Mexikó három nagy éghajlati övből áll össze: a magashegyi, a trópusi és a sivatagos régióból. Mexikóváros és környéke az óriási vulkánok és fenyőerdők vidéke, ahol télen kifejezetten hűvös az idő, és nyáron sem rekkenő a hőség. Toluca, ahol fél éven át laktam, 2700 méterrel a tenger szintje felett fekszik, egy olyan hegy tövében, aminek októbertől márciusig hó borítja a csúcsát. A Yucatán-félsziget, Chiapas és a csendes-óceáni partvidék ezzel szemben egész évben fullasztóan meleg, csak a páratartalom változik: novembertől májusig száraz, májustől novemberig esős évszak van.

Mexikó éghajlati övei és még néhány érdekes tény. Lilával az út Los Mochistól Monterreyig, amit megtettem.

Az örökzöld hegyvidék és a burjánzó trópusok mellett továbbá ott van még a harmadik éghajlati zóna, a sivatagos Észak. Aki soha nem járt Mexikóban, az ország neve hallatán elsőre valószínűleg egy kopár sivatagot képzel el, kaktuszokkal, a naplementébe belelovagló, sombrerós mexikóiakkal. Aki viszont már járt Mexikóban, annak előbb villannak be a Karib-tenger és a Csendes-óceán strandjai, Mexikóváros nyüzsgése, Chichén Itzá, Palenque vagy Teotihuacán piramisai, mint egy sivatag. Sőt, nagyon valószínű, hogy a sivatag egyáltalán be sem villan.

Vagy ha bevillan

Ez persze nem véletlen. Annak ellenére, hogy az ország teljes területének kábé a felét teszi ki a kopár Észak, túl sok turistalátványosság nincs ott. Az óriási, száraz, terméketlen puszták nagy része nem alkalmas a földművelésre, így az itteni indiánok nem telepedtek le, megmaradtak nomádnak, és következésképpen hatalmas piramisokat sem emeltek. A spanyolok úgyszintén nem ide építették a katedrálisaikat, hanem a hűvösebb, esősebb hegyvidékre. És végül, érthető módon, a szállodák és turistacsapdák sem a sivatagban kaptak helyet, hanem a tengerparton.

Charrók – mexikói cowboyok – hagyományos ruhában

A XXI. századi, repülővel Mexikóvárosba érkező turistának tehát nem sok oka van meglátogatni Észak-Mexikót. A sivatagi naplementébe belelovagló, sombrerós mexikóiak sztereotípiája ellenben nem is a XXI. századból származik, és nem is a turisták terjesztették el. A XIX. században a vadnyugati cowboyok futottak össze rendszeresen a mexikói charrókkal – a cowboyokról pedig westerfilmek milliói készültek, amelyek az amerikai perspektívából, Texas felől láttatták Mexikót. Márpedig onnan nézve tényleg nem a vulkánok és a dzsungel látszik az országból, hanem a sivatag.

Suttog

A két kultúrkör amúgy nagyon közel állt egymáshoz. Az észak-mexikóiak nagyrészt spanyol eredetűek, nem keveredtek az indiánokkal (akik, nomádok lévén, sokkal kevesebben voltak, mint az aztékok vagy a maják). Kultúrájuk tehát éppúgy a pusztába számkivetett, lecsupaszított, pragmatikus, kegyetlen európaiság, mint az amerikai cowboyoké. Az óriási, füves pusztaságokon az angolszász és a spanyolajkú tehenészek ugyanolyan széles karimájú kalapban, ugyanolyan ingekben és bőrcuccokban, ugyanolyan lovakon ülve lövöldöztek egymásra és az indiánokra, lopkodták egymás teheneit és irtották ki egymás családját. Aztán a mexikói-amerikai háborúban az amerikaiak elfoglalták a senkiföldjét, ami a mexikói büszkeségén azóta sem gyógyuló sebet ejtett. A charrók például úgy kompenzáltak, hogy egészen szürreális méretűre növesztették a kalapjukat, és nekiálltak énekelni – ebből lett a mariachi.         

Az utánozhatatlan Vicente Fernández, a mariachi és a komplikált videoklipek királya

Míg az Egyesült Államok a XIX. század végén hihetetlen ütemű fejlődésnek indult, addig Mexikó egyre mélyebbre csúszott a lejtőn. Az 1910-ben kitört mexikói forradalom ugyan eltakarította a korrupt Porfirio Díaz diktatúráját, de a forradalom hőseit – Zapatát és Pancho Villát – meg a második generáció takarította el, és jött a konszolidáció, az új kiskirályok és az új korrupció. Pancho Villa, Chihuahua büszkesége azóta is Észak legfontosabb szimbóluma, népi hőse, akire olyan csodálattal emlékeznek az észak-mexikóiak, mint mi Rózsa Sándorra, csak épp megszorozva hússzal. Mondjuk hússzor akkora szarban is vannak, mint mi.

