Az elmúlt hetekben három jelentős esemény foglalkoztatta a latin-amerikai közvéleményt: az argentin Néstor Kirchner halála, a brazil Dilma Rousseff elnökké választása, valamint a chilei Michelle Bachelet kinevezése egy újonnan létrejött ENSZ-intézmény, a UN Women élére. A három esemény legszembeötlőbb közös vonása, hogy főszereplőjük egy nő (Kirchner halála esetében özvegye, Cristina Fernández hivatalban lévő argentin elnök „alkalmassága” állt a viták kereszttüzében), ami a hagyományosan macho latin-amerikai politikai életben meglepő újdonságnak számít. A három, vezető tisztséget betöltő nő politikai pályafutása ráadásul sok szempontból párhuzamosnak tűnik: fiatalon mindhárman részt vettek a diktatúrával szembeni ellenállási mozgalomban, kormányzati pozícióba kerülve pedig (Bachelet 2006 és 2010 között Chile elnöke volt) a korábbi mozgalmi hevületből visszavéve pragmatikus, balközép politikai intézkedések fűződtek, illetve fűződnek a nevükhöz. Ha a Perón halálát követően, választás nélkül az elnöki székbe került Isabel Perónt nem számítjuk, akkor mindhárman az első női elnökök országuk történetében. Nagy különbség mutatkozik viszont abban, hogyan jutottak hatalomra: Bachelet teljesen önállóan, Rousseff a népszerű Lula da Silva kiválasztottjaként, Fernández pedig gyakorlatilag férje, Néstor Kirchner helyetteseként nyerte el az elnöki tisztséget. A közvélemény szemében tehát Bachelet önálló politikai figura, míg a másik két politikus mögött (Rousseff esetében mérsékelten, Fernández esetében viszont teljesen egyértelműen), elnöki teljesítményük megkerülhetetlen viszonyítási pontjaként, ott áll egy férfi.

Néstor Kirchnerre emlékező feliratok az argentin elnöki palota előtt. Kép innen.

Miért fontos mindez? A válaszhoz az argentin politológus, Guillermo O’Donnell nagy hatású tanulmánya visz közelebb. O’Donnell, szemben a közismert többségi versus konszenzusos demokrácia-felosztással, amellett érvel, hogy a demokráciáknak létezik egy harmadik ideáltípusa is, aminek a delegatív demokrácia nevet adta. A delegatív demokrácia lényege, hogy – jellemzően egy autoriter rendszerből a demokratikus átalakulás útján elinduló országokban – a szokásos demokratikus intézmények (parlament, rendszeres választások, helyi önkormányzatok stb.) kialakulása után nem történik meg a második, sokkal nehezebben megfogható átmenet, a demokratikus rezsim létrejötte. A demokratikus rezsim O’Donnell értelmezésében a stabil intézményeknek köszönhető hosszú távú politikai stabilitást jelenti, vagyis, hogy a politikai élet minden jelentős szereplője adottnak veszi a játékszabályokat, és tevékenységeit és elvárásait ezek mentén alakítja ki ahelyett, hogy a rövid távú hatalommaximalizálásra vagy a játékszabályok saját elképzeléseinek megfelelő átfazonírozására törekedne. A szerző szerint a demokratikus átalakulás ezen fázisa nem szükségszerű, és számos – egyértelműen demokratikus – rendszer meglepő stabilitást ér el a közbülső szinten is. Delegatív demokráciának tekinthető a latin-amerikai rendszerek többsége, de a posztszocialista, valamint az afrikai és délkelet-ázsiai országok közül is sokan sorolhatóak ebbe a kategóriába (a magyar párhuzamot, noha nyilván eszembe jutott, most inkább kerülném).

Néstor Kirchner és Cristina Fernández. Kép innen.

