Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon. A jelenlegi eseményekről itt olvashatod az összefoglaló cikkemet.

A történet első részét pedig itt olvashatod! 

A köd felszállt, és feltárult előttem a Roraima teteje. Először a fekete, amorf sziklákra lettem figyelmes, aztán pedig arra, hogy ahol megrepedt vagy meghorzsolódott a felszín, ott rózsaszínű volt a kőzet. A sziklák közötti mélyedésekben megült a víz, és ott is rózsaszín homok gyűlt össze.

Aztán a növényeket vettem szemügyre. Kékeszöld pozsgások és kancsószerű húsevő növények nőttek a sziklák repedéseiben. Távolabb bordó levelű törpefákat láttam, amelyek itt-ott kandikáltak ki a kövek közül. Hihetetlen, szürreális és teljesen idegen volt a környezet.

Nem úgy volt holdbéli, mint egy sivatag, hanem úgy, mint egy sci-fi díszlete. A Roraima teteje ténylegesen olyan volt, mint egy másik bolygó, és ahogy tátott szájjal nézelődtem, alighanem akkor sem lepődtem meg volna jobban, ha egy Csillagok háborúja-szereplő bukkant volna elő valamelyik fekete-rózsaszín szikla mögül.

Elindultunk a plató belseje felé. Néhány kanyar után már nem látszott az alattunk elterülő szavanna. A Roraima teteje, bár nem teljesen lapos, és mindenfelé sziklák állnak ki belőle, annyiban mégis teljesen különbözik az összes többi, általam ismert hegytől, hogy nem lejt egyértelműen valamelyik irányba. A vízfolyások tehát, ha ki is alakulnak, sok esetben csak egy nagyobbfajta tócsáig vezetnek. Egy idő után teljesen megfeledkeztem arról, hogy egy hegytetőn járok, átlagosan 2700 méter magasságban: a göcsörtös terepen, ahogy minden leírás fel is hívja rá a figyelmet, épp emiatt nagyon könnyű eltévedni.

Szerencsére a túrát vezető Carlos, illetve Junior, a segédje már legalább százszor jártak itt, és biztos léptekkel haladtak a sziklakúpok között. A Roraima teteje harmincegy négyzetkilométer, vagyis első ránézésre nem túl nagy, mégis a nehéz terepviszonyok miatt a legtöbb turista csak a feljárathoz legközelebb eső részeket járja be. Mi is relatíve kis területen belül maradtunk, ugyanis nem sok értelme lett volna keresztülgyalogolni az egészet: a sziklák, a növények, a rózsaszín homokpadok az egész hegytetőn nagyon hasonlóak.

Egy érdekességet találtunk volna, ha átkommandózunk a hegytető túlsó végére: a Venezuela-Brazília-Guyana hármas határt. Itt, a Roraima tetején találkozik össze a három ország, ám mivel gyakorlatilag csak Venezuela felől lehet megközelíteni a hegytetőt, a határkövön kívül semmi más nincs, ami a másik két ország fennhatóságára utalna. Meg egyébként is, a Roraima teteje annyira túlvilági, hogy az országneveknek és határoknak vajmi kevés értelmük van itt.

Az első utunk így a „Hotel” nevű sziklacsoporthoz vezetett. Valódi hotelről természetesen szó sem volt: egy kiugró, ereszhez hasonló sziklacsoportot neveztek el így a pemón indián túravezetők. Itt, a sziklaereszek alatt verték fel a sátrakat és itt főztek gázrezsón meglepően korrekt, meleg ételeket a csoportnak. A Roraima tetejéről mindent vissza kell vinni Paraitepui faluig, így a tábor összes hulladékát – beleértve a kinyithatós székre hasonlító mobilvécé tartalmát – zsákokba csomagolva cipelte Carlos és Junior a bukdácsoló túracsoport után.

Elgyalogoltunk a Ventana (Ablak) nevű képződményig, ahol két nagyobb szikla között egészen a mélység legszéléig merészkedhetett, aki akart. Én már a szikla szélétől három-négy méterre is iszonyúan szédültem: alattunk négyszáz méteres mélység tátongott, és csak akkor vált valamivel kevésbé ijesztővé a látvány, amikor egy felhő beúszott ebbe az űrbe. Onnantól kezdve olyan érzésem volt, mintha a velem egy magasságban lévő felhőtakaróra rálépve a túloldalon magasodó másik táblahegyig, a Kukenán tepui-ig tudnék sétálni.

