(A bejegyzés első része itt olvasható)
Sovány vigasz az ökohippik számára, hogy az ökológiai katasztrófa után is van élet, legfeljebb nem azok számára, akik előidézték. Állítólag a Csernobil környéki lezárt zónát is gyönyörűen visszahódította a természet, élelmes utazási irodák már szervezik is oda a túrákat. A Húsvét-szigeten is vannak már fák, bár többségüket az erózió megállítására a chilei kormány telepítette oda, és azon kívül, hogy a gyökereik megkötik a földet, nem sok hasznuk van az ott lakók számára – gyümölcsöt nem adnak, a banánon kívül mindent Chiléből kell hozni repülővel, emiatt a Húsvét-szigeti kisboltokban horribilisek az árak. Ivóvízzel is tankhajók látják el a szigetet, mert nincsenek rajta patakok, csak két kihűlt vulkán kráterében gyűlik össze az esővíz (erről nem a rapanuik tehetnek, mindig is így volt), viszont amióta a vulkánokat a Rapa Nui Nemzeti Parkhoz csatolták, a rapanuik többé nem járhatnak oda vízért.
Apropó, nemzeti park. A sziget 45%-a áll nemzeti parki védettség alatt, és a Világörökség részét képezi, amivel a szigetlakóknak nincs is semmi bajuk, a maradék 55% egyharmada viszont még mindig idegen (chilei) állami- és magántulajdonban van. A legharciasabb rapanuik, a Hito klán szeptemberben elfoglalt egy szállodát azzal az indoklással, hogy az ősi földjükön fekszik, míg mások azt szeretnék elérni, hogy a továbbra is jelentős méretű, birkatenyésztésre használt földeket parcellázzák fel, és osszák szét a földdel nem rendelkező rapanuik között. Ez nem holmi érdekvezérelt kommunistáskodás, hogy vegyék el a gazdagoktól, ami az övék, és osszák szét a szegények közt, két nyomós ok miatt. Egyrészt ezek a földek tényleg a rapanuik birtokában álltak, és az 1888-as szerződés jogi érvénye enyhén szólva is megkérdőjelezhető (egy tulajdonjoggal és/vagy nemzetközi joggal foglalkozó jogász számára igazi csemege lehet annak értelmezése, hogy Atamu Tekena gyökerestül kitépett egy fűcsomót, lerázta róla a földet, és csak utána nyújtotta át Policarpo Torónak, amivel egyértelműen haszonbérletbe adási szándékot fejezett ki, a chileiek által szerkesztett, szuverenitás-átadásról szóló szerződést viszont aláírta). Másrészt a parcellázásnak konkrét ökológiai következményei is vannak: míg a birkatenyésztésre használt földeken csak elvétve nő egy-két fa, a parcellákon a tulajdonosi szemlélet csodákra volt képes. Amikor arra sétáltunk, egészen megdöbbentünk a különbségen: a kopár legelőktől néhány méterre szubtrópusi dzsungel kezdődött, ahol a banán- és pálmafák alatt gondosan megművelt veteményeskertek váltakoztak hatalmas leanderbokrokkal és más, számomra ismeretlen virágokkal. Úgy tűnik tehát, hogy az emberi munka, ha az eredeti körülményeket visszaállítani nem is tudja, újra fel tudja virágoztatni (szó szerint) a letarolt tájat. Ehhez viszont, tetszik vagy sem, a magántulajdon ösztönző erejére van szükség, mert senki sem ültet szívesen banánt az állam földjén.
Amikor ott jártunk, éppen beleszaladtunk egy tüntetésbe, ami a legfurcsább volt, amit valaha láttam. A rapanui nyelven írt feliratokat sajnos nem értettem, de ami spanyolul volt, abból egy szó sem utalt konkrét politikai követelésekre. Ehelyett olyan jelszavakat lengettek a felvonulók, hogy „Békét és harmóniát”, vagy „Több tiszteletet”. Bár elsőre a Magyar Kétfarkú Kutya Pártnak a Központi Statisztikai Hivatal elé szervezett akciója jutott eszembe, az internetes utánaolvasásból az derült ki, hogy a rapanuikat nem is a konkrét földtulajdon izgatja igazán, hanem a békétlenség, vagyis hogy a tisztázatlan tulajdonviszonyok miatt a 4000 fős rapanui közösség egyes tagjai egymásnak estek, illetve, hogy a jelenlegi tulajdonviszonyokban a tisztelet hiányát látják, és azt szeretnék, hogy foglalják törvénybe, hogy a Húsvét-sziget teljes területe a rapanui nemzet tulajdonát képezi.
Sajnos a harmóniát és tiszteletet követelő táblák nem feltétlenül oldanak meg egy olyan problémát, ami elsősorban – ismételten – a pénzről szól. A chilei állam, bár a képviselői két hónapja tárgyalnak a szigetlakókkal, nem feltétlenül fizetne szívesen kártérítést a szállodatulajdonosoknak és a birkatenyésztőknek, ha pedig a rapanui radikálisok további szállodákat foglalnak el, azzal csak elijesztik a turistákat, ezzel pedig végső sokon maguknak okoznak kárt, hiszen belőlük élnek. „Egy turista mit tehet/ örül neki, hogy itt lehet” – énekelte egykor az Európa Kiadó, nem is gondolva arra, hogy ezzel mennyire rátapint a rapanuik helyzetének lényegére: a turista együttérző-képessége véges, és hiába ért egyet alapvetően azzal, hogy Rapa Nui a rapanuiké, azt azért mégse szeretné, hogy kárba vesszen a drágán megvett repülőjegye, mert a szigeten éppen minden látnivalót blokád alá vontak.
Hogyan is érhetne véget egy ilyen cikk, ha nem valami apokaliptikus vízióval? Majd az ufók, ha Erich von Däniken jóslatainak megfelelően újra meglátogatják a Földet, és ezúttal nemcsak szobrokat emelnek, hanem jó alaposan gyarmatosítanak minket, reménykedhetünk, hogy segítenek nekünk helyrerakni a szétbarmolt ökoszisztémát, és jön majd elég intergalaktikus turista, hogy a kultúránk romjait eladjuk nekik szuvenírnek, és hogy a pénzen megvegyük az Alpha Centauriról űrhajóval hozott ivóvizet. Kellően hatásvadász?
