A legnagyobb szerencse Mexikóban akkor ért, amikor a CouchSurfingnek köszönhetően megismertem Césart és a többi besózott hétvégi utazót, ám szintén dobogós az az ismeretség, ami a Colegio Mexiquense könyvtárában kezdődött. Itt találkoztam ugyanis a lelkes, fiatal közgazdász-házaspárral, Normával és Franciscóval – igaz, nem hús-vér valójukban, hanem könyv formájában. Egy frissen megjelent tanulmánykötet borítóján virított a nevük, én pedig rágugliztam, és kiderült, hogy Tolucában élnek, és fő kutatási területük a migráció és a gazdasági fejlődés kapcsolata – akárcsak nekem. Írtam nekik e-mailt, találkoztunk, dumáltunk, és felmerült, hogy lenne-e kedvem elkísérni őket terepmunkára.

A tonaticói templom

Francisco családja ugyanis Tolucától 70 kilométerre délre, Coatepecben él, és guajava-termesztéssel foglalkozik. A környékről nagyon sokan vándorolnak ki az Egyesült Államokba, Norma és Francisco tehát összekötötték a kellemest a hasznossal, és hétvégenként, amikor mennek meglátogatni a családot (és az ültetvényt), útközben mindig megállnak valamelyik faluban, kérdezősködnek, interjúznak, fotóznak. A hétvégi kirándulásokból az évek során már egy egész tanulmánykötet összejött, meg néha diákok is elkísérték őket, akik hasonló témából írták a szakdolgozatukat. Így alakult, hogy – hála nekik – eljutottam az isten háta mögötti Pachuquillába, Las Vueltasba és Tonaticóba, három aprócska faluba, ahonnan minden épkézláb férfi az Egyesült Államokba emigrált, és ahol végre a saját szememmel is láttam azt, amiről már annyit olvastam: hogy a kivándorlás jó is ezeknek a falvaknak, meg nem is.

A két kutató, Francisco és Norma, és egy PhD-s lány, Jenny, a pachuquillai templom mögött

A képlet a következő: van egy kis hegyi falu, idilli környéken, de munkalehetőségek nélkül, ahonnan már időtlen idők óta vándorolnak el a férfiak, de aztán mindig visszatérnek, mert a család ott maradt, és mert érzelmileg is erősen kötődnek a helyhez. Korábban idénymunkára jártak az Egyesült Államokba, négy-öt hónapra, kukoricát meg búzát aratni, és amennyi pénzt megkerestek, azzal ki is húzta a család egy évig. Aztán a mezőgazdaságot gépesítették, a férfiak pedig már füvet nyírni, villanyt szerelni és éttermekben mosogatni jártak át, szintén rövidebb időre. Aztán jött 2001. szeptember 11., az illegális bevándorlók elleni hiszti, az egyre durvább határellenőrzések, és aki épp a határ túloldalán volt, az ott is maradt. Ha ugyanis visszatért volna Mexikóba, akkor jó eséllyel csak nagyon nehezen, a határfolyót átúszva, a kerítésen átmászva és a sivatagon átvágva juthatott volna vissza az Egyesült Államokba, amikor megint kellett volna a pénz a családnak. A határőrizet szigorítása tehát visszafelé sült el, rengeteg illegális bevándorló rekedt ott, és elkezdtek pénzt utalni haza, a családnak. A jövés-menés ugyan nem szűnt meg, csak komplikáltabbá vált, és jóval ritkábban járnak haza a migránsok, mint korábban.

Táj Las Vueltas mellett

Az elmúlt tíz évben persze sokan szereztek tartózkodási engedélyt, amely birtokában már szabadon járhatnak-kelhetnek Mexikó és az Egyesült Államok közt, ez azonban továbbra is csak évente egyszer-kétszer történik meg. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a legtöbb migráns nem Észak-Mexikóból származik, és nem az Egyesült Államok déli részén települ le (ezt a hagyományos, ingázó migrációt a határellenőrzés szigorítása nagyon megnehezítette), Észak-Mexikó ugyanis egy nagy sivatag, az Egyesült Államok déli részén pedig nem nagyon van munka a képzetlen, mezőgazdaságba vagy szolgáltatásba áramló munkaerő számára. A legtöbb migráns tehát a sűrűn lakott Közép-Mexikóból származik, és a nagyobb városokban (Los Angeles, Chicago, New York, Boston) és környékükön települnek le, adott esetben 3-4000 kilométerre a szülőfalujuktól. Aki tudja, kiviszi a családot is, de sok család él úgy, hogy a férfi csak évente egyszer látogat haza. Ez általában a falu védőszentjének ünnepére esik, és a migránsok ilyenkor rengeteg pénzt költenek el ételre, italra és tűzijátékra.