A hülye japánok mindeközben azzal szórakoztak, hogy a szakadék legszélén készítettek olyan fotókat egymásról, amin felugranak a levegőbe, illetve amin ketten lóbálják a harmadikat. Ezt képtelen voltam végignézni, úgyhogy inkább leereszkedtem az egyik mélyedésbe, ami a hegy biztonságos felszíne felé lejtett, és ahonnan nem látszott a szakadék. A rózsaszín homok telis-tele volt kristállyal. Állítólag a Roraima tetején gyémántot is gyűjtöttek régi idők kincsvadászai – egészen addig, amíg a szigorú nemzeti parki védelem miatt ki nem tiltották őket az egész környékről.

Tovább indultunk, és egyre nagyobb, ökölnyi és emberfejnyi rögöket találtunk, amelyek apró hegyikristályokból álltak össze. Néhol szabályos kristályszőnyegen lépkedtünk, ami szikrázott a napsütésben. Néhányszor viszont a felhők leereszkedtek, pár perc leforgása alatt, és ettől azonnal kellemetlenül nyirkos lett minden ruhánk. Aztán, ahogy jöttek, úgy el is mentek a felhők, és újra melegünk lett. Épp egy ilyen tikkadt pillanatban érkeztünk meg egy kis patakmederhez, amit a túravezetőink Jacuzzi néven emlegettek. Bemásztam a jéghideg vízbe: pontosan egy percet bírtam ki benne.

A vízfolyáshoz közel Carlos talált néhány apró, fekete békát. Ez a miniatűr kétéltű-faj csak a Roraima tetején él: sehol máshol nem fordul elő. Más állat a hegytetőn nem él meg, csak madarak fészkelnek itt, illetve denevérek lakják az üregeket és a barlangokat. Az egyik barlangba leereszkedtünk, de a kivilágítatlan, kanyargós járat egy idő után beszűkült, meg elég ijesztő is volt annak tudatában, hogy egy rossz lépés és egy esés végzetes lehet itt: a mentőhelikopter legalább három óra alatt ér csak ki, és egyáltalán nem biztos, hogy le tud szállni a göcsörtös hegyfelszínen.

Szívesen maradtam volna még egy-két napot, de az az igazság, hogy két nap alatt a hegytető minden furcsaságát meg lehet nézni, és a harmadik napon az újabb és újabb amorf sziklák, rózsaszín homokdombok, kristályhalmok, húsevő növények és bordó cserjék már nem okoznak meglepetést. Hihetetlen az emberi psziché: egy ilyen tökéletesen földöntúli, minden korábbi tapasztalatától különböző környezetet is normálisnak tud érzékelni, ha már eltöltött két napot a bámulásával.

A visszaindulásunk reggelén ráadásul eleredt az eső, és a táj hirtelen rendkívül barátságtalanná változott. Egészen idáig volt egy olyan jóleső mentális játékom, hogy azt képzeltem: ez tényleg egy másik bolygó, és én egy űrhajó legénységéhez tartozom. Az esős-ködös szürkeségben gyalogolva viszont elkezdtem azt érezni, hogy ez a bolygó már nem lát szívesen, és legfőbb ideje visszatérni a Földre. A csúszós köveken egyensúlyozva érkeztünk vissza a hegy lejáratához: a La Rampa alig látszott a ködben.

Vissza-visszafordulva ereszkedtem le, és figyeltem, méterről méterre, ahogy a Roraima tetején növő bizarr színű és formájú növények átadják a helyüket a páfrányoknak és moháknak. Meglepően gyors volt a váltás: talán ha kétszáz méternyit gyalogoltam-bukdácsoltam a hegytető szélétől, amikor azt vettem észre, hogy a hegytető növényei eltűntek. Átléptem a határt: visszatértem a saját bolygómra, a Földre.

Kitisztult az ég, feltárult előttem a szavanna. Amikor leértünk a hegy tövébe, az alaptáborba, a túracsapatunk megilletődötten ült le pihenni a fűbe. Néztünk visszafelé, a négyszáz méter magas sziklafalra. De nem úgy, mint a hegymászók, akik megmásztak egy nagy hegyet, hanem mint a kozmoszból hazatérő asztronauták.

Nem is tudok mást visszaidézni a túra végéről, mint azt, amit akkor és ott éreztem: a végtelen hálát. Egyrészt a sorsnak, hogy elvitt a Roraima tetejére (és hogy épségben visszahozott onnan). Másrészt pedig az útitársaimnak, akikkel ezt a hihetetlen élményt átélhettem.

Kedves Elizabeth, César, Rubens, Vanessa, Chris, Clara, Amandine, Ernst, Hiro, Daichi, Taichi, Carlos és Junior: köszönöm az űrutazást!  

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...