A szépségért meg kell szenvedni. Kolumbiában eleinte nem volt szerencsénk a strandokkal: Cartagenában lehúzósra sikerült a fürdés, Tagangában pedig hínárosra. Az utóbbi egy népszerű üdülő- és bulihely, de egyáltalán nem voltam tőle elvarázsolva: a víz elég koszos volt, bulit pedig annyit találtunk, hogy az üveg Törley pezsgőt, amit Attila még Pesten, pakolás közben hirtelen indíttatásból rakott be a hátizsákjába, a hostelben megittuk a személyzettel. Akiktől amúgy ezúton szeretnék elnézést kérni, hogy az Inflexión decolonial című obskurus, szerintem rajtam kívül nem sok embert érdeklő posztkoloniális kritikai esszékötetet, ami teljesen megmagyarázhatatlan okokból ott porosodott a hostel folyosóján egy polcon, szemrebbenés nélkül elloptam. A következő hetekben viszont a végeláthatatlan venezuelai buszozásaim szellemi színvonalát nagyban emelte ez a könyv.

Tagangából elindulva viszont, némi buszozás után a Tayrona Nemzeti Park főbejáratánál találtuk magunkat. Egy óra gyaloglás várt ránk teljes menetfelszerelésben, fel-le egy jól kiépített, de eléggé hullámvasút-szerű gyalogösvényen Cañaveral és Arrecifes között. Nem volt alternatívánk, mert Tayronába egyáltalán nem engedik be a járműveket. Viszont - bár fárasztó volt huszonöt kilónyi cuccal a hátamon bukdácsolni előre az ösvényen - így legalább szép lassan bontakozott ki előttem a táj. Ez volt a legszebb tengerpart, ahol Kolumbiában jártam, sőt, az örökös toplistámon is megkérdőjelezhetetlenül ott a helye.

Hatalmas, gömbölyded kősziklák emelkedtek ki a méregzöld dzsungelből - eszembe jutottak az őskori tojások, amelyekről García Márquez írt - a fákról broméliák és liánok csüngtek, és iszonyatosan párás volt a levegő. Amikor kiértünk a partra, előttünk a vajfehér homokon mennydörögve törtek meg a vad hullámok. Tayrona nem egy strandoló- és szörfösparadicsom, a végtelen homokpadok túlnyomó többségén csak napozni szabad: a vízbe menni szigorúan tilos, mert az elemi erejű hullámok rengeteg turista halálát okozták már.

Tayrona sokkal inkább egy ökoszentély, egy szigorúan védett erdő- és partszakasz, ami a karibi tengerpart legkülönlegesebb mikroklíma-rendszerének, a Sierra Nevada de Santa Martának köszönheti a létrejöttét. Az Andok fő vonulatáról leszakadva, szigetszerűen emelkedik a magasba ez a gigászi, hófödte hegy, amelynek legmagasabb csúcsa ötezer-hétszáz méteres, és mindössze ötven kilométerre van a tengerparttól. Viszont semmit sem lehet látni belőle, mert annyira párás a levegő: a hihetetlenül zöld és buja növényzet fölött gomolygó felhőköd teljes egészében eltakarja a hegyóriást.

Ebben az örökös párában még egy óriási indián romváros is észrevétlen tudott maradni. Tayronától harmincöt kilométerre, ezerkétszáz méteres tengerszint feletti magasságon fekszik az Elveszett Város (Ciudad Perdida), amit csak 1972-ben "fedeztek fel" a régészek. Természetesen a környéken élő indiánok pontosan tudták mindvégig, hogy mi rejtőzik a felhőbe burkolózó, dzsungel borította hegységben. A romváros meglátogatására sajnos nem maradt időm, így ez az öt vagy hat napos gyalogtúrával megközelíthető rejtélyes hely, ami állítólag a tayrona indiánok fővárosa volt egykor, megmarad máskorra.

A tayronák egyébként annak idején a karibok elől menekültek fel a hegyre. A két egykori indián etnikum már csak nevében él, előbbiről a Tayrona nemzeti park, utóbbiról a nemzeti parkot körülölelő Karib-tenger kapta a nevét. A tayronák leszármazottai viszont ma is élnek: ők a kogi népcsoport. Kolumbia legzárkózottabb indiánjai hírében állnak, amire különben minden okuk megvan. A karibok érkezése óta lényegében minden idegen csak a bajt hozta rájuk, a spanyol kokvisztádoroktól a misszionáriusokon át a drogmaffiákig, gerillacsapatokig és paramilitárisokig bezárólag. Így, bár az Elveszett Város meglátogatása teljesen biztonságos, az arrafelé élő kogik nem különösebben keresik a turisták kegyeit.

