Kingston leghíresebb látnivalója az előző bejegyzésben bemutatott Bob Marley-múzeum, számomra mégis az adta a városban töltött napjaim sava-borsát, hogy láthattam azt a zenei és kulturális közeget, ahonnan a reggae királya útnak indult. Miután a kötelező tiszteletköröket leróttam, és ellátogattam Trench Townba és a Hope Roadra, felkerestem kevésbé híres, de annál autentikusabb helyszíneket is. Például egy időkapszula-szerű lemezboltot, néhány különös stúdiót, egy élő gitárlegenda árnyékos teraszát, és egy klubot a város fölé magasodó hegyoldalon. Mindezek fényében pedig azt kell mondanom: Bob Marley zenei hagyatéka élt, él és élni fog Kingstonban. Nem kell valami eget rengetően látványos dologra gondolni, de a kingstoni reggae-színtér gyökerei mélyre nyúlnak, és megbízhatóan hozza a virágait. Mint egy szép, nagy sativa bokor.
Jamaicában az ötvenes évektől kezdődően elképesztő zenei szcéna alakult ki. A vinil (magyarul, tévesen: bakelit) alapú hanglemezek megjelenésével a tehetséges jamaicai zenészek számára megnyílt az út az érvényesülés és az Egyesült Államok felé. A siker, pénz és csillogás reményétől hajtva pedig egymás után nyíltak a stúdiók, ahol mai ésszel felfoghatatlan mennyiségben születtek az újabbnál újabb korongok. A Parade tér és a tőle északnyugatra húzódó Orange Street volt ebben az időszakban a jamaicai zenei színtér ütőere: minden mento-, calypso-, rocksteady-, reggae- és ska-zenész itt járt-kelt, gitározott, számokat írt, elpróbálta néhányszor az új szerzeményt az ugyanerre lófráló ismerőseivel, és néhány hét vagy hónap múlva már mentek is a lemezek eladásra, az amerikai piacra.
A Parade sarkán, egy emeleti helyiségben kezdtük a zenei emléktúrát Matthiasszal, aki a kalauzom volt ebben a sajátos univerzumban. Randy lemezboltjába érkeztünk: a lerobbant helyiség a jamaicai zene hőskorának egyik utolsó tanúja. Egy magas, szikár, atlétás fickó engedett be: ő volt Carl, a tulaj, aki kissrác kora óta itt dolgozott. Ahogy beléptünk, négy férfit láttam, akik jólesően hátradőlve üldögéltek és spangliztak egy olyan szobában, amit mintha félig már le is bontottak volna. Carl szabadkozott: tatarozás előtt áll az üzlet, mondta. Nekem viszont inkább az volt a benyomásom, hogy valamikor – talán már néhány éve, vagy akár évtizede – összedőlhetett az egyik polc, és azóta az itt ücsörgő férfiak legfeljebb beszélnek róla, hogy kéne csinálni valamit, de aligha mozdította meg egyikük is a kisujját.
Pedig régen egészen más volt itt a miliő: az alapító tulajdonos, a szorgos Randy Chin egy kínai bevándorló fia volt, aki az ötvenes-hatvanas években ebben a kis helyiségben olyan boltot üzemeltetett, ahol egyrészt minden jamaicai lemez megvolt – ezt büszkén ki is írta a cégérre – másrészt pedig a hátsó részlegben kialakított egy komplett stúdiót, és beszerezte azokat a gépeket is, amik a vinillemezek fizikai előállításához voltak szükségesek. Járt itt a Toots and the Maytals zenekar, a My Boy Lollipop-pal befutott Millie Small, és még a blues-legenda Fats Domino is leugrott néha New Orleans-ból. Ehhez képest engem már elég szomorú látvány fogadott: az egykori stúdiórészlegben stószokban vagy szétszórva, tok nélkül hevertek a 45-ös lemezek. A zongora megnémult, a vinillemezek előállítására szolgáló eszterga-szerű eszközöket belepte a por. A nyolcvanas években becsődölt a lemezgyártó üzem, magyarázta Matthias: a kazettákat és a CD-ket már nem lehetett ilyen kézműves eszközökkel előállítani.
De nem is ez volt a fő oka a szcéna hanyatlásának, hanem a nyolcvanas-kilencvenes évek gazdasági mélyrepülése, kiélezett politikai küzdelmei és erőszakhulláma. Kingston egyre élhetetlenebb hellyé vált, aminek az lett a vége, hogy majdnem mindenki, aki ebben a műfajban vállalkozóként volt jelen – kiadó, producer, hangmérnök – kivándorolt, és az Egyesült Államokban vagy Angliában folytatta a tevékenységét. Így tett Randy is, a boltot pedig az inasára, Carlra hagyta, aki azóta is valahogy megél ebből. Rejtély, hogy hogyan, gondoltam, illetve hogy miért vannak itt ezek az emberek, a székekben elterülve, ha nem vesznek és nem is adnak el semmit. Matthias szerint onnan van némi bevételük, hogy időnként pénzesebb gyűjtők bukkannak fel itt, és vesznek meg pár ritkaságot. Vannak európai reggae-fanatikusok, akik évente-kétévente ellátogatnak Jamaicába, és ilyen és ehhez hasonló raktárak mélyéről túrnak elő fél évszázados lemezeket. Matthias is izgalomba jött egy Punky Reggae Party című, 1977-es Bob Marley single-től, ami egy sarokban hevert, de miután kihúzta a vinilt a tokból, látta, hogy annyira karcos, hogy lehetetlen lenne lejátszani.
