilag kicsit rosszabbul állnak, de azért nagyon kényelmesen élnek, élnek-halnak az európai (francia, német, spanyol stb.) kultúráért, az értékrendjük inkább posztmateriális (a pénzt tanulásra, utazásra költik), és jellemzően balosak (ami inkább történelmi gyökerű – a szüleik rosszul jártak, amikor Pinochet átvette a hatalmat, így hagyománytiszteletből akkor is baloldaliak, ha a neoliberális redszerben tulajdonképpen nagyon kellemesen elvannak). Végül a kiskereskedők, kisvállalkozók és nem-fizikai munkások (C3) is a középosztályhoz sorolhatóak, ők az ún. guachaca-középosztály, akik kulturálisan nem nagyon lépnek túl a tévé – családi hússütés – templom háromszögön, a külföldre nem túl kíváncsiak, ápolják a chilei hagyományokat, és inkább jobbra szavaznak, mint balra.

A lakosság 30-40%-a (D) kultúrájában, világnézetében heterogén – ami összeköti őket, az az, hogy nem állnak túl jól anyagilag. Ők a rendszer vesztesei, a prekariátus, a kiszolgáltatott (precario) dolgozók. Vannak köztük gyári munkások, bolti eladók, lecsúszott értelmiségiek, tartós munkanélküliek, akik abból élnek, amiből tudnak. Stabil munkaviszonyuk általában nincs, az alacsonyan képzett vagy nem piacképes tudású munkaerőnek pedig nem sok babér terem Chilében. A szegénységcsökkentő programokból nem részesülnek, a ruhaosztásra és ebédjegyekre nem jogosultak, megtakarítani, kitörni általában nem sok esélyük van. Hogy mit gondolnak a világról, az leginkább a saját – és a családi – történetük függvénye. Aki a jelenlegi vagy az eggyel előző rendszert hibáztatja, az inkább balra, aki a kettővel előzőt, az inkább jobbra szavaz. A nagy többség viszont inkább semerre – örül, hogy van tető a feje fölött.

Végül a szegények (E), a lakosság legalsó 15-20%-a számára a napi betevő előteremtése is gondot okoz. Nem afrikai típusú szegénységre kell gondolni, nem haldokolnak püffedt hasú kisgyerekek az utcán, de sokan szenvednek alultápláltságtól, nem megfelelő higiéniai körülményektől, és a túlterhelt állami ellátórendszerekhez (oktatás, egészségügy) sem mindig férnek hozzá. Pozitívum, hogy az utóbbi 20 év során határozottan csökkent ennek a rétegnek a részaránya (míg a D csoporté nőtt), sok kormányzati program foglalkozott szegénység-enyhítéssel. Amit viszont a programok nem orvosolnak, az a kirekesztő kulturális gyakorlatok fennmaradása: a szegény proli (flaite) nem úgy beszél, nem úgy viselkedik, nem úgy öltözködik, mint a középosztály (sőt, jellemzően a bőrszíne is sötétebb), így nagyon ritka, hogy valaki stabilan ki tudjon emelkedni a szegénysorból (nem kap állást, stb.). Az ebből adódó frusztráció és gettósodás akkor is konzerválja a szegények marginalizációját, ha az objektív helyzetük javul (például bevezetik a szükséglakásba a vizet és a villanyt).   

A társadalmi eredetű lélektani problémákkal a szociológusoknál még szubjektívebb pszichológusok (és a pszichológiával kacérkodó szociológusok) foglalkoznak. Ők a „Hogy él Ön?” minden dimenzióját megpróbálják bevenni az elemzésbe, emiatt viszont a válaszokat általában nem tudják berakni egy skálára, csak nehezen megfogható fogalmakkal operálnak. A nagy egyenlőtlenségből számos furcsa következmény adódik, amelyek nagyban meghatározzák az emberek (egyének) általános közérzetét, önértékelését és világlátását. Az egyik a relatív depriváció – mivel a szegények látják, hogy milyen gazdagság létezik tőlük néhány kilométerre, szegényebbnek érzik magukat, mint amennyire valójában azok. Az, hogy ezt ki mivel magyarázza, személyfüggő: van, aki szerint a rendszer igazságtalan (külső okok), és van, aki szerint a rendszer alapvetően nem rossz, csak ők személy szerint szúrtak el valamit (belső okok). Az „esélyegyenlőség” a világon mindenütt illúzió, de más-más megközelítésben áltatják magukat az emberek az Egyesült Államokban, Európában és Chilében. Az Egyesült Államokban az a felfogás uralkodik, hogy az indulási esélyek egyformák, vagyis mindenki ugyanarról a startvonalról rugaszkodik el, így mindenki addig jut, ameddig a teljesítménye alapján megérdemli. Az európai jóléti államokban feltételezik, hogy egyesek előnyösebb, míg mások hátrányosabb helyzetből indulnak: a cél, hogy nagyjából mindenki egyformán elfogadható eredményeket érjen el, több-kevesebb állami segítséggel. Chilére egyik sem igaz: itt az emberek eltérő pozícióból indulnak és eltérő távolságra jutnak, az esélyegyenlőség csupán annyit jelent, hogy a pálya egyenes. Aki ezt elhiszi, az az esetleges sikertelenséget belső okokkal magyarázza, míg aki úgy gondolja, hogy a pálya a gazdagok felé lejt, az rendszerint külső okokra hivatkozik. Akárhogy is, a verseny frusztrációt teremt, és ha a lakosság nagyobbik része vesztesnek érzi magát a versenyben, az sokat ront az általános életminőségen. Chile nem egy kifejezetten vidám ország, a metrón ugyanúgy lefelé görbülnek a szájak, mint Budapesten.

