Az egyik kedvenc könyvem, Boris Vian Pekingi ősz című regénye azzal kezdődik, hogy Amadis Dudu irodista nem tud reggel eljutni a munkába, mert nem állnak meg neki a 975-ös buszok. Aztán ami végre megáll, az nem oda viszi, ahová kéne, hanem egy Exopotámia nevű sivatagba, ahol szemlátomást egészen más természeti és társadalmi törvények uralkodnak, mint a világ többi részén. Riohachát elhagyva kibámultam a dzsip ablakán, és ahogy a zöldellő trópusi növényzet átadta a helyét az okkersárga sivatagnak, amiben csak tüskés cserjék meredeztek, ágaikra akadt színes nejlonszatyrokkal, a homokban pedig indián kisgyerekek és kecskék poroszkáltak, arra gondoltam: a Guajira-félsziget épp olyan szürreális élmény lesz, mint egy Vian-regény.
Kolumbia egyik legkülönösebb csücskéről sokat olvastam a neten, és a beszámolók a kopár félszigetet általában Afrika sivatagi részeihez hasonlították. A képeket nézegetve arra gondoltam, hogy Latin-Amerikában valóban nem sok ilyen hely van, mint ez, és semmiképp sem akartam kihagyni - főleg, hogy útba is esett Venezuela felé menet. A Guajira-félsziget különlegessége abból adódik, hogy a korábban említett, felhőkbe burkolózó, gigászi Sierra Nevada de Santa Marta minden délről jövő, csapadékos légáramlat útjába áll, és a hegyek "szélárnyékában" fekvő területre nem jut egy csepp eső sem.
A beszámolóknak azonban a vad, kietlen természeti környezet szépségén való lelkendezés mellett állandó eleme volt a nehézkes közlekedés miatti bosszankodás is. Tömegközlekedéssel valóban nem lehet elérni a félsziget legészakabbi, legszebb részeit, így a hátizsákos turisták általában csak a félúton fekvő Cabo de la Veláig jutnak - ott pedig vagy visszafordulnak, vagy fizetnek egy dzsipes vagy csónakos embernek, hogy vigye őket tovább. A helyiek pedig pontosan tudják, hogy a turisták tárgyalási pozíciói nem túl jók, így nem szemérmesek, amikor a végső árat kiszámolják.
Ehhez képest nekem már Riohachában mázlim volt: ráakadtam a Kaí Ecotravel nevű kis utazási irodára, akik körülbelül hatvanezer forintnyi pesóért kínáltak négy napos dzsipes túrát túravezetővel, szállással és kajával. Ez ugyan a szokásos napi büdzsém majdnem duplája volt, de éreztem: ár-érték arányát tekintve ez lesz a legjobb megoldás. Megalkudtam velük, aztán másnap jót nevettem, amikor - kicsit bénán - az irodavezető megpróbált rávenni, hogy fizessek egy kicsit többet, mert elszámolták magukat. - Nem tudok többet fizetni, mert nincs sok pénzem - érveltem, amit ha nehezen, de elfogadtak, úgyhogy már indulhattunk is. Két fiatal kolumbiai kémikus, Carolina és Jesús vett még részt rajtam kívül a túrán, akiknek ez volt az éves nyaralásuk, négy nap a Guajira-félszigeten. Bemásztak a terepjáró hátsó ülésére, én pedig megkaptam az anyósülést, a túravezető-sofőr mellett. Emilio, a nagydarab wayuu indián iszonyú hangosan beszélt, valósággal megsüketültem mellette, de legalább jó és vicces sztorikkal traktált, úgyhogy nem hiába szaggatta szét a dobhártyámat az óbégatása.
A Guajira-félsziget igazi kuriózumai a természeti környezeten túlmenően az őslakói, így nagyon örültem, hogy Emilio személyében egy ilyen jól megtermett indián mesél nekem a harcias wayuukról. Akik, rendhagyó módon, soha nem hódoltak meg a spanyoloknak, sőt, eltanulták tőlük a lovaglást és a lőfegyverek használatát, és amikor rájuk lőtt valaki, akkor visszalőttek. Továbbá folyamatosan kereskedtek a hollandokkal, és állítólag a vallenato alaphangszere, a tangóharmonika is úgy került először Kolumbiába, hogy a wayuuk szerezték be az arubai hollandoktól. Cserébe pedig valószínűleg a szokásos kolumbiai exportcikkek valamelyikével: arannyal, smaragddal, kávéval vagy droggal fizettek.