Ház Las Vueltasban

A kutatások azt mutatják, hogy a migránsok által megkeresett és hazautalt pénz mintegy 60%-át a család fogyasztási cikkekre (étel, ital, ruha, műszaki cikkek) költi, kábé 10%-át orvosra, 10%-át iskolára, 10%-át házépítésre, 10%-át pedig olyan jótékonysági kiadásokra, mint a templom felújítása, a főtér kikövezése, vagy a temető kerítésének a kifestése. Ritka, hogy a hazautalt pénzből valami olyasmi jöjjön létre, ami gazdasági fejlődést – és ezáltal munkahelyeket – generál. Ha valaki megszedi magát az Egyesült Államokban és hazatelepül, általában jó nagy házat épít magának, és nyit egy vegyesboltot, egy éttermet vagy egy fagyizót, ahol ő és a családtagjai dolgoznak. A családnak tehát megérte, hogy apu tíz-tizenöt évig külföldön dolgozott látástól vakulásig, de a munkanélküliség ettől nem csökken: mindenki másnak továbbra is a határ túloldalán kell megkeresnie azt a pénzt, amit a vegyesboltban vagy az étteremben elkölthet.

Még egy ház Las Vueltasban

Nehéz visszaadni, hogy milyen bizarr élmény volt megérkezni Las Vueltasba. A kacskaringós hegyi út végén kiszálltunk a kocsiból, és ott volt egy kis darab Kalifornia. A házak pontosan olyanok voltak, mint az amerikai kertvárosokban, két különbséggel: nem fából voltak, hanem betonból, és nem zöld gyep választotta el az utcától, hanem háromméteres téglafal. Aztán ott volt még a templom, amihez hasonlót nem láttam sehol. Gyönyörűen fel volt újítva, de nem is ez volt benne a különös, hanem az, hogy a belső térben minden freskó, szobor, pad és járólap teljesen új volt, így az összkép nem egy restaurált régi templomhoz, hanem egy pár éve épült – ismét csak kaliforniai – luxusvillához hasonlított, aminek a tulajdonosa nem korai Picassókat, hanem történetesen épp Szűzmáriákat gyűjt. Ha a tempom egyik fala üvegből lett volna, és egy medence lett volna mögötte, akkor se csodálkoztam volna különösebben. Természetesen az egész felújítást a migránsok fizették, akik így akarták megmutatni a falubelieknek, hogy vitték valamire odaát, és van mit aprítaniuk a tejbe.

Templom Las Vueltasban

Látva, hogy a migránsok mire költik a pénzüket, a mexikói állam kitalált egy trükköt. Ez a trükk a 3x1 Program nevet viseli, és a lényege az, hogy ha a migránsok összedobnak valamennyi pénzt – mondjuk ezer dollárt – akkor a falu önkormányzata, a szövetségi állam és a központi kormány is hozzárak ezret-ezret, így összesen négyezer dollár áll össze a projektre. A projekt viszont a falu fejlődését kell, hogy segítse. Nem lehet templom-tatarozásra költeni, se alkoholra és tűzijátékra a védőszent ünnepén, és hatalmas magánházakat se lehet belőle építeni. A migránsok vették az üzenetet, a program beindult, és ma már rengeteg mexikói faluban jött létre valamilyen projekt ebben a konstrukcióban. Némelyikük egyértelműen hasznos – iskola, orvosi rendelő, híd - míg másoknál már rezeg a léc, mint az alábbiakból kiderül.  

