2016 végén Kolumbia két okból is a nemzetközi figyelem fókuszába került. Az előbbi egy nagy, végső békemegállapodás volt a kolumbiai kormány és az ötvenkét éven át fegyveres harcot folytató FARC gerillaszervezet között, ami az utolsó pillanatban félresiklott, és egy nagyon szoros eredménnyel záruló népszavazáson megbukott. A másik pedig egy Nobel-békedíj, amivel Juan Manuel Santos elnököt jutalmazta a díj bizottsága, hogy békét teremtett Kolumbiában, és amit két héttel azután ítéltek meg neki, hogy kiderült: nem is lett béke.

A kudarc után Santos átdolgozta a tervezetet, egy kicsit szigorúbb feltételeket támasztott a gerilláknak, és a parlament elé bocsátotta szavazásra. A parlament, ahol az ő hívei voltak többségben, természetesen megszavazta ezt - ráadásul közben megérkezett a Nobel-díj híre is, ami a kommentárok szerint a megingó békefolyamatot volt hivatott külföldről megtámogatni. Így, bár sajnos elmaradt az az össz-nemzeti összeborulás, amit Santos szeretett volna, azóta "hivatalosan" béke van. Vagyis 2017 az első olyan "békeév" Kolumbiában, amikor az ország területének nagy részén nem lőnek.

Ugyanakkor még mindig van, aki harcol, és az ország egyes részei továbbra is szórványos gerilla- és maffiatevékenységek színterei. Hogy miért? Az a helyzet, hogy Kolumbia földrajzi szempontból egy teljesen lehetetlen ország: alig lakott hegységek, dzsungelek és szavannák teszik ki az államterület több, mint felét. Sok helyen egyáltalán nincsenek utak, és csak repülővel vagy a folyókon hajózva lehet megközelíteni több százezer négyzetkilométernyi területet. Márpedig ilyen helyeken, ha valakinek van száz fegyverese, az azt csinál, amit akar. Magyarországon nem lehetne ötven éven át gerillaháborút vívni, mert túl lapos és túl sűrűn lakott: Kolumbiában viszont gond nélkül. A földrajzi akadályok miatt a kolumbiai kormány soha nem uralta de facto az ország egészét - míg a magyar hadsereg vagy a rendőrség az országon belül bárhol ott tud teremni néhány órán belül, kolumbiai kollégáik erre néhány nap alatt sem feltétlenül képesek.

Ha mindehhez hozzátesszük a vidéki társadalmak kirívó egyenlőtlenségét és a kokaintermelésből származó elképesztő pénzeket, láthatjuk, hogyan állt össze az elmúlt fél évszázad kolumbiai politikájának gyilkos keveréke. Gyakorlatilag ugyanis Kolumbia bármelyik félreeső településén lehet kokaint gyártani, és bármilyen kiskirály személyes politikai ambícióit lehet belőle finanszírozni. És mivel bármilyen csoport, ami pár tucat fegyverest ki tud állítani, az tud építeni egy kokainlabort is, onnantól kezdve beindul a biznisz, és önfenntartóvá (sőt, öngerjesztővé) válik a folyamat, hiszen a laborokat és a csempészútvonalakat meg kell védeni (fegyverrel), a rendőröket és a politikusokat meg kell kenni (dollárral), és így tovább.

A híres Medellín- és Cali-kartell legyőzése és a FARC meggyengülése következtében azonban az elmúlt tíz-húsz évben normalizálódtak a viszonyok Kolumbiában. Ennek a folyamatnak a betetőzése volt a 2016 végi egyezmény. Vagyis 2017 annyiban az első "békeév", hogy a legnagyobb gerillaszervezet letette a fegyvert, és már csak kicsi, elszigetelt csoportok lézengenek az őserdőben. És bár vannak drogkartellek is, de sokkal szétaprózottabbak, mint az egykori két nagy, és igyekeznek minél kevesebb feltűnést kelteni.