A delegatív demokrácia kulcsfigurája az elnök, az elnök legfontosabb jellemzője pedig a személyes karizma. Szemben a westminsteri vagy többségi demokrácia-modellel, a választók nem egy választási programnak, hanem egy konkrét, hús-vér személynek szavaznak bizalmat, hogy ő, a nemzeti akarat megtestesítője, gyakorlatilag azt csináljon, amit akar. A hatalomnak ez a hobbesi felfogása nem idegen azokban az országokban, ahol a kormányzás hagyományosan autoriter módszerekkel történt, és ahol a demokratizálódás elsősorban azt jelentette, hogy maga a nép választhatja meg, hogy ki uralkodjon fölötte a konszenzusos demokráciákban szinte elképzelhetetlen személyi hatalom birtokában. A latin-amerikai populizmusok atyamestere, Juan Domingo Perón (a populizmus nem igazán jó kifejezés a jelenségre, de sajnos nem ismerek jobbat) nem volt túl fényes véleménnyel a demokráciáról, azt az elitből kikerülő, lényegében ugyanazt szajkózó látszat-pártok színjátékának tartotta. Ennek a latin-amerikai kontextusban volt is némi alapja, a XIX. században, illetve a XX. század első felében a választójog a legtöbb országban gyakorlatilag csak a lakosság néhány százalékára, a gazdag, fehér férfiakra terjedt ki. Perón korszakos újítása az volt, hogy egyszerű, a nép számára könnyen megérthető szlogenekkel sikeresen mozgósította a vidéki, iskolázatlan, részben indián eredetű tömegeket, akik ténylegesen először érezhették azt, hogy beleszólásuk van a sorsuk alakulásába. A XX. század közepétől kezdve jobb- és baloldali populista rezsimek egész sora jött létre Latin-Amerikában, amelyek, ha szigorúan formai szempontból nem is voltak mindig demokratikusak, kétségtelenül jobban megjelenítették a nép akaratát, mint a szűkre szabott elit-demokráciák, a katonai diktatúrákról nem is beszélve.

Juan Domingo Perón és Isabel Perón. Kép innen.

A peróni populizmusok kora lejárt, a jelenkor delegatív demokráciái sokkal formalizáltabbak, az elnök személye ugyanakkor még mindig központi jelentőséggel bír a rendszer működésében. A választások eredményét egyetlen elnök sem kérdőjelezheti meg, hatalmi jogosítványai mégis sokkal nagyobbak, mint amelyekkel egy konszenzusos, vagy akár többségi rendszerben a kormányfő rendelkezik. Ami pedig ennél is fontosabb – és itt érünk vissza a gender-témához – az elnök a nemzeti akarat szimbolikus megjelenítője, hiszen a nép választotta, egyszerű többségi szavazással, tehát amit ő akar, az a nép akarata, nem? A négy vagy öt évre adott kormányzati megbízatás ennek megfelelően visszavonhatatlan, az elnök nem felelős a parlamentnek, sőt, adott esetben – mint ahogy azt Kirchner is tette – azt teljesen megkerülve, rendeletekkel is kormányozhat. A kérdés már csak az, hogy ezt a szerepet képes-e betölteni egy NŐ.

Egy sokatmondó kép: Néstor és Cristina az elnöki pálcával. Kép innen.

Amikor Cristina Fernándezt 2007 végén az argentin szavazók 45%-a elnökké választotta, a választási motivációik legfontosabbika az volt, hogy vélhetően azt fogja majd csinálni, amit férje, Néstor Kirchner a háttérből tanácsol majd neki. Az elmúlt három évben Fernández (vagy, ahogy Argentínában, férjére utalva emlegetik, la señora K) valóban nem tért le a kirchneri útról, de erre akkor sem lett volna oka, ha történetesen nem az előző elnök felesége lett volna. Kirchner ugyanis stabil növekedési pályára állította a 2001-ben összeomlott argentin gazdaságot, ráadásul, ha nem is maradéktalanul, de a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését is megfékezte, mindeközben pedig a peronizmus belső harcait is lecsendesítette. Az argentin belpolitika nem egy egyszerű képlet, a (jobbközép) ellenzék eltörpül a Perón örökségét folytató Juszticialista Párt mellett (noha vezetőjük, Mauricio Macri 2007-ben Buenos Aires polgármestere lett), a hatalmi harcok elsősorban a peronizmuson belül folynak, a „hivatalos”, Kirchner fémjelezte peronizmus és a balszárny, a szakszervezetiek között, akiket a karizmatikus Hugo Moyano vezet (el poderoso camionero, a befolyásos kamionos, írta róla a chilei La Tercera napilap). Kirchner egyebek között épp azért nem indult a 2007-es választáson, hogy a peronizmus belső ellentéteinek felszámolására koncentrálja az erejét. (Moyano egy percig sem titkolta elnöki ambícióit, mégsem sikerült őt eltávolítani a pártból.)

A befolyásos kamionos. Kép innen.