A csempészéssel szerzett gazdasági-technológiai előnyök, illetve a természeti környezet adottságai - vagyis hogy közel és távol nincs még egy olyan terméketlen és barátságtalan terület, mint a Guajira-félsziget - ahhoz vezettek, hogy a kolumbiai Karib-partvidék más bennszülötteivel ellentétben a wayuuk sikerrel őrizték meg az önállóságukat. Még a XX. század elején is csak a legelszántabb misszionáriusok merészkedtek be ide, mert a saját természeti vallásukhoz ragaszkodó indiánok puskával zavarták el a nemkívánatos elemeket. A század közepe táján aztán szép lassan elkezdtek integrálódni a kolumbiai államba, de a gerillaharcok idején megint visszatértek az önvédelemre.
Kellett is, mert a FARC gerillái gyakori vendégek voltak a pusztaságban, a gerillák ellen harcba szálló AUC paramilitárisai pedig a wayuukra is ellenségként tekintettek. A félszigetet érintő harcok két évtizede alatt több száz indiánt öltek meg, és több ezret kényszerítetettek menekülésre. Az elűzött wayuuk a határ venezuelai oldalán találtak menedéket, ahol még annál is szegényesebb körülmények között élnek, mint Kolumbiában. Furcsa belegondolni, hogy alig egy évtized telt el azóta. A paramilitárisok leszereltek (és büntetlenül megúszták a történteket), a wayuuk földjére pedig szép lassan megérkeztek a turisták. Az egykor puskával őrt álló, a bozótban kanyargó utakat lánccal elzáró felnőttek helyét a gyerekek vették át: cukorkát és nyalókát kérnek minden áthaladótól.
Uribiában megálltunk, és amíg Emilio megtankolt venezuelai csempészbenzinből, vettünk két nagy csomag nyalókát. Szükség is volt rá: a következő három napban a legkülönfélébb helyekről - fák takarásából, viskókból, buckák mögül - bukkantak elő wayuu gyerekek, és elszántan nyújtották a markukat. Nem úgy, mint aki alamizsnát kér, hanem úgy, mint aki a jogos vámot kéri azért, hogy átengedje a birtokháborítókat. Volt persze, aki csak a bozótosból integetett, hogy dobjuk oda neki az édességet, de a legtöbben szabályosan úgy viselkedtek, mint ahogy a felnőttek - katonák, gerillák és paramilitárisok - tették, amikor fegyverrel a kezükben vegzálták az áthaladókat az útmenti ellenőrző pontoknál. A harcok, mint említettem, szerencsére véget értek a Guajira-félszigeten - a történelemnek ez a szörnyű szakasza remélhetőleg már csak ebben a furcsa szokásban marad fenn a wayuu gyerekek mindennapjaiban.
A wayuu felnőttek amúgy, amióta már nem foglalkoznak útonállással, nagyon érdekes dolgokat csinálnak. Először is, ők látják el Kolumbia nagy részét sóval. A Manaure nevű kisváros sólepárlóin jártunk, ahol lényegében még mindig a tradicionális módszerrel, a sekély tengervíz elpárologtatásával készül a tengeri só. A rózsaszínes árnyalatokban játszó sóhalmokat gépek nélkül, lapáttal kotorták össze a forró, hófehér sósíkságon. Pár évvel ezelőtt, hosszas jogi huzavona után a wayuu közösségek megszerezték a sót feldolgozó és értékesítő vállalatot az államtól, de a kellő menedzsment tapasztalatokkal nem rendelkeztek, úgyhogy a vállalat rövid úton a csőd szélére került. Végül venezuelai befektetők egyeztek meg az indián vezetőkkel, és azóta Manaurében egyfajta vegyes vállalkozás működik, amiben a mérnököket és a menedzsereket a cég hozza máshonnan, a nyereség egy része azonban a wayuu közösségeket illeti.
Van egy szénbánya is a félsziget belsejében, ahonnan egy teljesen nyílegyenes vasútvonal vezet a kikötőbe. Emilio azt mesélte, hogy a bányavállalat szintén nagyon jóban akart lenni a wayuukkal, és a kikötőhöz közel egy szélerőmű-parkot építtetett, hogy a kikötő és a környékbeli falvak energia-ellátását abból oldja meg. A wayuuk azonban nem tartottak igényt az elektromos áramra, hanem inkább csónakokat vagy dzsipeket kértek az átadott területért cserébe. Az elektromos áramot ugyanis minden család a saját generátorával termeli, amibe Venezuelából csempészett, filléres gázolajat töltenek - akárcsak a járműveikbe. A fölösleget Uribia piacán kólásüvegekben és marmonkannákban árulják, olyan áron, hogy az állami benzinkút bezárt, mert nem volt senki, aki oda járt volna tankolni.
(A történet második részét itt olvashatod!)
Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