Idén tehát, ha minden jól megy, Kolumbia talán elindulhat a békés építkezés útján. Ami a GDP növekedését, a turizmus fejlődését és egyéb gazdasági folyamatokat illeti, a helyzet elég biztató. Ugyanakkor a kolumbiai társadalom számára az elmúlt évtizedek traumáinak és sérelmeinek kibeszélése hatalmas feladat lesz. A vérengzés mindenesetre véget ért - vagy legalábbis olyan szintre mérséklődött, amilyet Kolumbia több, mint fél évszázada nem látott. Ez pedig nem kis dolog egy ilyen sokat szenvedett ország esetében.

És hogy mit lát ebből egy arra járó hátizsákos utazó? Kolumbia középső része az utóbbi években már semmivel sem veszélyesebb, mint a turisták által kedvelt többi latin-amerikai ország, például Argentína, Brazília vagy Peru. Jó, persze, ezek egyike sem egy életbiztosítás, de aki Rióba, Buenos Airesbe vagy Machu Picchuba elmerészkedik, az nyugodtan beteheti a lábát Kolumbiába is. Érezhető a rendőri jelenlét, és bár zsebtolvajok bárhol előfordulhatnak, a fegyveres rablások és emberrablások ideje már lejárt.

Legalábbis azokon a helyeken, ahol a turistáknak van keresnivalójuk. Kolumbia középső, hegyvidéki részén, illetve az északi, karibi tengerparton egyedül utazni teljesen oké. A ritkábban lakott, és látnivalókban sem éppen gazdag területeket azonban - mint a Csendes-óceán partvidéke, illetve Amazónia és az Orinoco menti szavannák Kolumbiához tartozó részei - mind a mai napig nem tanácsos magányos turistaként felkeresni. A Lonely Planet például nem is ír azokról a régiókról, amik nem biztonságosak, mivel a saját szerzőik sem merészkedtek el oda. Illetve van néhány fontos kivétel, mint az ország déli részén a Las Lajas - Popayán útszakasz, ahol már nagyjából rend van, de azért megéri világosban keresztülhaladni rajta.

Kolumbia központi részei az utóbbi években elég jól bekapcsolódtak a latin-amerikai backpacker vérkeringésbe, és a Gringo Trail, vagyis a hátizsákos turisták jellemző útvonala, ami korábban Buenos Airestől Quitóig ért, ma már Calin és Medellínen át Cartagenáig, a kolumbiai Karib-partvidékig húzódik. És nagyon klassz, nagyon jó ár-érték arányt képviselő és nagyon könnyen beutazható ez az útvonal. A kolumbiai turisztikai hivatal pár éve egy olyan kampányt indított, aminek az volt a fő szlogenje, hogy "Az egyetlen veszély, ami Kolumbiában leselkedik rád, az az, hogy annyira megszereted, hogy nem akarsz majd hazamenni".

Ami persze túlzás, mert azért van még néhány veszély, ami Kolumbiában leselkedik - a már említett zsebtolvajokon, illetve az ecuadori határvidék banditáin kívül még a zikával vagy chikungunyával fertőzött szúnyogokról, vagy a szerpentinekről a szakadékokba zuhanó ősrégi buszokról is nagyvonalúan megfeledkezett a turisztikai hivatal. De ettől függetlenül a tény az tény: Kolumbia jelenleg az egyik legjobb, legbulisabb és leginkább megfizethető úti cél Latin-Amerikában.

2017 tehát Kolumbia éve: ez a nagyszerű ország végre újra elfoglalja az őt megillető helyet a turistatérképeken. Brazíliai utazásaim megírása után pedig én is Kolumbiával folytatom a blogolást: két évvel ezelőtti, egy hónapos látogatásom élményeiről nagyjából négy hónapon át fogok posztolni. Jó szórakozást, illetve: ¡Huepaje!