Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon. 

A határ venezuelai oldalán öt kilométer hosszan állt a kocsisor: csupa rozoga, régi amerikai autó. Kuba jutott az eszembe, csak míg ott az ötvenes évek autóit ítélte örök életre a szocialista forradalom, Venezuelában szemlátomást a hetvenes-nyolcvanas évek autóparkja maradt fenn - sokkal rosszabb állapotban amúgy, mint a kubai oldtimerek. Aztán később kiderült, hogy tévedtem: a nagyvárosokban modern, viszonylag jó karban tartott autók közlekednek, csak azoknak sokkal kisebb a tankja, mint a régi monstrumoknak. Úgyhogy Venezuela összes régi autója a kolumbiai határhoz áramlott: felvásárolták őket a benzincsempészek. A hajmeresztően olcsó venezuelai benzint pedig a túloldalon marmonkannákba, sőt, kétliteres műanyag kólásüvegekbe töltötték, aztán visszatértek Venezuelába, a csomagtartóban olyan dolgokkal, amiket odahaza nem lehetett kapni: pelenkával, fogkrémmel, tejporral, vécépapírral. Ezzel ugyan elment egy egész nap, de még mindig jobban kerestek vele, mint bármilyen munkával, amit Maracaibo környékén végezni lehetne. 

Utólag visszagondolva hatalmas szerencsém volt, hogy ebben a lehetetlen városban egyáltalán találtam szállást. Vendéglátóm, Edgar az Airbnb-n hirdette a szobáját, és nagyon megörültem neki, mert a szokásos internetes keresés nem sok eredményt hozott: nem találtam sem hostelt, sem szimpatikus couchsurfert. Sejtettem, hogy Venezuelában kisebb lesz a választék szálláshelyből, mint Kolumbiában, de arra csak hosszas, hitetlenkedő guglizás után jöttem rá, hogy Venezuela második legnagyobb városa, a kétmilliós Maracaibo gyakorlatilag nem rendelkezik semmiféle, a hátizsákos turistákra kalibrált infrastruktúrával. 

Edgar szimpatikus, harminc körüli srác volt, aki a szüleivel lakott egy kertes házban. Hangmérnökként dolgozott - rádiók számára csinált reklámzenéket és szpotokat, illetve egy evangéliumi keresztény közösség istentiszteleteihez állította össze hétről hétre a soundtracket. Ebből persze nem igazán tudta eltartani az idős szüleit - apukája, a Szicíliából származó olasz bevándorló már a nyolcvanat közelítette - úgyhogy amikor megtudta, hogy létezik olyan, hogy Airbnb, azonnal lecsapott a lehetőségre. A kiadó szobában régebben Edgar nővére, Arlen lakott, aki viszont néhány évvel korábban, annyi más fiatal venezuelaival együtt, elhagyta az országot. Ráadásul Londonban, ahol letelepedett, egy magyar fiúval, Zolival jött össze. Edgar annyira örült, hogy én is magyar vagyok, hogy előszedett egy üveg Erős Pistát a hűtőből, amit Zolitól kapott, és hirtelen ötlettől vezérelve fel is hívta a sógorát, hogy hallhassa, ahogy magyarul beszélünk.

Zoli annak ellenére rendkívül udvarias volt velem, hogy Londonban ekkor éjjel három körül járt az idő. Elmesélte, hogy sokszor járt már Venezuelában, és azt ajánlotta, hogy minél több időt töltsek a természetben, és minél kevesebbet a városokban, mert míg az ország nemzeti parkjai fantasztikusak, addig a városaiban nem sok jóra számíthatok. - Mit mond? - kérdezte kíváncsian Edgar, aki természetesen egy kukkot sem értett a kihangosított beszélgetésünkből. - Azt, hogy menjek kirándulni! - mondtam nevetve. Edgar bólogatott.

Azt persze sem Zoli, sem Edgar nem tudta, hogy társadalomtudományi érdeklődésem miatt én azért a városokat is alaposan meg akartam nézni, épp azért, mert sejtettem: nem lesz valami szívderítő a látvány. Míg egy normális turistának természetesen nem sok keresnivalója van Maracaibo kísértetiesen üres belvárosában, addig én, a szocio-perverz utazó kifejezetten izgatott lettem a bedeszkázott kirakatok, a mellékutcákban felhalmozódó szemét, a boltokból az utcákra kilógó, reménytelenül hosszú sorok, és a benzinkutak előtt strázsáló gépfegyveres katonák láttán. Éreztem: most aztán tényleg letértem a kitaposott turistaösvényről.

