A határőr hosszasan faggatott. Hová megyek, mit fogok megnézni, miért épp Venezuelába jöttem. Elfojtottam egy cinikus nevetést: azért, hogy legyőzzem a félelmeimet, mondtam volna szívem szerint, de persze csak annyit mondtam faarccal, hogy:

- A gyönyörű természeti környezet miatt!

A határőrnek, úgy tűnik, megfelelt a válasz, mert nem kérdezősködött tovább, lepecsételte az útlevelemet. Visszakászálódtam a kocsiba. Átgurultunk a sorompó alatt és feltűnt egy óriási Chávez-portré, előtte gépfegyveres katonákkal. Hát itt vagyok, gondoltam.

Chávez mindenütt. Ez itt épp egy caracasi épület fala, amin kétszer is szerepel a néhai elnök-főparancsnok. 

Összeszorult a gyomrom. Nincs olyan ország Latin-Amerikában, amiről annyi rémhír terjengene a hátizsákos turisták között, mint Venezueláról. Az egykor szebb napokat látott olajkitermelő ország mára teljesen összeroskadt, a boltokban nem lehet kapni semmit, a közbiztonság katasztrofális, a bűnözők kérdezés nélkül lőnek, a rendőrök és a katonák pedig kifejezetten utaznak a külföldiekre, és addig nem hagyják őket békén, amíg valami mondvacsinált indokkal le ne húznák őket néhány húszdollárosra. Legalábbis ilyeneket meséltek kéretlen adatközlőim Ecuador és Kolumbia hosteleiben, amikor meghallották, hogy Venezuelába készülök. 

Hazafias csempekép, sorban álló emberek és egy özönvíz előtti taxi Maracaibóban

Alighanem az utolsó lehetséges pillanatban utaztam át Venezuelán. 2015. január-februárjában jártam ott, néhány hónappal később pedig a venezuelai vezetés lezárta az összes határátkelőt Kolumbia felé, a csempésztevékenységekre hivatkozva. Onnantól kezdve az egyetlen szárazföldi határátkelő, ami nyitva maradt, Santa Elena de Uairén volt a Brazíliába vezető úton, ahol akkor, utamat folytatva én is elhagytam az országot. Emlékszem, milyen megkönnyebbülten néztem a brazil pecsétet az útlevelemben. Venezuelai látogatásom során végig azt éreztem, hogy még épp időben nézem meg magamnak ezt az országot, mert már az utolsókat rúgja, és egy elkerülhetetlen gazdasági-politikai összeomlás felé halad. Az azóta történtek pedig - sajnos - beigazolták a sejtelmeimet.

Helyi lakos Maracaibóban 

Amióta a néhai Hugo Cháveznél 2011-ben rákot diagnosztizáltak, Venezuela is halálos beteg. Az ellentmondásos szocialista-populista rendszer, ami a XXI. század első évtizedében viszonylag sok bel- és külpolitikai sikert könyvelhetett el, a század második évtizedében a kontinens legproblémásabb országává tette Venezuelát. Ami főleg azért hajmeresztő, mert az ország a Föld egyik legnagyobb olajtartalékával rendelkezik, és más történelmi, társadalmi és politikai viszonyok között az egész régió leggazdagabbja is lehetett volna.

Az Andok venezuelai nyúlványai 

Persze más, kőolajból élő (fél)periférikus országokból sem lett Svájc: a közel-keleti monarchiák, Oroszország vagy éppen Angola sem arról híres, hogy a természeti erőforrásokat arra használták volna, hogy csodálatos jóléti demokráciákat építsenek ki. Chávez rendszere épp arra tett tragikusan végződő kísérletet, hogy az olajár-bevételek radikális átirányításával mélyreható társadalmi változást hozzon létre. Nos, röviden: nem jött össze. A venezuelai összeomlás részletes bemutatása nem célom itt ezen a blogon: a szörnyű hírek egyre gyakrabban jutnak el még a dél-amerikai eseményekre nem különösebben fogékony magyar sajtóba is. És bár ezekben a hírekben általában akad némi túlzás (ellenpontként megéri néha ránézni az angol nyelvű, kormánypárti Venezuelanalysis portálra), afelől semmi kétségem nincs, hogy Nicolás Maduro elnöksége, illetve a chavismo sin Chávez, mint gazdasági és politikai projekt fenntarthatatlanná és vállalhatatlanná vált, és őszintén remélem, hogy a lehető leggyorsabban, a lehető legkevesebb vérontás árán felváltja majd valami más.

Los Llanos, a venezuelai szavanna 

Három hetet töltöttem Venezuelában, és az időm nagy részében ennek a közelgő összeomlásnak a fojtott, vihar előtti neszeit füleltem. Próbáltam rájönni, mit gondolnak a venezuelaiak erről az egészről. Nos, nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy kiismertem-e a venezuelai emberek lelkivilágát: természetesen nem. Ennyi idő nem volt elég ahhoz, hogy azt a zsigerekből jövő utálatot, vagy azt a dacos ragaszkodást, amit a helyi lakosság egyik, illetve másik része érez Chávez (és az őt követő Maduro) iránt, igazán átéljem. Egyrészt, mert ehhez éveket kellett volna eltöltenem Venezuelában, amihez semmi kedvet nem éreztem.