Tartós fogyasztási cikkek birtoklása az egyes jövedelmi/státuszcsoportokban (ABC1, C2, C3, D, E). Fentről lefelé: színes tévé, hűtő, bojler, mosógép, hifi, DVD-lejátszó, kártyás mobiltelefon, mikrohullámú sütő, videólejátszó, asztali számítógép, kábeltévé, centrifuga, előfizetéses mobiltelefon, szélessávú internet, videókamera, fekete-fehér tévé, laptop, mobilnet, mélyhűtő, mosogatógép, légkondi/központi fűtés (!!!). Kép az AIM Chile felméréséből.

Az egyenlőtlenségek másik pszichológiai következménye, hogy az egyes jövedelmi és/vagy státuszcsoportok nem nagyon kapcsolódnak egymáshoz. A társadalmi mobilitás egyik alapvető követelménye a gyenge kötések megléte (pl. a szegény, de tehetséges fiatal szegről-végről ismer egy középosztálybeli vállalkozót, aki épp eladót keres a boltjába). Az egyenlőtlenség és a szegregáció kapcsolata olyan, mint a 22-es csapdája: a gazdagok máshol laknak, más emberekkel érintkeznek, más elképzelésekkel és más értékrenddel bírnak, mint a szegények, emiatt nem ismernek szegényeket és következésképpen mindenfélét gondolnak róluk. A személyes ismeretek hiánya bizalmatlanságot és előítéleteket szül. Latin-Amerikában általában jóval alacsonyabb a csoportközi, vagyis az egyes társadalmi csoportok közti bizalom szintje, mint Európában. Egy gazdag santiagói meg van győződve arról, hogy a város délnyugati részébe menni sötétedés után felér az öngyilkossággal, aki pedig ott lakik, az szükségképpen drogos és bűnöző. Emiatt, ha csak teheti, igyekszik elkerülni a szegényeket, akik így semmiféle kapcsolattal nem rendelkeznek felfelé. (Figyelem: ez nem csak a legszegényebb „E” csoportra igaz – egy „B” csoportba tartozó autószalon-tulajdonos már a „C3” (guachaca) vegyesbolt-tulajdonos társaságát is kerüli, ha teheti.) Ráadásul, mivel a politikai osztály általában a felsőbb rétegekből kerül ki, a társadalom széttöredezettsége politikai következményekkel is jár. Anélkül, hogy a három társadalomtudós-szemüveg mellé még Török Gábor mosolyát is magamra ölteném, csak néhány lehetséges következményt említek. Chilében – éppúgy, mint más latin-amerikai országokban – a lakosság bizalma a demokratikus intézményekben alacsony (a politikusok úgyis csak magukkal törődnek, a bíróság úgyis a gazdagokat védi), a demokrácia felfogása instrumentális (mindegy, hogy lehet-e szavazni, a lényeg, hogy jól éljünk), a létbizonytalanság pedig nosztalgiát szül a diktatúra iránt (Pinochet alatt jól éltünk és rend volt). Mivel az elmúlt húsz évben nem csak az átlagos életszínvonal nőtt Chilében, hanem az egyenlőtlenségek és a létbizonytalanság is, a lakosság jelentős része nem tud egyértelműen állást foglalni abban a kérdésben, hogy jó-e a demokrácia. Vagy úgy gondolja, hogy a demokrácia alapvetően jó, de nem hullatna könnyeket, ha esetleg jönne megint egy jóvágású diktátor, és rendet rakna végre.

Ismerős?