Orixák ide, szobrászok oda, Északkelet-Brazília legnagyobb turisztikai vonzerejét a strandok jelentik, és én sem éreztem volna teljesnek az élményt, ha nem töltök el néhány lusta napot az óceánpart perzselő homokján. Mert bár szép dolog az afro-brazil kultúra meg a különös helyi történelem, de az, hogy az ember egy hatalmas pohár caipirinhával a kezében bámulja a naplementét, miközben a lábát lustán nyaldossák a hullámok, nos, az az „igazi” Brazília-élmény. Pontosabban fogalmazva, mivel Brazíliáról ez az egyik legtipikusabb klisé, így amikor ez a pillanat ténylegesen bekövetkezett, akkor éreztem azt, hogy na, most aztán „igazán” Brazíliában vagyok.
Jericoacoara
A városi strandkultúráról már Rio kapcsán írtam. Az igazán jó strandok azonban értelemszerűen nem a városokban vannak, hanem eldugott kis halászfalvakban, néptelen, pálmafás öblökben és nehezen megközelíthető lagúnák partján. Rengeteg Brazíliába érkező turista számára az elsődleges cél e strandok felkutatása, így az interneten is számtalan lista és beszámoló található, a legjobb tíz, húsz, ötven vagy akár száz brazil strandot gyűjtik és hasonlítják össze, rendszerezik, kategorizálják és kommentálják.
Jericoacoara
Minek alapján kap egy brazil strand magas pontszámot? Sok tényező játszik szerepet az értékelésben, és a bírák nem mindig következetesek. Például nem mindegy, hogy a szörfözés vagy a családi fürdőzés a fő szempontja annak, aki strandot választ. Az előbbihez ugyanis értelemszerűen a szelesebb, hullámosabb tenger felel meg, míg az utóbbihoz a sekélyebb, csendesebb felszínű víz. Az is változó, hogy a természeti környezet szépsége vagy az elérhető szolgáltatások számítanak-e, és még azon belül is eltérőek a preferenciák. Az előbbi esetében vannak, akiknek az idilli, pálmafás öblök jönnek be inkább, és vannak, akik a vadabb, sziklás-homokdűnés partszakaszokat szeretik. Az utóbbiak kapcsán pedig egyesek az all inclusive hoteleket és privát napozóteraszokat részesítik előnyben, míg mások az olcsó koktélbároktól és a zenés helyek nagy számától lesznek elégedettek.
Jericoacoara
Egyértelmű volt, hogy nem fogok minden strandtípust felkeresni. A drága hotelek kapásból kiestek, és az is nagyon valószínű volt, hogy nem most fogok megtanulni szörfözni, ahhoz ugyanis jóval több időre lett volna szükség. Mindenképpen szerettem volna viszont egy klasszikusabb, pálmafás halászfaluba eljutni, és szívesen megnéztem volna valami reggae-től hangos hippitanyát is. Végül három helyen töltöttem el két-három napos pihenőket az Északkelet-Brazíliát átszelő egy hónapos utam során: a Salvadorhoz közeli Praia do Forte-n, illetve a Ceará állambeli Canoa Quebrada és Jericoacoara strandjain.
Praia do Forte
Az első, Praia do Forte azért került fel a listámra, mert közel volt Salvadorhoz, és mert azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy tengeri teknősöket és rájákat fogok látni. Sajnos nem szabadon, hanem akváriumban, de akkor is elég érdekesnek tűnt a dolog. Itt van ugyanis a Tamar-projekt (Projeto Tamar) egyik legnagyobb látogatóközpontja: az egész brazil partvidéket monitorozó természetvédelmi projekt célja, hogy a tengeri állatok és különösképpen a tengeri teknősök életterét óvja, szaporodásukat segítse. A tengeri teknősök (amelyeknek négy különböző alfaja is gyakori vendég Brazília partjain) a parti homokba rakják a tojásaikat, így ezek gyakran az emberek és a kutyák áldozataivá válnak, arról nem is beszélve, hogy a villanyfények megzavarják a teknősöket a párzásban, mert azt hiszik, hogy nem ment le a nap. A Tamar-projekt munkatársai emiatt igyekeznek védett körülményeket kialakítani a teknősök által leggyakrabban látogatott partszakaszokon, a frissen lerakott tojásokat pedig kiássák és mesterséges keltetőkbe viszik, hogy a kis teknősök nagyobb eséllyel keljenek ki.
