„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – kérdezte Vörösmarty Mihály a könyvtárban. „Ennek meg mi értelme van?” – kérdeztem én magamtól a világ leggazdagabb emberének magánmúzeumában, a mexikóvárosi Soumaya múzeumban, amit idén tavasszal adtak át. Az épület 70 millió dollárba került, a benne kiállított gyűjtemény értékét 700 millió dollárra becsülik.
Kép innen.
A libanoni származású mexikói üzletember, Carlos Slim két éve körözte le Bill Gates-t, és azóta stabilan ő a világ leggazdagabb embere annak ellenére, hogy augusztusban az amerikai és mexikói tőzsdék zuhanása következtében 6,7 milliárd dollárt, azaz 1300 milliárd forintot vesztett a vagyonából. Még ezek után is maradt kábé 70 milliárd dollárja, ami az éves magyar GDP 4 százaléka. Vagy, máshonnan nézve, az 1 százalékából épített egy kacsalábon forgó szupermúzeumot, és telepakolta szuperdrága műkincsekkel.
Bill Gates sem a szívem csücske, de ahhoz képest, hogy miből gazdagodott meg Carlos Slim, a Microsoft-alapító kifejezetten szimpatikusnak tűnik. Ha valaki azt hiszi, hogy privatizációs sikertörténetek csak Magyarországon léteznek, nagyon téved: a politikai hátszélben sosem szűkölködő Slim a valós ára egyötödéért vette meg az állami távközlési céget, a Telmex-et, aztán a cég mobilszolgáltató leányvállalatát, a Telcel-t. Szintén nagyon jól járt az állami cementipari céggel, a Cemex-szel, és a két legnagyobb tévécsatornával, a Televisával és a TV Aztecával. Ma Carlos Slim tulajdonában van a mexikói távközlési piac több, mint 80%-a, továbbá a legnagyobb mexikói étteremlánc, a Sanborns, és még több száz kisebb vállalat. Mexikói barátaim csak keserűen nevetnek, amikor Slim neve felbukkan: „Nem tudsz úgy eltölteni egy napot Mexikóban, hogy ne keressen rajtad. És nem is keveset: néznél egyet, ha kiszámolnád” – mondják.
Carlos Slim néhai felesége és a múzeum névadója, Soumaya nagyon szerette a művészeteket, a nagy mesterek művei pedig befektetésnek sem utolsók, emiatt az egyszerre romantikus és pragmatikus Slim már több évtizede vásárolja mázsaszámra a Rodineket, Dalíkat és Renoir-okat. Nemrég úgy döntött, hogy közszemlére teszi a gyűjteményét, és megbízta a vejét, Fernando Romero építészt, hogy a Telcel-székház melletti telekre tervezzen egy múzeumot. A múzeum elkészült, kicsit emlékeztet a bilbaói Guggenheim-múzeumra, de alapvetően nagyon jól néz ki, pláne a hatalmas, hasáb alakú Telcel-tornyokkal a háttérben. A belépés mindenki számára ingyenes.
A gyűjtemény összeállítását Slim valószínűleg két rendezőelv alapján végezte: vagy legyen híres az alkotó, vagy nézzen ki jól a mű, legjobb esetben pedig mindkét feltétel teljesüljön egyszerre. Az összes darab, ami ki van állítva, kifejezetten jól néz ki. Nincsenek például nyugtalanító Francis Bacon- vagy Fernando de Szyszlo-képek, és Dalítól sincs semmi vérfertőzős-hangyás. Van viszont rengeteg tájkép – sokat elmond a koncepció kiforrottságáról, hogy ezek tematikusan vannak kiállítva. Például tengerpart Monet-től, Chagalltól, meg Sorollától, egymás mellett. Vagy hegyek. Vagy erdő. Vagy lovak.
Van sok mexikói festő is, meg olasz barokk, meg francia impresszionista, de nincs semmi posztmodern. Azok nem szépek. A legbrutálisabb a legfelső emelet, ahol egy nagy üvegkupola alatt van körülbelül 200 szobor. A fele Rodin, de van egy csomó Dalí is. A szobrok csak úgy összevissza állnak a teremben, a címükön kívül nem sokat lehet megtudni róluk. De hogy jól néznek ki, az tény.