A pachuquillai kosárlabdapálya

Pachuquillában például sikerült lebetonozni az egyik utat a 3x1 Program keretében, de történetesen nem azt, ami a városba vezet, hanem azt, ami a temetőbe. Ezen kívül még építettek egy hatalmas tetőt a kosárlabda-pálya fölé, ami ettől úgy néz ki, mintha egy sportcsarnok lenne, csak épp nincsenek falai. Tonaticóban még bizarrabb műtárgyra költötték a pénzt: a bekötőút fölé építettek egy gyalogos felüljárót az iskola és az orvosi rendelő között. A cél az volt, hogy se az iskolások, se a betegek ne szenvedjenek balesetet, ha át akarnak kelni a négysávos úton – ami nagyon nemes elgondolás, csak épp a bekötőúton, hiába széles, kábé félpercenként halad el egy autó. Negyed órán át szemléltem a felüljárót különböző irányokból, ezalatt egyetlen ember sem ment át rajta (alatta, az úttesten viszont annál több), és autóból sem bukkant fel túl sok.

A tonaticói gyalogos felüljáró. Egy csomót vártam, hogy autó is legyen a képen.

A fejlesztési segélyezés szakirodalmában fehér elefántnak hívják azokat a beruházásokat, amiket egy gazdag ország csomó pénzből megépít egy elmaradott országban, aztán azok mégsem töltik be a funkciójukat. Például, ha a francia állam épít egy szép nagy kórházat Burkina Fasóban, csak épp orvosok nem lesznek bele, mert az összes Burkina Faso-i orvos kivándorolt Franciaországba, ahol ötvenszer annyit keresnek, mint otthon. A mexikói 3x1 Program annyiban újszerű, hogy maguk a migránsok dönthetik el (persze, egy szűkebb listából választva), hogy mire van szüksége a falunak, nem pedig az állam rak oda valamit, ami aztán vagy hasznára lesz az ott élőknek, vagy nem.

Az egyik adatközlő épp az elérhetőségét adja meg Franciscónak. Többször szökött már át a határon, az Egyesült Államokban mosogatással, Mexikóban trombitálással foglalkozik.

Az, hogy maguk a helybéliek (akár kivándoroltak, akár nem) is létre tudnak hozni fehér elefántokat, mindenképpen elgondolkodtató. Tényleg gyalogos felüljáróra és fedett kosárlabdapályára volt a legnagyobb szükség ezekben a falvakban? Miért nem építettek mondjuk fóliasátrakat? A környék kiválóan alkalmas a zöldségtermesztésre, van is pár fóliasátor, ahol egész évben nő a paradicsom és a chilipaprika. Miért nem erre költötték a pénzt? Megkérdeztünk egy pár helyit, földművest és nem-földművest egyaránt. Eleinte kicsit visszafogottak voltak, nem szívesen mondtak konkrétumokat. Egy idő után rájöttünk, hogy az én személyem a titkolózás oka: látták, hogy külföldi vagyok, ránézésre amerikainak gondoltak, és tartottak attól, hogy esetleg a Bevándorlási Hivatalnak dolgozom. Amikor megmondtam, hogy Magyarországról jöttem (amiről ugyan nem tudták, hogy hol van, de lényeg, hogy nem az USÁ-ban), egyből megnyíltak, és jöttek az elképesztő történetek arról, hogy hogyan másztak át a szögesdróton a határon, meg hogyan cselezték ki a migrát, az amerikai idegenrendészetet. Az egyik földművest az eperföldön interjúvoltuk meg, ahol épp epret szüretelt a családjával. Az interjú másfél órára nyúlt, ezalatt teljesen leállt a munka: amíg a családfő mesélt, a fiatalabb gyerekek elkezdtek fogócskázni, az idősebbek eltűntek, aztán egy üveg sörrel tértek vissza. Végül kaptunk egy kosár epret ajándékba, a család meg folytatta a szüretet, kicsit kapkodva, mert már elkezdett sötétedni.