Praia do Forte
A látogatóközpontban ennek megfelelően rengeteg kis, közepes és nagy teknőst lehetett megcsodálni, sőt volt egy rájasimogató is, ahol a tüskéjüktől megfosztott, így az emberre nem veszélyes ráják úgy simultak a visongó gyerekek tenyere alá, mint kezes háziállatok. Praia do Forte különben arról is híres, hogy „természetes medencék” vannak a strandján, vagyis olyan sziklák, amelyek üregeiben apálykor megmarad a víz, benne a legkülönfélébb tengeri herkentyűkkel. Én csak kíváncsian bóklásztam a sziklák között, a gyakorlott helyiek azonban különféle szerszámokkal garnélákat, kagylókat és halakat bűvészkedtek ki a sziklaüregekből.
Canoa Quebrada
A második strand, Canoa Quebrada volt a legkevésbé „tipikus” brazil tengerpart. A pálmafáktól zöldellő Praia do Forte-val ellentétben itt vörösessárga löszfal magasodott a parton, ami különös, észak-afrikaias külsőt kölcsönzött a strandnak. Ezt a hangulatot fokozták a háromszög alakú vitorlákkal ellátott halászbárkák (jangada), illetve a több helyen a löszfalba vájt félholdak és csillagok, amiket egy helyi művész faragott oda. Kérdeztem a helyieket, hogy ennek van-e valami kapcsolata az iszlámhoz, aminek szintén félhold és csillag a jelképe, de csak értetlenül néztek.
Canoa Quebrada
Canoa Quebrada magas löszfala tökéletes arra, hogy a tetejéről siklóernyősök ugráljanak neki a mélységnek, így naplementekor színes ernyők tucatjai tarkították az égboltot. A falucska főutcáján pedig volt egy fa, amire néhány perccel azután, hogy a nap lebukott a láthatár mögé, seregélyszerű madarak százai szálltak le, és csivitelésüktől visszhangzott az egész környék.
Canoa Quebrada
A harmadik strand, Jericoacoara pályázhat a leginkább rabul ejtő hely címére. Ebben nagy szerepe volt a strandon cirkáló koktéloskocsiknak: a fémlemezekből hegesztett kiskocsik alja jégkockákkal, polcai tömény szeszes üvegekkel voltak tele, tetejükről pedig hálós szatyrokban mindenféle trópusi gyümölcsök lógtak le. Egy koktél általában tíz reálba került, viszont a koktélárusok nem sajnálták belőle a cachaçát: a harmadik koktél után már egészen széles vigyorral bámultam az óceánba bukó napkorongot. Jericoacoara ugyanis az egyetlen olyan hely a brazil tengerparton, ahol a lemenő nap a vízben tűnik el: a falu egy olyan kiszögellésen található, amely szembefordul a partvonal többi részével, és nem keletre néz, mint Brazília partjainak többi része, hanem nyugatra. Ráadásul a falu mellett egy hatalmas homokdűne tornyosul, ahová a naplementét nézők fel szoktak mászni, sőt a koktélos kocsik is követik őket. Úgyhogy én sem tettem másként: szürcsöltem a caipirinhát, a langyos homokba fúrtam a lábamat, és végignéztem, ahogy a napkorong a tengerbe zuhan. Jericoacoara már elég közel van az egyenlítőhöz, így elég gyorsan lement a nap: húsz perccel azután, hogy elkezdett narancsosodni a láthatár, már el is tűnt a vízben a tűzgolyó. Utána viszont még további fél órán át festette a felhőket a rózsaszín és a lila minden létező árnyalatára a visszfény, a páratlan színjátékot pedig további caipirinhák tették még élvezetesebbé.