A Kirchner-házaspár tehát úgy funkcionált egészen október végéig, mint egy kétszemélyes, de egyetlen akaratot megtestesítő hatalmi központ, amelyben a döntő szó természetesen Néstor Kirchneré volt. Az eufemisztikusan „megosztó személyiségnek” tartott ex-elnökkel szemben azonban Cristina Fernández kompromisszumkészebb, a politikai ellenfeleket legalább meghallgató és egyenrangú vitapartnernek kezelő vezetési stílust képviselt – tulajdonképpen hozta azokat az erényeket, amiket első ránézésre a feminista politikatudomány által „női” értékeknek is tarthatnánk, valójában azonban gender-fronton nem ért el áttörést, hiszen sem támogatói, sem ellenfelei szemében nem vált önálló, önmagában értelmezhető politikai szereplővé. Kirchner váratlan halálával, úgy tűnik, végérvényesen ki fog derülni, hogy a választók mit gondolnak Fernández vezetői kvalitásairól: jövőre elnökválasztás lesz Argentínában, és bár a Kirchner halála utáni napokban végzett közvéleménykutatás szerint az argentinok 67%-a alkalmasnak tartja Fernándezt az elnöki pozíció betöltésére, egyáltalán nem biztos, hogy őt tartják majd a legalkalmasabbnak a jelöltek közül. Fernández mellett szól azonban, hogy a peronizmuson belül a hátralévő egy évben a Kirchner emléke iránti tisztelet valószínűleg lehetetlenné teszi, hogy akár Moyano, akár a párt második embereként számon tartott Daniel Scioli frontális támadást intézzen ellene, így minden bizonnyal ő lesz majd az egyetlen jelölt. Ha mégsem így lesz – megintcsak Kirchner emlékének köszönhetően – Cristina akkor is esélyes befutó, de, ismételten, ez nem azt jelenti, hogy az argentinok hirtelen úgy gondolnák, hogy egy nő testesítené meg legjobban a nép akaratát, sokkal inkább, a körülményeket figyelembe véve, egy – már nem élő – férfire fognak szavazni.     

Dilma és Lula. Kép innen.

A brazil helyzet ennél kevésbé drámai, hiszen egyrészt nincsen benne szerelem és halál, másrészt Brazíliában, az ország szövetségi államformája miatt (Argentína is az, de leginkább csak papíron), az elnök hatalma jóval behatároltabb. A delegatív demokráciáról elmondottak azonban sok szempontból Brazíliára is érvényesek, ráadásul a leköszönő Lula da Silva a brazil választók szemében egyfajta szupermen, akár rá szavaztak, akár nem. Lula nyolc év alatt a súlyos gondokkal küszködő brazil gazdaságot alapvetően rendbe rakta, elindított és sikerre vitt egy ambíciózus szegénységcsökkentő programot (Fome Zero), Brazíliát egyértelmű globális középhatalmi státuszba emelte, és bár az óriási jövedelmi egyenlőtlenségeket érdemben ő sem tudta lecsökkenteni, a brazil piacgazdaság ma sokkal szociálisabb, mint nyolc éve volt. Kiszemelt utóda, Dilma Rousseff, akiről már korábban is írtam, a várakozásoknak megfelelően fölényesen megnyerte az elnökválasztást, és bár már maga a tény, hogy egy nő lett az ország elnöke, óriási jelentőséggel bír, a gender-kérdések ezzel még egyáltalán nincsenek megoldva. Lula és Dilma összehasonlításakor szinte minden elemző a karizmára helyezi a hangsúlyt, ami a fentiek értelmében nem meglepetés, az viszont megér egy kört, hogy ki mit ért karizma alatt. A La Tercera szerint a brazil közvélemény rendkívül megengedő és elnéző volt Lulával szemben, és ha néha össze-vissza beszélt és nem olyan politikát folytatott, amit korábban megígért, azt rendszerint megbocsátották neki, mivel, megint csak a delegatív demokráciáról fentebb elmondottaknak megfelelően, úgy érezték, hogy az elnök tudja, hogy mit csinál. Dilma ezzel szemben nem számíthat erre a jóindulatra, egy nőnek ugyanis ebben a tradicionálisan férfiak által betöltött szerepben sokszorosan kell bizonyítania, hogy alkalmas rá, a szigorú, szakértői imázs tehát szinte kötelező a számára, ha önálló politikai szereplővé akar válni (az érzelmekre appelláló Cristina Fernández ezzel, értelemszerűen, meg sem próbálkozott). A La Tercera által idézett szakértők egyike egyenesen azt tanácsolta Lulának, hogy ha segíteni szeretné Dilma elnöki munkáját, akkor januártól kezdve jónéhány hónapra „el kell tűnnie” a nyilvánosság elől, hogy a közvélemény ne rá figyeljen, hanem az utódjára. Hogy a sajtóval jó viszonyt ápoló, joviális apafiguraként megjelenő Lula valóban háttérbe tud-e húzódni (nagy a kísértés, hiszen egy sikeres ex-elnök számára minden interjú-lehetőség jutalomjáték), hogy átadja a helyét egy szigorú anya-karakternek, az a jövő kérdése, mint ahogy az is, hogy a brazilok hogyan értékelik majd a (vélhetően változatlan) kormányzati teljesítményt a megváltozott vezetői személyiség fényében.