Pancho Villa, Észak Kentaurja

A charrók és a forradalmárok után ugyanis ismét kalapos machók vették át az uralmat Északon, csak ezúttal pisztoly helyett AK-47-essel. A narcók, a drogmaffia tagjai annyiban folytatják Észak rebellis hagyományait, hogy nem sokat törődnek törvénnyel vagy hatalommal, és nem sokat gondolkoznak, mielőtt fejbelőnének valakit. A lovagias charrókkal vagy a világjobbító szándékú forradalmárokkal szemben azonban a narcók nem rendelkeznek sem etikával, sem világképpel, egyszerűen csak mocskosul gazdagok akarnak lenni. Az útjukba állóknak meg levágják a fejét, és otthagyják a parkoló betonján, a miheztartás végett.    

Infógrafika 2:00-nál

A narcókról nemsokára lesz külön poszt – kettő is – úgyhogy most a kérdésről csak annyit, hogy ha nem éltem volna Mexikóban már több, mint fél éve, biztos nem mertem volna tökegyedül átvágni Észak-Mexikón a Csendes-óceáni Los Mochistól a keleti part közelében fekvő Monterreyig. Addigra viszont már megszoktam, hogy ennek az egész narco-ügynek nagyobb a füstje, mint a lángja, és a turistát – elvben – nem bántja senki. Azért persze mindenhová taxival mentem, nem mászkáltam éjszaka az utcán, és nem aludtam gyanús hotelekben (hostelek nem nagyon vannak). Mindezek miatt sajnos a tervezett tíz napra nem futotta a büdzséből, és Monterreyből egyenesen vissza kellett mennem Mexikóvárosba, kihagyva két helyet, amit nagyon sajnálok – Real de Catorcét és Xilitlát. Majd legközelebb, egyelőre örülök annak, hogy a többi helyre eljutottam, és a fejem is a nyakamon maradt. A következő hetekben pedig megírom, hogy miket láttam Észak-Mexikóban.

Van még mire tenni a kalapot

Észak-Mexikó sajnos nagyon drága. Eleve nagyok a távolságok, és sokmindent kell máshonnan hozni, főleg az ennivalót, mert helyben alig terem meg valami. Ezen felül hatalmas pénzek mozognak az alvilágban, ami mindennek felveri az árát. Itt halad keresztül gyakorlatilag az összes drog, ami Latin-Amerikából az Egyesült Államok felé tart, és arra, hogy az összes rendőrt és az összes köztisztviselőt megkenjék, a narcók iszonyatos pénzeket költenek el. Hiába küldi ki Calderón elnök a hadsereget ide vagy oda, van az a pénz, amitől még ők is azt mondják, hogy azokban a papírzacskókban csak porcukrot találtak.

El Dorado Car Wash

A legkeményebb hely a határ közvetlen környéke, ahová eszem ágában sem volt elmenni. Sőt, amikor megláttam Chihuahua mellett, az elágazásnál a rettegett Ciudad Juárez nevet, már az elég volt, hogy összeszoruljon a gyomrom. Hiába volt 350 kilométerre, a név puszta látványa is sokkoló volt. A határon, a texasi El Pasóval szemközt fekvő Ciudad Juárez a világ legveszélyesebb városa, ahol évente 3000 embert lőnek le. A határt – és a szégyenletes kerítést – szívesen megnéztem volna, de annál kedvesebb volt az életem, hogy egy magas fémkerítés látványáért, szögesdróttal a tetején, megkockáztassam, hogy épp én legyek az egyik a 3000-ből. A határhoz legközelebb, 170 kilométerre, Monterreyben kerültem, épp elég volt ennyi is.

Útelágazás Ciudad Juárez felé

Nagyon sajnálom az észak-mexikóiakat ezért, hiszen a 99%-uknak semmi köze az egészhez, csak épp retteg, hogy történik valami a családjával – és jó eséllyel történik is. Az észak-mexikóiak borzasztóan kedves emberek: ugyanolyan nagydarab, egyszerű, a marhahúsért, a lovakért és a nagy autókért rajongó mamlaszok, mint a közép-nyugati amerikaiak, épp csak az utóbbiak minden irritáló agresszivitása nélkül. A semmihez sem hasonlítható Közép-Mexikóval ellentétben Észak látványosan amerikanizálódott, tele van gyorséttermekkel, plázákkal, minden bazi nagy és mindenből van drive-in. Végsősoron persze ez nem meglepő, hiszen ahogy már írtam, ez nagyon sokáig ugyanaz a kultúrkör volt, mint a vadnyugat. Az észak-mexikóiaknak tehát sok szempontból több közük van a gringókhoz, mint az aztékokhoz – bár ezt azért nem említettem volna meg szívesen, mondjuk a Pancho Villa-múzeumban a teremőrnek. Még a végén lekapta volna a falról valamelyik puskát, hogy lenyomja a torkomon.

Akin ilyen csizma van, azzal jobb nem viccelni

Pedig, ahogy a bejegyzés első képéről is kiderül, a mexikóiak nem esznek burritót és chili con carnét. Azt a texasiak eszik (illetve a texasiakat utánzó mexikóiak). Viszont a határ mindkét oldalán szeretik a fajitast és a nachost. Meg a marhahúst, a lovakat és a nagy autókat.

Azt ellenben már csak a határ északi oldalán gondolják, hogy akkor lesz biztonság, ha mindenkinél van puska.