Jericoacoara
Jericoacoara környékén ráadásul remek túrákat lehet tenni. Már eleve az odajutás is egy kaland: a legközelebbi település, ahová normális közút vezet, Jijoca – onnan pedig egy teherautó-szerű jármű, a jardineira döcög le a tengerpartra a homokos út hepehupáin. A faluban fel-alá cikáznak a homokfutók (buggy vagy bugue), ezek a nagyon könnyű karosszériával és nagyon erős motorral felszerelt kisautók. Ötven reálért befizettem egy egész napos buggy-túrára: megnéztünk egy nagy, lyukas sziklát (Pedra Furada) és egy fát, amit az állandó, erős szél teljesen vízszintesre csavart, aztán elmentünk egy édesvizű lagúnához (Lagoa do Paraíso), ahol cölöpök voltak leverve a vízbe, közéjük pedig nyugágyakat feszítettek ki úgy, hogy az oda fekvőket pont kényelmes magasságban borítsa be a langyos víz. Itt is ejtőztem egy jót, a kezemben egy caipirinhával, és arra gondoltam, hogy nincs annyi idő, amit ne lehetne ilyen idilli körülmények között eltölteni egy brazil strandon. És komolyan elgondolkodtam azon, hogy talán kihagyom a következő néhány állomást, ami a listámon várakozott, és inkább itt fetrengek még egy hétig szalonspiccesen, a langyos vízben.
Jericoacoara
Aztán végül úgy döntöttem, hogy tovább indulok, és magam mögött hagytam a paradicsomi Jericoacoarát, hogy eljuthassak a leginkább földöntúli helyre Északkelet-Brazíliában: a Lençóis Maranhenses-be. Ami tulajdonképpen kakukktojás ezen a listán, hiszen a szó szoros értelmében véve nem strand, mégsem maradhatott ki. Mutatom, miért:
Lençóis Maranhenses
A csodálatos Lençóis Maranhenses egy olyan partszakaszon fekszik, ahol az állandó nyugati irányú szél több száz négyzetkilométernyi hófehér homokdűnét hordott össze. Az esős évszakban (ami itt nagyjából akkor van, amikor Európában nyár) a dűnék mélyedéseiben megül az esővíz, és így türkiz- és sötétkék árnyalatú lagúnák alakulnak ki a homokdombok között. A víz langyos, a színek elképesztőek.
Lençóis Maranhenses
Természetesen egy percig sem bántam a kényelmetlenségeket, de a helyzet az, hogy a kétszer három óráért cserébe, amit a dűnék között gyalogolva tölthettem, rengeteget kellett buszoznom, dzsipeznem és olcsó, de koszos és kényelmetlen szállásokon aludnom. A legközelebbi nagyváros São Luís de Maranhão, ahonnan naponta kétszer van busz Barreirinhasba, a táv négy óra. Ebben az álmos faluban működnek a túraszervezők, velük lehet kimenni a dűnékre. Egyedül, vezető nélkül a Lençóis Maranhensest nem lehet bejárni.
Lençóis Maranhenses
És ami az esős évszakot illeti: bizony, néha leszakad az ég. A délutáni dűnekirándulás közben körülbelül tíz perc alatt egészen brutálisan sötét lett az ég, feltámadt a szél és villámok cikáztak a horizonton. Ez eléggé para volt - a dűnék között nem lehet behúzódni sehova - de aztán szerencsére másfelé fordult a vihar, és megúsztam az esőt. Fellélegeztem.
Kisütött a nap, és még hihetetlenebbek lettek a színek.
Lençóis Maranhenses
Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...
Brazíliát ábrázoló képekért pedig kattints a könyvhöz tartozó online galériára!