Amikor Chiapasban jártam, és a nagy közép-amerikai dzsungelnek pontosan a legszéléig jutottam el, kicsit csalódott voltam: szerettem volna egy igazi őserdőbe eljutni, és jól bemenni a mélyére, hogy végre meglássam, milyen az. Latin-Amerikában ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem érik egymást a dzsungelek: igazából csak kettő nagy van, a hatalmas amazóniai és a jóval kisebb közép-amerikai. A kontinens többi része pedig hegység, fennsík, sivatag, pampa, mérsékelt égövi erdő-mező, vagy akármi más.
Maja gyerekek csónakkal a Río Dulce folyón
Ami Chiapasban nem sikerült, az Guatemalában végre igen: egy egész hétre belevetettem magam a dzsungelbe. Persze senki ne gondoljon holmi Indiana Jones-os kincskeresésre, nem öltem anakondát puszta kézzel, nem petéztek hangyák a sebeimbe, nem falták fel az útitársaimat a piranhák. Ilyesmi legfeljebb Amazóniában fordulhatott volna elő, de a közép-amerikai dzsungel ennél jóval szelídebb hely. Először is, eredetileg nem is volt dzsungel, és most sem teljesen az.
Házak a Río Dulce folyó partján
A Yucatán-félszigetet és Guatemala északi részét beborító őserdő ugyanis azután nőtt oda, hogy a maja civilizáció összeomlott. Az i. sz. első évezredben ez a környék egy gondosan megművelt vidék volt kukoricatáblákkal, vízgyűjtő rendszerekkel és hatalmas városokkal. Aztán jött az összeomlás, aminek okain azóta is vitatkoznak a tudósok, mindenesetre a terület túlnépesedett, a maják egy része éhenhalt, másik része elvándorolt a hegyek közé, a harmadik része pedig ott maradt a városok romjai közelében, és békésen vadászgattak, gyűjtögettek és nézték, ahogy az egykori civilizációjukat elborítja a 30-
A jachtkikötő széle Río Dulce város kikötőjében. A nagy jachtok távolabb vannak kikötve.
A dzsungelben tehát azoknak a majáknak a leszármazottai laknak, akik annak idején óriási piramisokat építettek és 2012-re megjövendölték az univerzum új ciklusba lépését (és nem a világvégét). A mai maják ennél jóval szerényebbek: földet művelnek, színes szirszarokat próbálnak rásózni a turistákra, és a tanultabbak idegenvezetőként dolgoznak a romvárosokban. Amelyekből különben annyi van, hogy a legtöbb helyen még egy kapavágást sem végeztek el a régészek. Általában konstatálják, hogy na, itt is van egy 50x50 méteres alapterületű piramis, amit benőttek a fák, aztán mennek is tovább, mert már láttak több száz, ha nem több ezer ugyanilyet.
Guatemalai távolsági közlekedés
A guatemalai dzsungelnek Livingstonból indulva vágtam neki. A Karib-tenger partját elhagyva felfelé hajóztam a Río Dulce folyón, és már néhány kilométer után látszott, hogy itt egy másik világ kezdődik. A folyót mindkét oldalról sűrű őserdő szegélyezte, a parton itt-ott cölöpökön álló, pálmatetős házak álltak, a vizet pedig sok helyen tavirózsa-levelek borították. Egy alkalommal maja gyerekek eveztek a csónakunk mellé, hogy magokból és kagylókból készült nyakláncokat, vagy teknősbéka-páncélokat kínáljanak fel megvételre.
Petén. Sajnos egyre több a kukoricaföld és a legelő, és egyre kevesebb az őserdő.
Aztán az őserdei idillnek hirtelen vége szakadt, és egy zajos városba érkeztünk, ahol rengeteg luxusjacht állt a kikötőben. A várost Río Dulcének hívták, akárcsak a folyót, és itt szokták kikötni a Karib-tengeren hajózó milliomosok a hajóikat a hurrikánszezonra. A parttól távol, dombok között meghúzódó kikötő ugyanis a hurrikánoktól leginkább védett hely a Karib-tenger nyugati medencéjében. A kikötőbe természetesen nem lehet csak úgy lesétálni és a hajókat fotózni: ha viszont valaki állást keres egy luxusjachton, akkor október táján Río Dulcében a helye.
Flores, bevásárlóközpont a dzsungel közepén
Amúgy végig, amíg a guatemalai dzsungelben voltam, ezt a kettősséget éreztem. Csónakázó maja gyerekek, aztán egy óra múlva egy luxusjacht-kikötő. Teherautók hátuljában utazó guatemalaiak, aztán egy légkondis busz a turistáknak (amivel eljutottam, öt óra alatt, Río Dulcéből Floresbe). Őserdő jobbról, őserdő balról, aztán hirtelen egy hatalmas pláza és egy Burger King a környék turistaközpontjában, Floresben.
Tikal. Az egyik nagy piramis hátulról.
