A chilei San José bányában történt tragédia részletei és a föld alatt rekedt bányászokról készült képek az elmúlt egy hétben bejárták a világot. Az emberi drámára és a mentés technikai feltételeire fókuszáló híradások többségéből azonban kimaradt két részlet, ezekről írok most. Az egyik alapvető fontosságú az események megértéséhez: a bányavállalat pénzügyi gondokkal küszködő tulajdonosai hónapokon át figyelmen kívül hagyták a bányászoktól és a biztonságtechnikai szakértőktől érkező riasztó jelentéseket (pont, mint a British Petroleum döntéshozói, kicsiben). A másik egy apróság, ami – gyanítom – mégis nagyobb érdeklődést fog kiváltani odahaza: a bánya egyik tulajdonosa ugyanis magyar származású.  

A beomlott bánya tulajdonosai, a magyar származású Marcelo Kemeny (balról az első) és a német származású Alejandro Bohn (balról a harmadik), ügyvédeik kíséretében. Kép innen.

A La Segunda napilap összeállításából kiderül, hogy a San José bányát működtető vállalatot egy ötvenhatos magyar emigráns, Kemény György (Jorge Kemeny) alapította, aki 1957-ben érkezett a chilei Vallenarba feleségével, Füller Ágnessel. Az első bányában vasat termeltek ki kezdetleges eszközökkel, gépesítés nélkül, majd amikor a 80-as évek elején a vas világpiaci ára drámaian lecsökkent, Kemény György bezárta a bányát és két újat nyitott Copiapó közelében – a San Josét és a San Antoniót. Mindkettőből aranyat és rezet termeltek ki. A bányavállalatnak a San Esteban Primero (Első Szent István) nevet adta, és társtulajdonosként bevette két fiát, Eméricót (Imre) és Marcelót (Marcell). Kemény György, aki megbecsült szakember volt, és szaktudásának köszönhetően egy ideig a chilei Nemzeti Bányászati társaság tanácsadójaként is dolgozott, 2000-ben meghalt. A vállalatot a két fiú fele-fele arányban örökölte, ám Marcelo pár évvel később megvásárolta bátyja tulajdonrészét.   

Kép innen.

A rendelkezésre álló adatok alapján Marcelo Kemeny nem egy győztes típus. Az Első Szent István Bányatársaság története onnantól kezdve, hogy átvette a vezetését, gyakorlatilag egy véget nem érő pechsorozat. Még a 90-es években, amikor a réz ára nagyon alacsonyan volt, Kemény György egy több évre szóló szerződést kötött a chilei állami bányavállalattal, az Enami-val, amely értelmében az állam egy fix áron vette át a kibányászott rezet, valamivel az akkori piaci ár fölött. Nem sokkal ezután viszont – már Kemény György halála után – a réz ára hirtelen a háromszorosára emelkedett, ráadásul egy baleset miatt egy időre a nemzeti bányafelügyelet bezáratta az egyik bányát. Marcelónak tehát nem volt más választása, más bányavállalatoktól kellett rezet vennie drágán, és eladnia azt az Enami-nak olcsón, hogy a szerződésben vállalt mennyiséget teljesíteni tudja.

Kép innen.

