Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon.

Láttam egyszer egy furcsa portugál filmet, amiben egy João de Deus nevű úriember, miután kiengedik a bolondokházából, fagyizót nyit, és elhatározza, hogy kikísérletezi a világ legfinomabb fagylaltját. A cél érdekében megfürdet egy szűzlányt egy kád tejben, de a lány apja, egy drabális hentes, agyba-főbe veri szegény João-t, aki kómába esik.

És láttam egyszer egy furcsa portugál fagylaltkészítő mestert, Manuel da Silva Oliveirát, aki 869 féle fagyit tud készíteni, ezzel pedig két alkalommal is a Guinness rekordok könyvébe került. Hogy az ő története ihlette-e a filmet, nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy fürdetett-e valaha szűzlányokat tejben, fagyikészítés céljából. Az viszont biztos, hogy szegény Oliveira úr az utóbbi időben aligha tudna megtölteni egy kádat tejjel: Venezuelában ugyanis, annyi minden más mellett, a tej is hiánycikké vált.

Pechjére ugyanis Oliveira úr Portugáliából Venezuelába emigrált - még akkoriban, amikor ez jó ötletnek tűnt. Az 1960-as és 70-es években, amikor Portugália nyomorgott, Venezuela pedig szárnyalt, több százezer portugál érkezett a dél-amerikai országba, és sokan közülük gasztro-vonalon csináltak maguknak karriert. Egészen az elmúlt évekig jellemző volt Venezuelára, hogy az éttermek, pékségek és cukrászdák jelentős részét portugálok működtetik. Mostanában viszont a gazdasági mélyrepülés és a társadalmi-politikai problémák a venezuelai portugálok (és portugál leszármazottak) nagy részét visszacsalogatták az anyaországba, ami az elmúlt évtizedekben az EU tagállamaként komoly fejlődésen ment keresztül.

Oliveira úr azonban Venezuelában maradt, mivel időközben helyi híresség vált belőle. Az 1980-ban, Méridában nyitott szerény cukrászdájában egyre több és több féle fagylaltot kínált, és ennek egy idő után az egész országban, majd az egész világon híre ment. Összességében 869 ízt kísérletezett ki, amelyek akkurátusan fel vannak írva a turistalátványossággá vált Coromoto fagyizóban a két teljes falat elfoglaló, kézzel írt listájára.

Méridában járva a kormánypárti és a kormányellenes tüntetés között szlalomozva találtam rá a fagyizóra, ami zárva volt. Megijedtem: korábban olvastam, hogy a tejhiány miatt hetekre be kellett zárni a boltot, és attól tartottam, hogy most is épp ez a helyzet. A szomszéd boltban kérdezősködtem, és azt mondták, hogy bár valóban szűkös idők járnak a Coromotóra (is), azért még nem zártak be teljesen, csak rövidítették a nyitvatartási időt. Másnap tehát visszamentem, és ezúttal nyitva találtam a fagyizót.

Világhír ide vagy oda, elég fapados volt a berendezés. Szó szerint fapados, ugyanis asztalok és székek nem voltak, csak egy hosszú pad a fal mentén. De persze nem is ez volt a lényeg, hanem a gigantikus tábla a falon, rajta a kínálattal. Próbáltam értelmezni a látottakat, és végül négy nagy csoportot tudtam körvonalazni a felhozatalban.

Először is, voltak a klasszikus ízek (csokisok és trópusi gyümölcsösök), a tuti befutók. Másodszor a fagyinak szokatlan, de legalább a természetben is előforduló ízek (például a garnéla, a retek vagy a tonhal) borzolták a kedélyeket. Harmadszor, Oliveira úr romantikus-erotikus gondolatai alapján kapott fantázianevet jónéhány fagyi, amelyekről egyáltalán nem derült ki, hogy miből készültek (például a Veled Álmodtam Szerelmem, vagy az Annyira Kívánlak). Negyedszer pedig minden egyéb, amit szponzorok, egyesületek vagy bármi egyéb tiszteletére az idős portugál mester fagyinévvé tett (például a Méridai Egyetemista FC, a Vox 89.3 FM, az Afrolatin Táncok, vagy épp a Jurassic Park).

Látogatásom idején a Coromoto fagyizóban a valaha kitalált több száz ízből 38 volt kapható. Azok sem az egzotikusabbak közül: kávélikőrös, banános, kókuszos, meg ehhez hasonló ízek szerénykedtek a hűtőpult műanyag vödröcskéiben. Mivel az egzotikumot kerestem, természetesen olyan ízeket választottam, amelyekről nem tudtam, hogy mik, így auyama és caraota ízű gombócokat kértem. Azt hittem róluk, hogy általam ismeretlen trópusi gyümölcsök, de az első nyalintásnál kiderült: az egyik a sütőtökre, a másik a feketebabra használt venezuelai tájszó. Nem volt rossz különben egyik sem, de a becsület kedvéért újra nekifutottam a listának: másodjára narancsvirágot és rózsát sikerült választani, amik nagyon jók voltak.

A (relatíve) szűkös kínálat azonban még mindig jobb, mint ha semmit nem lehetne kapni. A pultos, miközben kiszolgált, elmondta, hogy napról napra variálják a kínálatot, annak függvényében, hogy éppen mi szerezhető be és mi nem. Arról már rég lemondtak, hogy a valaha volt ízek mindegyikét elő tudják állítani (igaz, száznál több nem is férne be egyszerre a hűtőpultba). Az viszont néha váratlan, hosszabb-rövidebb kényszerszünetre küldi őket, hogy nem mindig tudnak tejhez jutni. Egy olyan országban, ahol több százezer négyzetkilométer füves puszta van, amin százezrével élnek (vagy legalábbis éltek) a szarvasmarhák, ez egészen hihetetlennek tűnt.

Persze már kezdtem megszokni, hogy Venezuelában így mennek a dolgok. Alighanem Oliveira úr is így volt ezzel: miközben a narancsvirág- és rózsaízű gombócokat nyaltam az egyik padon ülve, megláttam őt a pult mögött. Egykedvűen ült hátul, a kasszánál, és az egyik alkalmazottal beszélgetett. Nem tűnt gondterheltnek, pedig alighanem bőven lett volna min idegeskednie. Valószínűleg van az a szint, amikor már nem éri meg stresszelni. És Venezuela réges-rég elérte ezt a szintet.

A Guinness-rekorder fagyizó tehát hol kinyit, hol nem. A családi vállalkozással pedig az történt, aminek történnie kellett: Oliveira úr fia, akit apjához hasonlóan szintén Manuel da Silva Oliveirának hívnak, elhagyta Venezuelát és Portugáliába költözött, ahol megnyitotta a világ (ténylegesen) legtöbb féle fagylaltját kínáló üzletét. A Portimão-ban található Coromoto fagyizó épp olyan bizarr ízeket kínál, mint a venezuelai párja, de jóval megbízhatóbb nyitvatartással.

Portugáliában ugyanis van elég tej. És az utóbbi időben van elég venezuelai bevándorló is, hogy fagyit készítsenek a tejből.

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...