A guatemalai dzsungel ugyanis nem csak a maja városállamok idején nem volt dzsungel, hanem most sem egészen az. Az ország északi felét elfoglaló, Petén nevű régió egykor teljesen megközelíthetetlen volt, aztán a guatemalai kormány hatalmas áldozatok árán épített két utat: az egyik a fővárossal, a másik Río Dulcével köti össze Florest. Az utak mentén megindult a migráció, elsősorban a túlnépesedett hegyvidékről költöztek le a dzsungelbe az ottani maják. A dologban az a legszebb, hogy a hegyi maják ősei ezer évvel korábban épp innen, Peténből menekültek el, miután a civilizációjuk, vélhetően a szűkös erőforrások miatt, összeomlott. Most pedig az utódaik visszatértek, és ugyanolyan módszeresen nekiálltak kiirtani az erdőt, mint annak idején az ősapáik.
A leghíresebb piramis elölről
Peténben tehát az utak mentén már több a legelő és kukoricaföld, mint a dzsungel. Ezen kívül itt termesztik azt a kisméretű pálmát is, aminek a levelét a virágkötők a csokrokhoz fel szokták használni. A pálmatermesztés éppolyan helyigényes dolog, mint az állattartás, úgyhogy a dzsungel rohamléptekben szűkül össze – igazán nagy, összefüggő őserdő már csak Florestől északra található.
További romok
Itt, ebben az őserdőben bújnak meg a legelképesztőbb maja romvárosok. A leghíresebb nyilvánvalóan Tikal, de vannak mélyen az őserdőben további, feltáratlan romok is, mint El Zotz és Mirador. Ezekre a helyekre Floresből szerveznek túrákat, sajnos nem olcsón, és megéri nagy csoporttal menni, mert dzsipet kell bérelni és a túravezetőt is fizetni kell. Ráadásul az odajutás sem egyszerű: Miradorba, amely valószínűleg a legnagyobb létező maja romváros, és még semmit sem ástak ki belőle, három nap az út: egy nap dzsippel, kettő gyalog. Oda egyedül utazó hátizsákosok nem nagyon jutnak el, inkább nyolc-tíz fős, pénzes expedícióknak van kitalálva a dolog. Az mindenesetre egy nem mindennapi élmény lehet, hogy az ember fatörzsekbe és liánokba kapaszkodva küzdi fel magát egy
Tikal felülnézetből
Nekem azonban maradt a könnyű és olcsó opció, Tikal. Egyáltalán nem bántam, hogy El Zotz és Mirador kimaradt: azonnal rájöttem, hogy sem anyagilag, sem időben, sem a felszerelésemet tekintve nem tudnám bevállalni, úgyhogy majd egyszer visszamegyek oda, ha lesz időm, pénzem és útitársam is elég. Tikal is épp elég lenyűgöző hely volt: szemben más maja romvárosokkal, amikhez már volt szerencsém korábban – Palenque, Chichén Itzá és Uxmal – Tikal a dzsungel mélyén van, és nem is igazán szedték ki onnan. Épp csak annyi növényzetet vágtak ki, hogy az épületeket legalább egy oldalról meg lehessen nézni, de körbejárni őket úgy, mint a Kukulkán-piramist Chichén Itzában, azt Tikalban nem lehet sehol. Ráadásul Tikalban egészen különleges, a többi maja városhoz képest sokkal meredekebb emelkedésű piramisokat építettek, amelyek, mint mesterséges hegyek, itt-ott kikandikálnak a lombkoronából.
Pókmajmok a fákon
Fantasztikus épületek ide vagy oda, a negyedik piramis után már jobban érdekelt maga a dzsungel, mint a romok. Egy maja idegenvezetővel és két turistával, egy spanyol és egy izraeli sráccal jártuk végig Tikalt, és ők is hasonlóképpen viszonyultak a dologhoz: inkább állatokat fotóztak, mint romokat. Először a pókmajmokat néztük nagyon sokáig, ahogy össze-vissza ugrálnak az ágakon. Aztán megpróbáltunk becserkészni egy coatít. Végül találtunk egy tarantulapókot, amit, miután az idegenvezető váltig állította, hogy nem bánt, megsétáltattunk a tenyerünkön és a karunkon.
Pók az izraeli srác karján
Tikal mágikus hely, és egyáltalán nem a Mel Gibson-os, világvégés, apokalipszises hülyeség miatt. Csak épp erről lett híres: élelmes amerikaiak már évekre előre felvásárolták az összes belépőjegyet Tikalba 2012. december 21-ére, az állítólagos világvége napjára, és horribilis áron árulják most a neten. Ha tehát valakinek a bőre alatt is pénz van, és tényleg nem tudja jobb dolgora költeni, akkor elutazhat Tikalba, a legtitokzatosabb maja romvárosba, és a piramisok tövében (vagy tetején) várhatja meg az éjfélt, hogy lesz-e világvége, vagy sem. Akinek viszont ennél egy kicsivel több esze (és kevesebb pénze) van, az várja meg a jövő januárt, és aztán mehet megint olcsón. Úgysem lesz világvége, a maják egyáltalán nem ezt jósolták. Csak azt, hogy valami véget ér, valami új meg elkezdődik. Például, ahogy Tikal esetében, lehet, hogy a civilizációnk szép lassan lehanyatlik, és a városainkat benövi az erdő.
2012. december 21.
És aztán jönnek ezer év múlva mindenféle nyikhaj turisták, akiket a Bazilika és a Parlament romjai egyáltalán nem érdekelnek, csak az, hogy minél jobb fotókat csináljanak a Dunából ivó bölényekről.
