Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon.

Latin-Amerika országaiban néha előfordul, hogy az út menti ellenőrzőpontokon katonák vagy rendőrök állítják meg a távolsági buszokat – általában drogot keresve. Az azonban csak Venezuelában történt meg velem, hogy minden áldott alkalommal, amikor buszra szálltam, az illetékes fegyveres erő, a Bolívari Nemzeti Gárda leparancsolt róla és átkutatta a hátizsákomat. Néha mindenkit leszállítottak, néha viszont csak engem – hiszen külföldi voltam, ráadásul egy furcsa, távoli országból. Így történt ez akkor is, amikor rájöttem: a venezuelai katonai rendőrség szemszögéből én egy rendkívül gyanús alak vagyok.

Mivel az itt leírt esemény közben értelemszerűen nem készítettem fotókat, a bejegyzést más, a végtelen venezuelai aszfalt- és földutakon készült képeimmel illusztrálom.

Álmomból felverve (éjjel kettő körül lehetett) gépiesen rakosgattam ki a pólókat és zoknikat az ellenőrzőpont előtti asztalra, amikor előkerült a "Happy birthday" feliratú szatyor, amit María Fernandától kaptam Maracaibóban.

– Ebben mi van? – kérdezte a rendőr.

– Pénz – mondtam.

– Mennyi?

– Körülbelül hatvanezer bolívar. (Egy hét alatt csak egy húszast bírtam elverni, pedig igazán nem sajnáltam semmire.)

– És miért készpénzben hordja magánál? Miért nem használja a bankkártyáját?

Ránéztem a rendőrre, és valószínűleg az lehetett az arcomra írva, hogy "ugye maga is tudja a kérdésre a választ", mert csak annyit mondott: – Folytassa.

Előkerült egy kiló kolumbiai kávé is, amit ajándékba vittem.

– Ez honnan van?

– Kolumbiából.

Rájöttem, hogy ha valaki egy kiló kokaint akarna csempészni a hátizsákjában, azt valószínűleg pont így csomagolná be, úgyhogy lélekben már fel is készültem arra, hogy a finom Juan Valdez kávémat fel fogják hasítani egy késsel. Mégsem így történt, mert a rendőr észrevette a következő gyanús tárgyat a hátizsákomban, egy venezuelai nemzeti színekben pompázó baseball-sapkát.

– Mutassa csak! Ez honnan van?

– Maracaibóban vettem a piacon. Megtetszett.

Ez tényleg így volt, mert miután a guajirai túrán valahol elveszett az előző fejfedőm, a maracaibói piacon találtam egy mutatós darabot. Csak azt nem tudtam, hogy ez a fajta baseball-sapka az ellenzék jelképe lett az elmúlt hónapok tüntetésein – szemben a kormánypárti baseball-sapkával, ami szintén nemzetiszínű volt, de egy kicsit máshogy álltak rajta a csillagok, és az egyik oldalát a Chávez első hatalomátvételi kísérletére emlékeztető "4F" embléma díszítette.

Eddigre már teljesen biztos voltam benne, hogy a rendőr minimum imperialista kémnek tart engem. Előkerült néhány könyv is a hátizsákomból. Az egyik a latin-amerikai posztkoloniális kritika történeti és tematikus összefoglalója volt, amit egy kolumbiai hostelből loptam el, a másik pedig azt a címet viselte, hogy A venezuelai politikai hatalom, és Maracaibóban vettem. Szerzője, Ramón Guillermo Aveledo számomra teljesen ismeretlen volt, később azonban megtudtam, hogy éveken át ő volt a venezuelai ellenzéki kerekasztal főtitkára.

– Maga mivel foglalkozik? – kérdezte a rendőr.

– Nemzetközi kapcsolatokból doktorálok Magyarországon.

– És itt, Venezuelában?

– Utazgatok.

– Értem... külföldi valuta van magánál?

– Nincs.

Már amikor kimondtam, akkor megbántam. Semmi más nem hiányzott volna, mint hogy a rendőr megmotozzon, és a nadrágom alatti titkos övtáskából előkerüljön az ott rejtegetett ötszáz dollárom. Ha ez megtörténik, gondoltam, akkor annak a pénznek alighanem búcsút mondhatok, hiszen hazudtam is, meg tele is van a hátizsákom mindenféle gyanús cuccal. Arról nem is beszélve, hogy elmegy a busz nélkülem, és itt tartanak, ki tudja meddig. Már így is türelmetlenül túráztatta a motort a sofőr, az utasok pedig kíváncsian néztek ki az ablakokon, hogy mi lesz már ezzel a gringóval.

A rendőr azonban legnagyobb meglepetésemre csak annyit mondott:

– Rendben. Visszapakolhat a hátizsákjába. Elnézést a kellemetlenségért, mi csak a munkánkat végezzük. Jó időtöltést Venezuelában.

Visszadobáltam a cuccaimat a hátizsákba, felszálltam a buszra és lehuppantam a helyemre. Csak amikor kikanyarodtunk az autópályára, akkor mertem körülnézni. Az útitársaim békésen aludtak, vagy a telefonjukat nyomkodták. Valószínűleg megszokták már az ilyesmit.

A bolívarjaim tehát megúszták a rendőri szúrópróbát. Nem tudom eldönteni, hogy mennyire volt ritka eset, ami velem történt, mindenesetre a személyes tapasztalataim nem erősítették meg azt a közkeletű vélekedést, hogy a venezuelai rendőrség a külföldiek lehúzására utazna. Persze lehet, hogy ha a rendőr megtalálta volna a dollárjaimat, más irányt vett volna a történet: két-három bankjegyet mégis csak könnyebb begyűrni a mellényzsebbe, mint fél kiló papírpénzt. De, ismétlem, semmi ilyesmire nem került sor: a többi alkalommal is, amikor igazoltattak, kifejezetten korrektek voltak velem a rendőrök.

Végül három hét alatt sem tudtam elverni a százharmincötezer forintnyi bolívart (bár az is igaz, hogy négy, viszonylag drága AirBnB-s éjszakát átutalással fizettem, külföldi bankszámlákra), úgyhogy az utolsó tízezret egy kínai kereskedőnél váltottam át brazil reálra Santa Elena de Uairénben. Neki adtam a "Happy birthday" feliratú zacskót is. A dollárjaim meg továbbra is ott lapultak a nadrág alatti övtáskában még hosszú hónapokon át, biztos ami biztos. Egy kis köteg bolívart pedig hazahoztam emlékbe – mindegyik címletből kettőt-hármat. Néhányat elajándékoztam, de a szavannán legelésző tatukkal díszített ötbolívaros bankjegy még megvan. Csak ma már nem hét forintot ér, hanem tizenöt fillért.

Pedig csak két és fél év telt el azóta.  

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...