Mélyinterjú az eperföldön

Az interjúkból nagyjából a következő kép állt össze: a bérek annyira hajmeresztően magasabbak az Egyesült Államokban, hogy még a legrosszabbul fizetett illegális bevándorló is körülbelül tízszer annyit keres mezőgazdasági napszámosként, éttermi mosogatóként vagy villanyszerelőként, mint odahaza Mexikóban. Ezen felül a mezőgazdaság Mexikóban családi biznisz (földreform volt a forradalom után, minden család kapott egy kis parcellát), alig vannak nagyobb birtokok, gépesítésre nincs pénz, állami támogatásról meg nem is álmodhatnak. Az Egyesült Államokban ezzel szemben hatalmas, gépesített, piacra termelő földbirtokok vannak, ráadásul az állam erősen dotálja a termelőket. Mexikóban sem a jogi, sem a kulturális háttér nincs meg arra, hogy a migránsok összedobjanak valamennyi pénzt, és közösen építsenek fóliasátrat. És ha valahogy mégis megoldják, az áru nem jut túl messze: vagy eladják a helyi piacon bagóért, vagy felvásárolják az (amerikai) hipermarketek, mint a WalMart, szintén bagóért, vagy pedig megpróbálhatják exportálni az Egyesült Államokba, de a határon – szabadkereskedelmi szerződés ide vagy oda – valószínűleg fennakad, minőségi előírásokra, adminisztratív problémákra hivatkozva, amelyek célja, hogy az amerikai vásárló mégiscsak inkább amerikai paradicsomot vegyen, és ne mexikóit. Ha pedig mégis, akkor lehetőleg a WalMartban, és ne a termelőtől. Mexikó ezzel szemben importra szorul kukoricából, aminél kevés abszurdabb dolog létezik a világon. És honnan máshonnan vennék, ha nem az erősen dotált amerikai nagybirtokokról. 

Fóliasátor. Van pár pozitív példa, csak épp nagyon kevés.

Az anomáliák okait keresve általában helyes az a feltételezés, hogy nem az emberek hülyék, hanem a rendszer. A tonaticói vagy pachuquillai földművesek pontosan tudják azt, hogy így, ilyen feltételek közt nem érdemes. Inkább átmásznak a szögesdróton, robotolnak hosszú évekig, és a keresetükből szép házat építenek otthon, nyitnak egy vegyesboltot, vagy kitataroztatják a templomot. Az állam bevonásával megvalósult projektek sem a gazdasági fejlődést szolgálják: a fedett kosárlabdapályán például remek bálokat, lagzikat, születésnapi bulikat lehet tartani az esős évszakban is, a gyalogos felüljárótól pedig olyan városias jelleget kap a falu – legalábbis a helyiek szerint. A migránsok nem tudják megváltoztatni a globális egyenlőtlenségeket, de legalább az otthon maradottak életszínvonala növekedjen.

Mariachi-zenekarra és parabolaantennára szerencsére mindig jut pénz

Ami a migránsokat küldő mexikói falvakban zajlik, az nagyjából ahhoz hasonlít, mint amikor a XIX. században az európai és észak-amerikai városokban elkezdtek élesen elkülönülni egymástól az ipari övezetek és a kertvárosok. A kettő között egy munkás akár napi három-négy órát is ingázhat, a munkahely olyan, amilyen, a kertvárost viszont mindenki ott szépítgeti, ahol tudja. Legyenek rendesek az utcák, legyenek szépek a házak, legyenek boltok és éttermek. A mexikói falvak tehát egyre kevésbé értelmezhetőek önálló gazdasági egységként, sokkal inkább valamiféle transznacionális kertvárossá váltak, ahonnan apu eljár dolgozni, csak épp nem a közeli gyárba, hanem Illinois-ba, és nem minden este jön haza, hanem évente egyszer vagy kétszer.

Ott és itt, megoldjuk a jogi problémáidat – hirdetés Tonaticóban

A kertvárosban pedig inkább fedett kosárlabdapálya épül, nem pedig fóliasátor. Semmilyen arra utaló nyomot nem látok, hogy a tömeges migráció előbb-utóbb abbamaradna, sőt. A családok felköltöznek a Skype-ra és a Facebookra, a „munka” fogalma teljesen elszakad a normális, mindennapi élettértől, munkavállalói jogai meg értelemszerűen nem nagyon vannak annak, aki a szögesdróton átmászva jutott el a munkahelyére. A mexikói családok talán egy kicsit jobban élnek azóta, hogy apu Kaliforniában szedi a szőlőt, és nem otthon, a kiskertben, de hogy igazi társadalmi-gazdasági előrelépés ebből nem lesz, az is biztos.