Tovább indultunk. Az Orange Street, ahol egykor egymást érték a stúdiók és a lemezboltok, ma nagyrészt bútorasztalosok műhelyeinek ad otthont, és csak egy-két olyan hely maradt, ami az utca egykori szellemiségét idézi. A kettővel ezelőtti bejegyzésben megidézett Dennis Brownon kívül ebben az utcában lakott Prince Buster és Augustus Pablo is. Róluk, bevallom, nem tudtam semmit, de Matthias (és az időközben hozzánk csapódó helyi arc, Tom) nagyon lelkesen beszélt róluk, miközben az egykori boltok és stúdiók bedeszkázott kirakatait mutogatták. Később rákerestem a zenéjükre, és nagyon érdekes dolgokat csináltak: laikus fülem számára nagyjából ez a zene tűnt a reggae „forrásvidékének”, amikor a lüktetés már megvolt, de még egészen máshogy hangzott az egész. Augustus Pablo például egy olyan hangszeren szólózott, amit én csak gyerekjátékként ismertem: a melodikán, vagyis azon a kis billentyűs műanyag izén, amibe egy csövön keresztül kell befújni a levegőt.
A leghíresebb stúdiók mind az Orange Streeten vagy valamelyik mellékutcájában álltak egykor. Itt volt a Studio One, ahol Bob Marley, Jimmy Cliff, Burning Spear és a The Skatalites készítette a felvételeit, illetve a Black Ark, ahol Lee „Scratch” Perry gandzsafüsttel, whiskyvel és vérrel „szentelte meg” az új lemezeket – és nem utolsósorban feltalálta a dubot. Ezek már évtizedekkel ezelőtt bezártak, de szerencsére sikerült két olyan stúdiót találnunk, ami működött, és be is engedtek minket. Az egyik a meglepően modern DB Studio volt, ami teljesen tájidegen irodai bútorokkal volt berendezve – a falakról viszont Obama és Che Guevara képei tekintettek le ránk. Az általános kingstoni rohadás után megnyugtató volt látni, hogy vannak még ténylegesen működő – sőt, igazi munkahelynek kinéző – stúdiók a környéken, ahol nap mint nap születnek az új felvételek egy kifogástalanul tiszta, digitalizált környezetben.
Mégis a másik stúdió jelentette az igazi élményt, amit csak idézőjelben láttam „belülről”: az utcai bejárattól számítva mindössze két métert sikerült behatolnom a helyiségbe, bár ezzel már legalább a feléig eljutottam. A Small World Studio nem hazudtolta meg a nevét: nagyjából kétszer három méter átmérőjű volt, egyetlen keverőpult és egyetlen szék foglalta el a külső részt, a belső szeparéban pedig – ami nagyjából akkora volt, mint egy ruhásszekrény – a zenészen és hangszerén kívül csak egy mikrofon fért el. A keverőpult előtti széken és kispadon egyszerre elterülő, langaléta hangmérnök nem volt hajlandó felállni a kedvemért, így a belső helyiségbe nem tudtam benézni. Kihátráltam: a stúdió előtt, a járdaszegélyen ültek és spangliztak a zenészek, akik állításuk szerint Big Youth kísérőzenészei voltak, és arra vártak, hogy az öreg megérkezzen. Bár azt nem tudom, hogy miért nem vették fel addig a saját sávjukat: egyszerre úgyis csak egyvalaki fért be a helyiségbe.
Big Youthról lemaradtam, de egy másik élő legendával sikerült találkoznom: Earl „Chinna” Smith-szel, aki egy kellemesebb környéken, az Uptown felé vezető út mellett lakott, és a kertje – pontosabban a mangófák árnyékában megbúvó terasza – a jamaicai és külföldi reggae-zenészek állandó találkozóhelyévé vált az elmúlt évtizedek során. Chinna 1976-ban, Bob Marley gitárosaként lett világhírű, de később játszott Marley fiaival, Juliannel és Ziggy-vel, sőt Lauryn Hill-lel és Amy Winehouse-zal is (az Amy első albumán szereplő, Know You Now című számot együtt írták). Chinna, akivel az utóbbi negyven évben alighanem minden valamire való jamaicai zenész találkozott, valóságos intézmény lett: egy francia kiadó lemezeket adott ki azokból a jammelésekből, amik a teraszán, a mangófa alatt zajlottak.