Megint csak Kuba jutott eszembe. Ott is általános volt az áruhiány és anakronisztikusan huszadik század közepiek voltak a járművek és az üzletbelsők. De míg Kubában a szemfüles helyiek kifejezetten nyomulnak a turistára, addig Maracaibo belvárosában úgy éreztem, hogy a jelenlétemmel senki nem tud mit kezdeni. Az a három-négy háztömb, ami tényleg jól néz ki - a színpompás, koloniális házakkal teli Carabobo utca, és az egy sarokkal odébb húzódó, szemrevaló templomokkal szegélyezett főtér - alighanem tele lenne hostelekkel, kávézókkal, éttermekkel, utazási irodákkal és szuvenírboltokkal, ha Kolumbiában lenne. Itt viszont egy árva büfét sem találtam, sehol semmi nem volt nyitva, csak egy nyolcvanas éveket idéző, félig bezárt bevásárlóközpont alagsori kifőzdéje mentett meg a szomj- és éhhaláltól.

Azt ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy közvetlenül mellette egy hatalmas könyvesboltra leltem, ahol be is vásároltam nevetségesen olcsó könyvekből. Vettem szépirodalmi, történelmi és politikai könyveket is - az utóbbiak miatt majdnem bajba is kerültem, ahogy az a következő utáni bejegyzésből hamarosan kiderül. Még egy venezuelai nemzeti színekben pompázó baseball-sapkát is beszereztem. Ennek ellenére Maracaibóval lényegében fél nap alatt végeztem: nem volt semmi, a hiány és a szakadtság szemlélésén kívül, amit ennél tovább tudtam volna csinálni.

Mindez annak fényében különösen szomorú, hogy Maracaibo Dél-Amerika egyik leggazdagabb városa is lehetne, afféle venezuelai Kuala Lumpur vagy Dubaj: a környéken bányásszák ugyanis a venezuelai olaj számottevő részét. A világ egyik legnagyobb olajtartalékán ücsörgő városból, ha az utóbbi évtizedek másfelé alakították volna a sorsát, akár felhőkarcolókkal és luxusplázákkal teli pénzügyi és kereskedelmi központ is válhatott volna. Ehelyett nagyjából annyi élet szorult bele, mint egy kubai megyeszékhelybe, sőt: sok szempontból még annál is rosszabb volt a helyzet. Kubában ugyanis valóban nem áll rendelkezésre egy csomó minden - például a benzin - így a Castro-rendszerben élni kényszerülők ebbe már régesrég beletörődtek. Venezuelában viszont a lakosság pontosan tudja, hogy milyen természeti kincsekkel bír az ország - és ennek fényében nehéz tudomásul venni azt, hogy délben a katonák lezárják a benzinkutakat, mert kifogyott belőlük még a legrosszabb minőségű gázolaj is. Meg azt is, hogy nem tanácsos egyedül flangálni az utcán, ahogy én tettem, mert könnyen kirabolhatják az embert.     

Edgar nagyokat sóhajtott, amikor mindezt elmeséltem neki.

- Tudod, mennyibe kerül itt a benzin? - kérdezte.

Megráztam a fejemet.

- Nagyjából másfél dollárcent egy liter.

Három-négy forint, számoltam át fejben. - Az nem lehet! - hitetlenkedtem.

- De bizony - mondta lemondóan Edgar. - Mit gondolsz, miért fogy el már délre a benzin? Mert mindenki megtankol reggel, és viszi át Kolumbiába.   

- És miért nem emelik meg az árát? - kérdeztem.

Edgar úgy nézett rám, mint ha azt kérdeztem volna, hogy miért van nappal világos, este meg sötét.

- Mert ez egy ilyen ország - sóhajtott. - A kormány belebukna. Úgyhogy annyiért adják, amennyiért még kitermelni sem érdemes a kőolajat. Aztán csodálkoznak, hogy kiürült az államkincstár.

Akkor még egyikünk sem tudta, de amikor egy évvel később Maduro egy radikális lépéssel a hatvanszorosára emelte a benzin árát, abba sem bukott bele. Addigra ugyanis a több száz százalékos infláció miatt lényegében már mindegy is volt, hogy az ára 0,1 bolívar vagy hat bolívar: egyik sem ért semennyit.

Én is sóhajtottam. Nem lesz könnyű megértenem Venezuelát, gondoltam.

Az utcáról, hangszóróból egy Chávezt éltető dal hangjai szűrődtek be. Edgar feltette a fülhallgatóját, és nekiállt aláfestő zenét készíteni egy rádióreklámhoz.

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...