Titokzatosságuk miatt a fehér leplekben járó, állandóan kokalevelet rágcsáló kogikról sok legenda terjeng. Állítólag rengeteg spirituális tudás birtokosai, így könnyen lehet, hogy hamarosan egy újabb betolakodó csoport, a megvilágosodni vágyó ezoterikus gringók csapnak le rájuk. Bár a leírások szerint a beavatáshoz kilenc évig kell élni egy barlangban, ami lehet, hogy eredményes korlát lesz a kíváncsiskodók távol tartásához.

Mindebből a felhőbe burkolózó mesevilágból mi persze semmit sem láttunk lent a tengerparton. Furcsa volt tudni, hogy a hátunk mögött egy csaknem hatezer méteres hegy emelkedik, de akár ha ott se lett volna, három nap alatt egyszer sem tűnt elő. Becsülettel gyalogoltunk a hihetetlen sziklák tarkította dzsungelben a fajárdán, és már alig vonszoltuk magunkat, amikor elértünk a Finca Don Pedro kempingjébe. A kedélyes sátorozó helyen volt néhány faház is, kivettük az egyiket, aztán nagyszerű tengeri halakat vacsoráztunk és söröztünk, amíg az este hat és tíz között zúgó generátor le nem állt és koromsötét nem lett mindenütt.

Másnap elgyalogoltunk a néhány kilométerrel arrébb fekvő San Juan de Guía-fokig. A röviden Cabo (fok) néven is emlegetett hely Tayrona legfőbb turistaközpontja, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Szemben a többi partszakasszal, Cabóban lehetett úszni a tengerben, nem voltak halálos hullámok, iszonyúan látványos is volt (a Lonely Planetünk borítóján is ez díszelgett), és volt egy nagyon fesztiválos hangulata. Aminek persze nem csak a sok hippi és a fűszag volt a része, hanem a sok sátor és a kevés (és mocskos) budi is. Meg a kérlelhetetlen biztonsági őr is: amint megneszelték a fűszagot, egyből ott termett két, állig egyenruhába öltözött, csizmás rendfenntartó. Ám az argentin hippik, akik felől a szag áramlott, rutinosak voltak, és azonnal a homokba rejtették a spanglit, úgyhogy nem találtak náluk semmit.

Tayrona tehát nem arról szól, hogy ott akármit lehet: a szabályokat nagyon komolyan veszik. Tilos csinálni egy csomó mindent, és mindenhol táblák állnak, hogy ezt nem szabad, azt nem szabad, de azért ezeknek a tiltásoknak általában megvan a nyomós oka. Például az egyik belső lagúna partján önfeledten fotóztam az ott ácsorgó madarakat, amik pont olyanok voltak, mint a szürke gémek, csak éppen acélkék színben pompáztak. Aztán másnap megláttam a táblát egy kicsivel arrébb, ami szigorúan megtiltotta, hogy a lagúna közelébe menjen bárki is. Hogy miért?  A táblára írt szöveg annyira kifejező volt, hogy muszáj eredetiben is idéznem: presencia de caimanes, azaz "kajmánok jelenléte".

Snorkelezni szerencsére szabad volt, ráadásul egy olyan természetes medencében, ami egykor a kogik szent helye volt, és ahova rendszeresen jártak áldozatokat bemutatni. Kis híján belőlem is áldozat lett a haragos tenger oltárán: a víz még ezen a védett szakaszon is annyira hullámzott, hogy folyton belement a pipámba és a szemüvegembe. Így - bár gyönyörűek voltak a halak és a korallok - egy idő után csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne fulladjak meg. Este ennek megfelelően már csak pihegtünk a Finca Don Pedrón, a garnélanyársaink és a Poker söreink társaságában, a Masterchef amatőr szakácsversenyt nézünk a tévén. Amire amúgy sokkal jobban ráizgultak a háziak, mint az U19 focibajnokságra, ahonnan átkapcsoltak: a gyermekét egyedül nevelő, szobafestő apa meg a süketnéma hegymászólány jutott tovább, és ennek a kempingtulajdonos Don Pedro meg a felesége legalább olyan őszintén örültek, mintha a kolumbiai ificsapat jutott volna tovább a bajnokságon.

Koccintottunk mi is a győzelemre. Napokig tudtunk volna még maradni ezen a paradicsomi helyen, de másnap sajnos indulnunk kellett tovább: Attilát várta a Santa Marta - Bogotá - Frankfurt - Budapest légi odisszea, engem pedig az a hihetetlen hely, ami bár csak kétszáz kilométerre fekszik a zöld, burjánzó Tayronától, mégis olyan, mintha egy teljesen másik kontinensen lenne: a csontszáraz, sivatagos Guajira-félsziget.

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...