Ecuador három nagy tájegységből áll: az óceánparti síkságból, az Andok hegyvidékéből és az amazóniai dzsungelből. Az elsőből a másodikba igyekezvén a világ egyik legizgalmasabb vonatozásában lett volna részem - ha harminc évvel korábban jártam volna erre. Akkor még hősiesen kapaszkodtak a gőzösök az óceánparti Guayaquilből a 2850 méter magasan fekvő fővárosba, Quitóba. Ma viszont már csak egyes részeken jár a vonat, például az Ördögorr (Nariz del Diablo) nevű sziklán, ami az egykori vonal leglátványosabb szakasza. Ide akartam eljutni.
Egy kis kerülővel mentem, Guaranda felé, hogy lássam a Chimborazót. Ez itt, kérem, mindennek a csimborasszója! - jutott eszembe. A magyar nyelvben valami miatt a hatalmas vulkán neve a különféle negatív dolgok, mint például a pofátlanság vagy a tudatlanság netovábbjának szinonimájaként terjedt el. Különös, hogy épp ez, és nem a Csomolungma / Mount Everest. Állítólag azért, mert sokáig ezt tartották a Föld legmagasabb hegyének, noha "mindössze" 6267 méter magas. Bizonyos szempontból viszont a Chimborazo valóban világrekorder: mivel a bolygónk formája enyhén lapított, így a közvetlenül az Egyenlítő mellett magasodó hegy csúcsa a földfelszínnek a Föld középpontjától legtávolabb eső pontja.
Nem kaptam ablak melletti helyet. Amikor bal kéz felé feltűnt az óriási hegycsúcs, elkezdtem fészkelődni. Hosszú hajú, fekete pulcsis srác ült mellettem, metál zsuzsogott a fülhallgatójában. - Helyet cseréljünk? - kérdezte, amikor elővettem a fényképezőgépet. Köszönettel elfogadtam, aztán beszélgetni kezdtünk. Césarnak hívták, Riobambában tanult az egyetemen. - Mehetsz Cuencáig is vonattal - mondta, amikor elmondtam a tervemet. - Már az egész szakaszon járnak a szerelvények.
Hát ez furcsa, gondoltam. Amikor utazom, néha a helyieknek hiszek, néha pedig a Lonely Planetnek. Úgy tudtam, hogy a vonat az egykori Quito-Cuenca-Guayaquil vonalnak csak egy kis részén jár. A 2009-es kiadású Lonely Planet (amit, bevallom, letorrenteztem) szerint Riobamba és Sibambe között van ez a kis rész. És Riobambában kell felszállni, ha az ember a tetőn szeretne utazni, mert különben már nem jut hely odafönt. César viszont azt állította, hogy már újra az egész vonalon lehet vonatozni, és annyiba kerül, mint a busz. Ő még nem ült rajta, mondta, de higgyek neki, jól ismeri a környéket, hiszen idevalósi.
Nos, egyiküknek sem volt igaza. Bár a vasútvonalat már tényleg felújították, azon csak az Ördögorr huszonöt kilométerén volt rendszeres közlekedés, illetve volt egy Tren Crucero nevű turisztikai csomag, és három napnyi vonatozás, szállás és ellátás 1500 dollárba került volna, úgyhogy ezt természetesen nem kívántam igénybe venni. Szerintem César erre gondolt (a Tren Crucero valóban végigmegy a Quito-Guayaquil szakaszon), de alig hiszem, hogy tudta volna, hogy a jegyár pontosan a százszorosa annak, mint amibe a buszjegy kerül.
Mindezt onnan tudtam meg, hogy Riobambában működött a jegypénztár (annak ellenére, hogy a vonat nem járt), így megvehettem a jegyemet arra a kis szakaszra, ahol az Ördögorr is van, 25 dollárért. A vonat azonban az Alausí nevű kis városból indult, ami további két és fél órányi buszozásra volt Riobambától, tehát nem volt más választásom, mint visszagyalogolni a buszpályaudvarra. (Ez 2014 decemberében történt - most, 2016 januárjában az Ecuadori Vasutak honlapja szerint már jár a vonat Guayaquil és Riobamba között, összesen 116 dollár az ára, de másfél nap a menetidő, így mindenképpen Alausíban kell tölteni az éjszakát.)
A buszon egy öreg bácsi ült mellém, aki önjelölt idegenvezetőként az úton végig azzal szórakoztatott, hogy a környező településekről mesélt. Az utat, ami Quitótól délre vezet, a vulkánok országútjának (Ruta de los volcanes) is nevezik, mert mindkét irányban tűzhányók sora szegélyezi. Ennek megfelelően a bácsi sztorijai leginkább arról szóltak, hogy ezt a falut elöntötte valami földrengés után a sárlavina, abban meg feltört a termálvíz, és az egyik forrásban vízben megfürdők mind meghaltak, a másikban meg csodálatosan meggyógyultak és azóta mindenki oda jár zarándokolni. Vulkanikus és vallásos vidéken jártunk.