Azt, hogy koncepció van-e, vagy nincs, hagyjuk, végül is nem értek hozzá. Attól viszont nem tudtam elvonatkoztatni, hogy ez az egész múzeum milyen csillagászati összegekbe került. Persze, a műtárgyak szépek, a múzeum épülete is, és ez az egész így, ahogy van, nagyon jól mutatna valami kőgazdag országban. De könyörgöm, Mexikóban? Ahol milliók élnek nyomorban, árulnak rágógumit a metrón, vagy kivándorolnak az Egyesült Államokba, hogy a legócskább munkákat végezzék el aprópénzért? Pár perc sétára a Soumaya múzeumtól már ott hömpölyög az igazi Mexikó, az utcai tacósokal, a kényszerárusokkal, a koldusokkal. Valóban, a belépés ingyenes, bemehetnek ők is a múzeumba, és kulturálódhatnak. És aztán?
Természetesen igazságtalan lenne, ha úgy állítanám be Slimet, mint aki nem ad egy fillért se a szegényeknek. Például adományozott a rászorulóknak hetvenezer szemüveget, kilencvenötezer biciklit, finanszírozott kétszázezer sebészeti beavatkozást és százötvenezer ösztöndíjat. De akkor is, a rohadt életbe, övé a legdinamikusabban fejlődő mexikói gazdasági ágazat 80%-a, és gyakorlatilag nincs olyan szektor, amiben ne lenne vastagon érdekelt! Akik azokat a nyomorult szemüvegeket kapták, körülbelül két hét alatt sms-ekkel, telefonhívásokkal, cementtel, tévéelőfizetéssel és egy csomó más dologgal visszafizették Slimnek az árát.
A sok Rodin és Dalí között bolyongva azt éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa, és már nem tudtam a műalkotásokra koncentrálni. Úgy mentem ki a múzeumból, hogy legszívesebben felhúztam volna egy zapatista símaszkot, és nekiindultam volna, hogy felgyújtsak valami Slimhez tartozó épületet egy Molotov-koktéllal. Nem a Soumaya múzeumot, természetesen, hiszen a műkincsek nem tehetnek arról, hogy ez a hólyag összevásárolta őket – pont úgy, ahogy a Magyar Állami Operaház freskói sem tehetnek arról, hogy alattuk rendezik meg az Operabált.
Mielőtt kimentem volna a múzeumból, azért még kíváncsiságból megnéztem a vendégkönyvet. Kiderült, hogy egyedül vagyok a bolsevik hisztimmel. Csupa olyan bejegyzés állt a lapokon, hogy „Gyönyörűek a képek és a szobrok”, „Nagyon tetszik a múzeum”, „Fantasztikus gyűjtemény”. Úgy tűnik, hogy ahhoz, hogy Carlos Slim a világ leggazdagabb embere lehessen, Mexikó tökéletes terepet nyújtott. Egy olyan ország, ahol az iszonyatos jövedelmi különbségek mindig is megvoltak – és valószínűleg, sajnos, mindig is meglesznek – az emberek nem háborodnak fel az alamizsnán, amit egy monopolista lepotyogtat nekik. Persze, vannak lánglelkű forradalmárok a kocsmákban, de a többség megelégszik azzal, hogy szépek a szobrok, és ingyen meg lehet őket nézni.
Minden országnak olyan a politikai és gazdasági elitje, amilyet megérdemel – ezt szerintem nem kell különösebben magyarázni. Magyar olvasóknak pláne nem, de valószínűleg a spanyol, az olasz, a görög, a román, az orosz, az amerikai, az indiai, a kínai, a szaúdi, a brazil, a chilei olvasóknak sem lenne érthetetlen az állítás. A biciklivel munkába menő, karitatív, empatikus, puritán pénzember vagy politikus vonzó ideáltípusa csak nagyon kevés szerencsés országban materializálódott, és ott sem mindenki ilyen. Ha Slim apuka történetesen nem Mexikóba, hanem Svédországba emigrál Libanonból, akkor a fiából valószínűleg nem lett volna az, aki. Mondjuk az sem véletlen, hogy Slim apuka nem Svédországba emigrált, hanem Mexikóba.
És még egy dolog. Magyarországról jöttem, a gazdasági-szociális értékrendem, akár tetszik, akár nem, a Kádár János bográcsában rotyogó gulyáskommunizmusban gyökerezik, vagyis kicsit lehet jobban élni, ha az ember ügyes, de aki sokkal jobban él, az defaultból rohadjon meg. El is gondolkodtam egy kicsit, egy kulturális-relativista tripben a metrón, a vakok, a nyomorékok és a privatizáció során kirúgott ötvenes rágógumi-árusok gajdolását hallgatva, hogy ha ebből posztot írok a blogra, akkor az legyen-e a címe, ami gondolkodás nélkül, elsőre az eszembe jutott, vagyis, hogy rohadj meg, Carlos Slim.
Az lett.
