A mexikóvárosi metróhálózat. Kép innen.
Nem csoda, hogy a metróban külön kis világ alakult ki, boltokkal, internet-kávézókkal és gyorsbüfékkel. A napi négymillió utasra természetesen a kormányzat is felfigyelt, rengeteg plakáton hirdeti a saját eredményeit a metrókocsikban, de a kevésbé direkt népnevelés sem hiányzik: fotó- és festménykiállítások, informatív tablók találhatók minden nagyobb állomáson, a téma általában valami hazafias: Mexikó biodiverzitása, történelmi érdekességek, indián szőttesek, satöbbi. Az is nagyon jellemző vonása a mexikóvárosi metrónak, hogy a sok analfabéta miatt az első vonalak építésekor az állomások nem csak nevet, hanem egy kis rajzot is kaptak, hogy az is tájékozódhasson, aki nem tudja elolvasni a neveket. Az analfabetizmus mára nagyban visszaszorult, a rajzos hagyomány azonban megmaradt, és a legújabb vonalakon is minden állomáshoz tartozik egy minimalista, egyszerű, de jól felismerhető rajz, ami az állomás nevére vagy a környék valamilyen nevezetességére utal.
A Zapata megállót valaki egy matricával tette hangsúlyosabbá
A legsajátosabb mexikóvárosi metróélmény azonban nem más, mint a rengeteg mozgóárus. A csúcsidőt kivéve, amikor szardíniásdobozzá változnak a metrókocsik (ilyenkor a nőknek és a gyerekeknek külön kocsik vannak fenntartva, hogy ne nyomják őket agyon a férfiak), szinte minden állomásnál beszáll a kocsiba egy árus, és elkezdi kántálni a mondókáját, hogy vegyenek csodakenőcsöt, rágógumit, színes ceruzát, tartós elemet, vagy akármilyen szirszart, jellemzően 5 vagy 10 pesóért (75, illetve 150 forint). Aki CD-t árul, az a hátizsákjában egy hangszóróval száll fel, és akkor nincs menekvés, öt percig bömböl a mariachi vagy a reggaeton. Konkrétan koldulni nagyon kevesen szoktak, talán tízből egy olyan metrójáró akad, aki nem eladni szeretne valamit, hanem simán csak pénzt kér.
Az Etiopía megállót maga Hailé Szelasszié etióp császár, aka Jah Rastafari avatta fel
Kíváncsi voltam, hogy vajon mennyi szirszart lehet így egy nap alatt összevásárolni, emiatt egy nap, amikor elég sokat kellett metróznom, elhatároztam, hogy megveszek mindent, amit utazás közben felkínálnak nekem. Csütörtök volt, reggel fél tízre érkeztem meg Tolucából Mexikóvárosba, interjút készítettem az UNAM két kutatójával, egy szociológussal és egy demográfussal, aztán kerestem egy könyvet, amit végül a harmadik boltban találtam meg, végül fél nyolckor indultam vissza Tolucába. Összesen körülbelül annyit metróztam, mintha Pesten oda-vissza végigutaztam volna a kék és a piros metrón, mondjuk az Örs-Deák-Köki-Újpest-Deák-Déli-Örs viszonylatban.
A vásárolt termékek listája elég impresszív lett. Összesen tíz tárgyat vettem, plusz adtam egy ötöst egy éneklő koldusnak, így összesen 85 pesótól (
Termék |
Árus |
Ár (peso) |
Betűkirakós puzzle |
12-13 éves kislány |
10 |
Igazolványtok |
40-es férfi |
5 |
Műanyag fonott kosárka |
60-as asszony |
10 |
Csodatevő kenőcs |
50-es férfi |
10 |
Relaxációs CD |
50-es férfi |
10 |
Alkoholos filc |
25 körüli srác |
5 |
Műanyag mappa |
16-17 éves srác |
5 |
Mese-CD |
20 körüli, vak srác |
10 |
Rágó |
40-es asszony |
5 |
Világító búgócsiga |
30-as férfi |
10 |
--- |
60-as férfi (koldus) |
5 |
Összesen: |
11 ember |
85 |
A zsákmány
Nem találkoztam, sajnos, a legklasszabb áruval, amit már korábban láttam, csak nem vettem meg: a gumigyurmával, amit szabadon lehet alakítani, szétszedni és összegyúrni, mint a gyurmát, de gömb alakúra formázva pattog, mint a gumilabda. És szerencsére az üvegszilánkos rémmel se találkoztam, azzal az eszelős tekintetű, huszonéves sráccal, aki lerak a padlóra egy kendőt, rajta üvegszilánkokkal, aztán az alkarjával rácsap, és felmutatja a csupa heg, vérző karját, hogy hölgyeim és uraim, erre képes az elkeseredettség, szánjanak meg pár pesóval.
5 pesós darabok
A mintavétel ugyanakkor nagyon jól sikerült, reprezentatívnak mondható: főleg férfiak, különösen a huszonévesek és az ötvenesek árulnak a metrón, de vannak nők és gyerekek is. Az áruk jelentős része kínai bóvli, szükségem igazából nem volt egyikre se, de ha mondjuk kiterjedt családom lenne Mexikóban, mindegyiket rá tudnám sózni valakire. Érdekes, hogy az összes árus nagyjából három-négy mondatpanelt használ a gajdolás során, olyanokat, hogy bonito regalo (szép ajándék), para la familia (a családnak), sana diversión (egészséges szórakozás) vagy precio incombatible (verhetetlen ár). Az üzenet tehát általában ez: vedd meg, valakinek örömöt fog okozni (még ha neked nincs is rá szükséged). Koldus pedig, mint már említettem, nagyon kevés van.