Alausíba érve a bácsi beprotezsált egy hotelbe a főutcán, ahol, hála neki, komoly árengedményt kaptam. Sőt, az ablakom a főutcára nyílt, úgyhogy amíg le nem ment a nap, onnan fotóztam az utca népét. Ez itt már az ecuadori felföld volt, ahol - a partvidékkel ellentétben - a lakosság túlnyomó része a hagyományait elszántan őrző kecsua indián.
Másnap korán reggel kimentem az állomásra és felszálltam a vonatra. A tetőn utazni sajnos már nem szabad, csak a kocsikban. Viszont kifogástalan turisztikai csomagot kaptam történelmi érdekességekkel, fotogén tájakkal, egy kis múzeummal és kiadós reggelit, kávéval. Csak éppen nem jutottam el sehonnan sehová: a vonatozás Alausíból indult és ugyanoda is tért vissza. A szerelvény leereszkedett Sibambébe az Ördögorron, cikkcakkban, mert a meredek sziklafalon annak idején csak úgy lehetett áthidalni a hatalmas szintkülönbséget, hogy a sínek egy ideig az egyik irányba mennek, aztán a kalauz leugrik, átállítja a váltót, a mozdony pedig rükvercbe kapcsol, és letolat egy szakaszon, aztán egy újabb váltó után megint előrefelé folytatja az útját. Nyolcszáz méternyi szintkülönbséget hidalt át így a vonat egy huszonöt kilométeres táv során. Aztán egy óra szabad program, múzeum és reggeli után visszakapaszkodott ugyanoda, ahonnan elindult: Alausí vasútállomására.
Az ecuadori vasutak története egyébként egy jellemző történet a harmadik világból (nem csoda, hogy egyből eszembe jutottak a mexikói és a perui vonatozásaim is). A XIX. század végén a kormány vasutat akart építeni a két legnagyobb város, Guayaquil és Quito között, de nem volt elég pénze, ezért amerikai és brit befektetőknek adta ki a koncessziót. A britek Jamaicából és más karib-tengeri gyarmataikról hoztak bérmunkásokat és elítélteket a munkálatokhoz. Az 5000 munkásnak több, mint a fele meghalt az építkezés közben - a legtöbben azért, mert életükben akkor látták először (és utoljára) azokat a modern szerszámokat, amikkel dolgozniuk kellett. És a dinamitot.
A síneket és a vagonokat brit gyárakban gyártották. A vasútvonal 1908-ra lett kész, de az első pillanattól kezdve veszteséges volt, ezért kicsivel az 1929-es világválság előtt a befektetők eladták a részvényeiket az ecuadori államnak, ami becsülettel tolta bele a pénzt az 1990-es évekig, amikorra a vasút teljesen csődbe ment, és a közlekedés leállt. Különféle kölcsönökből meg segélyekből 2013-ra újra megindult a közlekedés, de már nem az ecuadoriak részére - csak turistavonatok közlekednek rajta. Az állomáson pedig népviseletbe öltözött ecuadoriak fogadják a turistákat néptánccal, sőt, lámával is lehet fotózkodni. A fotó ára egy dollár.
A táj és az élmény amúgy, szomorú történelem ide vagy oda, lenyűgöző. A vasúti kocsi szinte töküres volt, egy idősebb házaspár ült csak a túloldalán, csendben fotóztak. Nem volt olyan szerencsém, mint Jörgnek, a fiatal svájci backpackernek, akivel másnap találkoztam a hostelben, Cuencában, és akinek a figyelmébe ajánlottam ezt a vonatutat. Amikor ő járt ott, egy héttel utánam, épp filmfesztivál volt Alausíban, és tele volt a vonat filmesekkel, akik már délelőtt részegek voltak. - A tájból nem sokat láttam, de nagyon jól szórakoztam - mesélte Jörg, amikor később újra összefutottunk Quitóban.
Van Alausí fölött egy hatalmas Szent Péter-szobor. A vonatozásból visszaérve felmásztam oda, hogy egyben lássam a várost és a völgyet. Alaposan kifulladtam a nagy tengerszint feletti magasság miatt. Néztem, ahogy kanyarog a vonat, aztán eltűnik a mélyben. Turisták mászkáltak az utcán. A rengeteg pénz és emberélet árán megépült vasút már csak őket fuvarozza fel-le az Ördögorr-sziklán.
Dörrent valami. Egy pillanatig azt hittem, dinamit, de csak petárdák ropogtak valahol a hegyoldalban.