Vízidisznó-család, Los Llanos 

Másrészt pedig azért, mert nem csak az időtartamot, hanem a dolog tétjét is emelnem kellett volna: a puszta túlélésemnek kellett volna attól függnie, hogy mit hoz a politika. Ha alapítottam volna egy céget, amit aztán a chavisták arra köteleztek volna, hogy az árukészletét ossza szét ingyen a lakosságnak, akkor megértettem volna a felső középosztály felháborodását. Ha pedig segélyekből, nyomornegyedekben élő gyerekeket tanító szociális munkás lettem volna, aki tudja, hogy az anti-chavisták azonnal leállítanák az oktatási programját, ha győznének, akkor átéreztem volna a legszegényebbek (és az államtól függő tisztviselők) makacs kitartását egy kudarcba fulladt, összeomlóban lévő rezsim mellett.

Utcai gyümölcsárus, Mérida 

Továbbá az sem segítette a Chávezhez kapcsolódó szenvedélyek megértését, hogy azok a venezuelaiak, akikkel találkoztam, általában a mérsékeltebbek, higgadtabbak közé tartoztak. Vendéglátóim és alkalmi útitársaim egy viszonylag szűk rétegből, a fiatal értelmiségi középosztályból kerültek ki, és annak is a nem-köztisztviselő részéből. Ők pedig nagyjából a következőképpen mondták el az elmúlt két évtized történetét: "A társadalmi igazságtalanságok miatt a nép Chávezt választotta elnöknek, aki sokat is tett a szegényekért, csak közben alapjaiban tette tönkre a magánszektort, és elverte az ország pénzét bel- és külpolitikai hóbortokra. És ez egészen addig nem látszott, amíg magasan volt a kőolaj világpiaci ára, de aztán esésnek indult, és azóta nincs pénz semmire. Ráadásul ez pont akkor történt, amikor az elnök megbetegedett, úgyhogy 2011 óta évről évre minden rosszabb lett: talán ha nem kapott volna rákot, akkor kitalált volna valamit, hogy megoldja az ország gondjait, mert azért elég okos volt, de az utóda, Maduro egy idióta, egy teljes csőd, aki alatt minden tönkrement."

Nyomornegyed, Caracas 

Nincs okom rá, hogy ne fogadjam el ezt a narratívát. Két évvel Chávez halála után, 2015 elején én már egy olyan Venezuelát találtam, ahol az egyre elviselhetetlenebb gazdasági helyzetet egyre erősebb Chávez-kultusszal és az ellenzék állandó lehazaárulózásával próbálta leplezni az ideologikus és inkompetens Maduro-kormány, az elégedetlenek pedig egyre jobban nekibátorodtak, hogy kimenjenek az utcára tüntetni. Persze ez csak könnyed előjáték volt azokhoz a véres összecsapásokhoz képest, amik azután következtek. Szörnyű dolog, ami ezzel a jobb sorsra érdemes országgal történik, és sajnos nem sok jóra számítok a következő években.

Útban a Roraima felé 

2015 óta egyre diszfunkcionálisabbá vált az állam, egyre jobban elmélyültek a társadalmi szakadékok, egyre élhetetlenebb lett az ország, és egyre agresszívabbak lettek a szembenálló felek. Most, 2017 közepén már nem túlzás arról beszélni, hogy Venezuelában diktatórikus elnyomás, polgárháború-közeli politikai feszültség és humanitárius vészhelyzet van. És persze jelenleg senkinek nem tanácsolom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda látogasson.

Kilátás a Roraima tetejéről

Akkor azonban, a Venezuelában töltött első percekben még csak az kötötte le a figyelmemet, hogy megtaláljam a lehető legkevésbé kényelmetlen pozíciót az iránytaxiban, az ülés szélén. A mellettem ülő asszonyság az oldalamba vájta a könyökét, már nem először, de ezúttal elő is húzott valamit a szatyrából: egy szaloncukorhoz hasonló édességet.

- Guavazselé - mondta. - Egyél!

Megköszöntem, elszopogattam. Az asszony mosolygott.

- Honnan jöttél? - kérdezte.

- Magyarországról - mondtam.

- Nahát - csodálkozott el. - Az jó messze van. És mondd csak... szocializmus van még nálatok?

- Már nincs - mondtam. - Huszonöt éve nincs.

Az asszony hümmögött és csóválta a fejét. - Nálunk meg, látod, tizenhat éve van.

Én is hümmögtem, nem tudván, hogy erre mi lenne a jó válasz. Nem is nagyon beszélgettünk ezután.

Így kezdődött ez a három hét Venezuelában.

Fürdőzés a Jáspis-szurdokban

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...