Kicsit feszengtem, amikor hívatlanul benyitottunk a kertkapun, de Matthias azt mondta, hogy ne aggódjak: mindig van néhány vendég Chinnánál, és mindenkit szívesen lát, aki jó szándékkal érkezik. Az öreg gitáros valóban nagyon szívélyes volt, megkérdezte, hogy honnan jöttem és mi járatban vagyok. Eszébe jutott, hogy néhány éve járt nála két magyar zenész jammelni – később rátaláltam a neten, Bársony Bálint és Rieger Attila volt az – aztán folytatta azt a számomra teljesen ismeretlen, nyolcvanas évekbeli jamaicai zenészekről szóló monológját, amit az érkezésünk félbeszakított. A tornácon üldögélő srácok áhítattal hallgatták – sajnos nem vettem fel, de vannak videók arról, ahogy Chinna mesél, meg egy képet is találtam a facebookján, ami elég jól mutatja, hogy milyen szokott lenni a fíling a teraszon:
(Kép: Earl Chinna Smith / Facebook)
A legszórakoztatóbb élmény azonban az volt, amikor Matthias és Ashley társaságában elmentem arra a helyre, ahol Kingston keményvonalas rasztái (és a rájuk kíváncsi külföldiek) minden vasárnap este randevút adnak egymásnak. A 2002 óta működő Kingston Dub Club a város fölött, a Jack's Hill tetején található, és a teraszáról elképesztő kilátás nyílik a város éjszakai fényeire. Kingston határozottan jobban néz ki sejtelmes esti megvilágításban, mint napfényben, és a roots reggae-t és dubot váltogató tulajdonos-dj, Gabre Selassie zenéi tökéletes aláfestést adnak annak, ami ezeken a vasárnap estéken itt zajlik.
„Bulinak” nem nevezném a szó szoros értelmében azt, amit a Dub Clubban láttam. Inkább arról van szó, hogy egy különös szubkultúra tagjai hetente egyszer találkoznak, és nagyon hangos, meditatív zenére alaposan betépnek. Mindenki hatalmas tömb gandzsákkal mászkált – volt olyan öreg raszta, aki egy nagy késsel vagdosta és osztotta a derekas méretű adagokat – de volt egy csomó megilletődött külföldi, mint én is, akik mintha azt várták volna, hogy akkor legyen már „valami”. Nos, nem volt semmi, egymást követték az ugyanolyan számok, és igazi tánc sem volt, csak valami tétova lötyögés az öregek részéről. A legviccesebb dolog a helyen épp az volt, hogy szemben Európával, ahol a reggae és a dub alapvetően a tizen- és huszonéveseket vonzza, itt ötven és hetven év között járt a hosszú dreadlockokat viselő törzsközönség átlagéletkora. Volt egy nagyon jópofa öreg raszta, egy Atsushi nevű japán, aki a standard angolt nem is beszélte, csak a jamaicai patois-t, azt viszont annál folyékonyabban. Vele volt a tizenöt éves forma lánya is – jót nevettem magamban, mert eszembe jutott, hogy szegény lány, ha egyszer majd lázadni akar a szülői minták ellen, vajon mit tud tenni? Elmegy egy multihoz, menedzsernek?
Aztán arra gondoltam, hogy talán az is elég felháborító lehetne a jó öreg Atsushi számára, ha a lánya más, modernebb jamaicai zenékre állna át. A roots reggae és a dub ugyanis, bár kétségtelenül ez a leginkább „autentikus” zene, ma már eléggé marginális dolog Jamaicában. A nyolcvanas évektől kezdve átvette a prímet a dancehall – ami a reggae poposabb verziójaként indult Yellowman és Eek-a-Mouse főszereplésével, de aztán elektronikus irányba fordult, és olyan előadókat termelt ki a globális popzene számára, mint Shaggy és Sean Paul. Sőt, a dancehall kifejezetten primitív és agresszív válfajai is létrejöttek, a hozzájuk tartozó „dry sex” tánccal, a daggeringgel, ami már tényleg eléggé olyan, hogy egy seggig érő rasztát viselő, fél kilós gandzsatömbbel dülöngélő apuka is felháborodna, ha a lányát ilyesmin kapná rajta.
Néztem az éjszakai Kingstont a Dub Club teraszáról, és arra gondoltam, hogy az igazán gazdag kultúrák azok, amelyek a saját hagyományaik folyamatos megkérdőjelezésével és újraértelmezésével... á, dehogyis. Természetesen semmi ilyesmire nem gondoltam, csak vigyorogtam, mint egy félkegyelmű, és boldogan lóbáltam a fejem a századik ugyanolyan dub-számra. Kinyitottam egy újabb Red Stripe sört, és amikor egy ismeretlen öreg raszta arra jött, és megkérdezte, hogy tetszik-e Jamaica, azt válaszoltam, hogy naná, tesó.
Aztán adtunk egymásnak egy pacsit.
Érdekel Latin-Amerika és a Karib-térség? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a régió legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...