Csodatevő krém és modern népművészeti tárgy
A szomorú igazság az, hogy a fennhangon óbégató, vagy zenét bömböltető árusok rettenetesen idegesítőek, és már sokszor kívántam a pokolba őket. Ezen kívül elvben tilos is a metrón árulni vagy koldulni – mondjuk Mexikó nem épp az a hely, ahol a hatósági tiltásokkal olyan sokat foglalkoznának az emberek. Végül pedig az áruk többsége a legócskább bóvli, amire igazából nincs szüksége senkinek, vagy ha mégis, akármelyik kisboltban meg lehetne kapni, ugyanannyiért vagy olcsóbban. Ennek ellenére az utasok rendszeresen vásárolnak a metrón: direkt figyeltem, mindegyik árus rajtam kívül még legalább egy valakinek adott el a holmijából.
Másolt CD-k
Miért virágzik a metró-kereskedelem, ha idegesítő, tilos, fölösleges és ár-érték arányát tekintve sem túl vonzó? A válasz a szolidaritás. A kilencvenes és a kétezres években a strukturális reformok és a privatizáció következtében rengeteg ember vesztette el az állását, az oktatás egyre inkább pénzkérdéssé vált, munkanélküli-segély pedig Mexikóban nincs. A továbbtanulni nem tudó fiatalok és az állástalan ötvenesek közül azok, akik a két másik túlélési opciót nem tudták, vagy nem akarták bevállalni (kivándorlás vagy drogkereskedelem), nekiálltak szirszarokkal kereskedni az utcán és a metrón. Egész Latin-Amerikára jellemző ez a dolog – Santiago, Buenos Aires,
Világítós búgócsiga
A kiskereskedőknek persze kárt okoz ez az illegális konkurencia, indítottak is egy kampányt a mozgóárusok ellen, de ez visszapattant az emberek erkölcsi érzékéről. A szolidaritás különben részben a katolikus hagyományokból ered (a szegényeken segíteni, a saját lehetőségeihez mérten, mindenkinek kötelessége), részben pedig az államban való nagymértékű csalódásból (azt hiába várná bárki is, hogy majd a mexikói állam segít azokon, akik a hibás gazdaság- és társadalompolitika következtében kiszorultak a munkaerőpiacról). Az állam hallgatólagosan épít is erre a szolidaritási kultúrára, nem töri magát, hogy mindenkiről gondoskodjon, cserébe viszont nem is cseszegeti a mozgóárusokat, akik a metrórendőrök szeme láttára folytatják a tevékenységüket, annak ellenére, hogy pontosan tudják, hogy ez tilos. Az emberek ugyanis, bár a mozgóárusok valóban idegesítőek és fölöslegesek, valószínűleg nagyon felháborodnának, ha kitiltanák, sőt, megbüntetnék vagy bebörtönöznék őket.
Betűkirakós puzzle
A nyomort nem lehet betiltani, erre már Magyarországon is rájöttek néhányan – sajnos nem azok, aki a döntéseket hozzák. Ők még mindig abban a hitben élnek, hogy a hajléktalanság és a koldulás szabálysértéssé minősítésével ezek a problémák máról holnapra megszűnnek. Külön említést érdemel a józsefvárosi önkormányzat, amiért a kukázást 50 ezer forintos bírsággal büntetik, de legfőképpen azért a gusztustalan, álszent indoklásért, amivel a rendeletet magyarázzák. Az egyik tanulsága a mexikói helyzetnek az, hogy ha az állam (önkormányzat, stb.) nem tud mit kezdeni a nyomorultjaival, akkor legalább hagyja őket valami kényszermegoldással a víz felszínén maradni, és ne nyomja le őket a víz alá rendeleti úton.
Rágógumi-árus akcióban
A másik tanulság a munka nélkül maradtakra vonatkozik. A legtöbben nem csak úgy koldulnak, hanem viszonozzák valamivel az adományt, bármennyire jelképes és haszontalan is legyen az a valami. Legalább egy csomag rágóval vagy egy műanyag vacakkal, legvégső esetben pedig egy dallal, egy viccel, akármivel. Millióan próbáltak már meg lehúzni Mexikóban pár pesóval, de egyszer sem szóltak be, köptek le, fenyegettek meg, ha nem adtam. És ha adtam, mindig kaptam valamit cserébe – minimum egy mosolyt.
A harmadik tanulság pedig a metrózókat, vagyis az egész társadalmat érinti. Nem vágnak pofákat, nem ciccegnek, nem forgatják a szemeiket, hanem békésen tűrik a mozgóárusok borzasztó óbégatását, pedig valóban rettentően idegesítő. Sőt, alkalomadtán vásárolnak tőlük valami szirszart. Nem rohangálnak az önkormányzathoz, hogy tiltsák be, toloncolják ki, csukják le őket. A mexikóvárosi metró valóban egy frusztrálóbb, hangosabb, kényelmetlenebb hely, mint a budapesti, de ha választanom kéne, hogy ha például rosszul lennék és elájulnék, az hol következzen be, egyértelműen Mexikóvárost választanám. Vagy ha kirabolnának és pénz nélkül kéne eljutnom egy 200 kilométerrel arrébb fekvő városba, azt is valószínűleg tízszer könnyebben hajtanám végre Mexikóban, mint Magyarországon.
És végül egy kis tejszínhab a nagy morál-felfújt tetejére: miután végigmetróztam az egész napot, és 11 embernek adtam összesen 85 pesót, végre megtaláltam a könyvet, amit kerestem. A könyvesboltban 35%-os árleszállítás volt, csak aznap, és csak délután 6 után. Negyed hétre értem oda, a könyvért így 245 peso helyett 159-et fizettem. 86 pesót spóroltam.