Marcelo a felesége bátyjától, a német származású Alejandro Bohntól kért anyagi és vállalatvezetési segítséget. Bohn – aki a rendelkezésre álló adatok alapján egy igazi, szőrösszívű (és nem mellékesen, abszolút kispályás) kapitalista – a segítségért cserébe lényegében puccsal átvette az Első Szent István Bányatársaság vezetését. Társtulajdonos és ügyvezető igazgató lett, rendbe hozta a vállalat ügyeit, a bányát pedig újra megnyitották (ennek körülményeit most vizsgálják, mérnöki szakvélemény ugyanis nem kísérte a döntést, így fennáll a korrupció gyanúja). Mivel a vállalat súlyos anyagi gondokkal küszködött, elkezdték az ún. hidak kibontását is. A hidak azok a gerendaszerűen meghagyott kőzetdarabok a járatban, amelyek a bánya stabilitását biztosítják. Ezeket kibontani szigorúan tilos, az állami bányafelügyelet (Sernageomin) azonban nem akadályozta meg – az egész Atacama-sivatag összes bányáját, forráshiányra hivatkozva, mindössze három felügyelő látogatta. A bányában többször is történt kisebb omlás, ezek során két bányász meghalt, egynek pedig amputálni kellett a lábát. Bohn és Kemeny ennek ellenére sem állította le a termelést. A kártérítési perek még folyamatban voltak, amikor augusztus 5-én megtörtént az, amit a szakszervezet tagjai már két hónappal korábban, a kőzet első reccsenéseit hallva előre jeleztek: beomlott a bánya, és 33 bányász a mélyben rekedt.

Kép innen.

Miért nem mondtak fel a bányászok, ha már hetek óta hallották a vészjósló reccsenéseket? Természetesen a pénz miatt. A rézbányászok meglehetősen jól keresnek, és bár elég zord körülmények között élnek, és rendkívül veszélyes munkát végeznek, sokan vállalnak néhány évre munkát egy bányában, hogy utána házat vehessenek vagy vállalkozásba foghassanak. Volt, aki augusztus végén tervezte elhagyni a bányát, és azért imádkozott, hogy csak addig ne történjen semmi. A bányaomlás után, amikor kiderült, milyen körülmények között éltek és dolgoztak a bányászok, mindenki egymásra kezdett mutogatni: a szakszervezet a bányafelügyeletre és a vállalatra, a bányafelügyelet a vállalat vezetőire, a vállalat vezetői pedig – mivel azt azért mégsem mondhatták, hogy minek mentek le a bányászok, ha nem tartották biztonságosnak a bányát – azt próbálták meg elhitetni a közvéleménnyel, hogy minden biztonsági előírást betartottak. Ez egyértelmű hazugság, a chilei biztonságtechnikai szövetség, az Achs többször figyelmeztette a tulajdonosokat, de ezek a figyelmeztetések nem bírtak kötelező érvénnyel. Amikor kiderült, hogy a bányászok életben vannak, Alejandro Bohn azt nyilatkozta, hogy ez azt bizonyítja, hogy a biztonsági intézkedések megfelelőek voltak, hiszen lám, volt hová behúzódniuk az omláskor. Ez az érvelés végleg kiverte a biztosítékot, mára nem maradt olyan chilei, aki, ha tehetné, ne fojtaná meg Bohnt egy kanál vízben.

Őszinte mosolyok. Piñera elnök az első levéllel, tőle balra Golborne bányaügyi miniszter. Kép innen.

Ha van most két olyan ember Chilében, akivel senki sem cserélne szívesen, az Alejandro Bohn és Marcelo Kemeny. A munkások családtagjai 900 millió pesóra (400 millió forint) perlik a két tulajdonost, attól tartva, hogy azok csődeljárással próbálnak kibújni a felelősség alól. Az általános népharag ráadásul kapóra jött Chile elnökének, Sebastián Piñerának is, aki egyrészt sokat veszített a népszerűségéből az utóbbi hónapokban, másrészt a bányatársaság tulajdonosai mellett komoly felelősség terheli az állami bányafelügyeletet is. A kiemelt médiafigyelmet a gyakorlott showman Piñera ügyesen a saját javára fordította, több ízben a tragédia helyszínére utazott, munkavédelmi sisakban fotózkodott a bányászok családtagjaival, és személyesen mutatta be a televízióban Mario Gómez elhíresült levelét. A Sernageomin teljes vezetőségét menesztette és kezdeményezte „a felelősök példás megbüntetését” is, Laurence Golborne bányaügyi miniszter pedig augusztus 27-én (Bohn és Kemeny minisztériumi meghallgatásával egyidőben) bejelentette (Twitteren!!!), hogy magát a Sernageomint is megszüntetik, és helyette létrehoznak egy jóval nagyobb költségvetésű bányászati főfelügyelőséget (Superintendencia). Az állami bányászati vállalat (Codelco) mellett működő számos kisebb-nagyobb magáncég felügyelete azonban nem egyszerű feladat: Chile adja a világ teljes réztermelésének több mint egyharmadát, ráadásul a nemzeti rézvagyon ügye mindig is intenzív politikai viták tárgya volt. A baloldal jellemzően az államosítással, a jobboldal a privatizálással próbálja megoldani a problémákat (mint minden mást is, általában). Nem akarok elhamarkodottan állást foglalni a kérdésben, mert nem vagyok otthon a bányagazdaságtanban – elgondolkodtató tény mindenesetre, hogy a magánbányákban nemcsak a biztonsági színvonal alacsonyabb, mint az államiakban, hanem a (bevallott) haszon is.