Michelle Bachelet. Kép innen.

Nem véletlenül hoztam be az apa-és anya-sztereotípiákat a képbe, a februárban leköszönő chilei elnök, Michelle Bachelet külföldre távozásával ugyanis a chilei baloldal szó szerint elanyátlanodott. Bachelet rendkívül népszerű politikus Chilében, annak ellenére, hogy kormányzati teljesítménye nem kevés kívánnivalót hagyott maga után: diáktüntetések, korrupciós botrányok és a santiagói tömegközlekedés átszervezésének kudarcai jellemezték az elmúlt négy évet, utódja (a kettővel korábbi elnök), Eduardo Frei Ruiz-Tagle, ha nem is sokkal (48,4% vs. 51,6%), de elvesztette a választást a jobboldali Sebastián Piñerával szemben. A társadalmi egyenlőtlenségek elleni harcban Bachelet a legnagyobb jóindulattal is csak félsikereket ért el, a chilei gazdasági modellt alapjaiban nem tudta, de nem is akarta megváltoztatni, hiszen a rendszer a legitimitását, ahogy már korábban megírtam, jelentős részben épp a gazdasági sikernek köszönheti, győztes csapatban pedig egyetlen edző sem mer nagy cseréket végrehajtani. Bachelet népszerűsége nagyrészt épp annak köszönhető, hogy sikerrel távol tartotta magát kormánya kudarcaitól, és eredményes kommunikációval ügyesen elérte, hogy a közvélemény mindig egy másodvonalbeli politikust hibáztasson, ne pedig őt. Ez a vezetési stílus oda vezetett, hogy a chileiek ironikusan „Királynőnek” (La Reina) kezdték őt nevezni, aki szemlátomást fölötte áll a hétköznapi problémákon. A mindig mosolygós és empatikus(nak mutatkozó) Bachelet tehát sikerrel alakított ki egy olyan „jó politikus”-imázst, ami külföldön is vonzónak bizonyult, és ami nagy szerepet játszott abban, hogy az új ENSZ-szervezet élére megválasztották. Cristina Fernándezzel és Dilma Rousseffel ellentétben ráadásul Bachelet alkalmasságát gyakorlatilag senki nem vonta kétségbe, aminek véleményem szerint három oka van. Egyrészt, Chile nem olyan ideáltipikus delegatív demokrácia, mint Argentína, inkább átmenet a delegatív és a konszenzusos között. A demokratikus intézmények itt jóval erősebbek, mint Argentínában vagy Brazíliában, az országnak ugyanis, a másik kettőtől eltérően, jelentős demokratikus múltja van (Latin-Amerikában ezzel csak egyetlen másik állam büszkélkedhet, Uruguay), a chileiek tehát kevésbé csak az elnöktől várják, hogy a dolgok rendben működjenek. Másrészt, Bachelet mögött nem állt egy őt „kitaláló” férfi politikus, saját erejéből került kormányzati pozícióba. Harmadrészt, a chilei politikában a klasszikus „maszkulin” figura még mindig nem más, mint a kétes megítélésű Pinochet tábornok, akihez képest Bachelet egy szerethető, de hozzáértő(nek tűnő) ellenpontot tudott képezni. Mindezek értelmében úgy tűnik, hogy Bachelet sikerrel töltötte be azt a szerepet, amit az elnöki rendszerű és tradicionálisan férfiközpontú latin-amerikai országokban egy női elnök betölthet, és éppen ez az imázs (sokkal inkább, mint a konkrét eredmények) emelhette őt a UN Women élére. Sokatmondó azonban, hogy épp a „nőügyi” szervezet vezetését bízták rá: a sokoldalúan képzett (gyerekorvosi, epidemiológiai és katonai stratégiai végzettséggel egyaránt rendelkező) Bachelet lehetett volna egy sor más, szakosított ENSZ-szerv vezetője is, az UNICEF-től az UNAIDS-en keresztül a WHO-ig, hogy a Biztonsági Tanács alá tartozó szervekről ne is beszéljünk, de úgy tűnik, hogy személyének legfőbb üzenetét az ENSZ számára nem a végzettsége, hanem a női mivolta adta. Ahhoz pedig nem kell radikális feministának lenni, hogy úgy gondoljuk: ez még a legnagyobb jóindulattal is csak félsiker.