A mindig elegáns Leonardo Farkas. Kép innen.

Van még egy magyar vonatkozású érdekesség a történetben. Chile egyik leggazdagabb embere, a magyar származású, sajátos frizurájú Leonardo Farkas – aki vagyona jelentős részét szintén a bányászatból szerezte, és aki két éve azt fontolgatta, hogy indul az elnökválasztáson – mind a 33 szerencsétlenül járt bányász nevére nyitott egy-egy bankszámlát, amelyekre egyenként 5 millió pesót (2,2 millió forintot, ennyi egy rézbányász egy évi fizetése) helyezett el. Az extrovertált milliomosnak nem ez az első ilyen húzása, többször ajándékozott már milliókat ismeretleneknek, a mostani akció azonban minden eddiginél több pénzébe, mintegy 70 millió forintnyi pesóba került. A közvélemény kedvezően fogadta a gesztust, kritikus hangok azonban emlékeztettek arra, hogy Farkas anyai ágon abból a Klein családból származik, amelynek több tagja Kemény György üzlettársa volt. Farkas szerint a két család közti üzleti kapcsolatok megszakadtak 1970-ben, amikor Kleinék Svájcba emigráltak, és bár személyesen ismeri Marcelo Kemenyt, semmi köze nincs ahhoz, ami a San José bányában történt, egyszerű emberbaráti megfontolások állnak a felajánlása mögött. Visszautasítja továbbá azt a feltételezést is, hogy a népszerűséget hajhászná, hogy eséllyel indulhasson a következő választáson. (Az érvelése lehengerlő: „Enyém Chile legszebb háza és legjobb kocsija. Van egy feleségem, aki nemcsak hogy jó nő, de még szeret is. A gyerekeim mind egészségesek. A szállodák elnöki lakosztályaiban szállok meg, ha utazom. Megtehetem, hogy annak segítek, akinek akarok, nem?")

Kép innen.

Chilében mintegy 40.000 magyar leszármazott él (sokuknak, ahogy a fentiekből kiderül, kifejezetten jól megy, míg másoknak, például Marcelo Kemenynek, most épp kifejezetten rosszul), a legtöbben azonban már chilei identitással rendelkeznek és nem beszélnek magyarul. Egy olyan országban, ahol a lakosság jelentős része nem spanyol és nem is indián eredetű (a legtöbben a német, a baszk, a brit, a palesztin és a horvát leszármazottak vannak), megszokott dolog, hogy valakinek furcsa, idegen hangzású vezetékneve van, ráadásul a chileiek úgy tartják, hogy aki Chilében született, vagy gyerekkora óta itt él, az chilei, a származásától teljesen függetlenül. Nem várható tehát, hogy a San José bányában történt tragédia nyomán német- és magyarellenes pogromok törnének ki. Az viszont annál valószínűbb, hogy az általános felháborodás – és Piñera elnök már említett érdekeltsége a felháborodás irányának a bányatulajdonosok felé terelésében – Alejandro Bohnt és Marcelo Kemenyt hosszú évekre, vagy akár életük végéig rács mögé juttatja. Amire, tegyük hozzá, alaposan rá is szolgáltak.