Már egy ideje Rióban voltam, amikor úgy döntöttem, hogy nem várhatok tovább: meg kell néznem egy favelát. Egy kicsit ódzkodtam tőle, de aztán arra jutottam, hogy a Rio-élmény nem lehet teljes anélkül, hogy egy el ne látogatnék egy nyomornegyedbe (a favela szó voltaképpen ezt jelenti), hiszen akármerre jár az ember a városban, a hegyoldalakról mindig ráköszönnek a jellegzetes, egymásra zsúfolódó téglaházak. Úgyhogy elkezdtem keresni a neten, miként juthatnék el valamelyikbe anélkül, hogy azonnal ki- vagy elrabolna valaki.
Brazília a világ egyik legegyenlőtlenebb társadalma (az ezt mérő Gini-index alapján a tizenhetedik a sorban), és a legszegényebbek és a leggazdagabbak közti különbségek valóban csillagászatiak. Míg azonban a legtöbb városban az egyes jövedelmi rétegek lakóhelyei földrajzilag is messze esnek egymástól, addig Rióban a domborzat következtében sokszor mindössze pár száz méter választja el a völgyben épült luxusapartmanokat és a meredek hegyoldalakra felhúzott tégla- és fakalyibákat. A nyomornegyedeket a riói városvezetés több alkalommal próbálta eltüntetni, ledózerolni és a lakóit lakótelepszerű háztömbökbe telepíteni, de mindhiába. A kudarc oka egyrészt az, hogy az államnak vagy az önkormányzatnak sosem volt annyi pénze, hogy minden nélkülözőt lakáshoz juttasson, másrészt pedig az, hogy az egyenlőtlenségek folyamatosan újratermelődnek, vagyis amíg valaki nagy nehezen kikecmereg a szegénységből, addig mások egy váratlan esemény (munkahely elvesztése, válás, családfő börtönbe kerülése) nyomán pillanatok alatt lecsúszhatnak – ráadásul az állami lakótelepek is könnyen elgettósodhatnak. Az utóbbi évtized szociális programjai ugyan sokat enyhítettek a helyzeten, de megszüntetni nem tudták: emiatt Riónak, mint más brazil városoknak is, meg kellett tanulniuk együtt élni a favelákkal.
Bár a favelákban élők jelentős része teljesen normális, törvénytisztelő ember, aki a város gazdagabb részeibe jár ki dolgozni nap mint nap, és a Copacabana kókuszárusairól vagy utcaseprőiről csak sejteni lehet, hogy este egy favelába mennek haza, a nyomornegyedek kétségtelenül a drogkereskedőknek és a tolvajbandáknak is menedéket adnak. Ezek a bűnöző csoportok sok favelában teljesen átvették a hatalmat (az ott lakókat is terrorizálva), úgyhogy sok esetben a katonaság vagy a katonai rendőrség ment be rendet tenni. Ezzel az volt a gond, hogy a katonaság nem arra való, hogy egy komplex társadalmi problémát megoldjon: a katonák lőttek, a bűnözők egy része meghalt (az ártatlanok egy része is), a többi bűnöző viszont eliszkolt a sikátorokban, és pár nap múlva újrakezdte a tevékenységét. Rióban egy idő után így felfogást váltottak, és létrehozták a „pacifikáló”, vagyis békítő rendőrséget (Unidade de Polícia Pacificadora, rövidítve: UPP), aminek az a lényege, hogy a rendőrök nemcsak razziázni mennek ki, hanem folyamatosan jelen vannak a favelában, személyes kapcsolatokat építenek ki a lakókkal, és az ő segítségükkel próbálják lokalizálni a bűnözőket. Másrészt a rendőri jelenléten kívül közösségépítő programokkal, az egészségügyi ellátás javításával és más, hasonló intézkedésekkel igyekeznek elérni azt, hogy ha valakinek valami baja van, azt a hivatalos személyek, és ne a bűnözői csoportok segítségével próbálja megoldani.
Ennek megfelelően ma kétféle favela van Rióban: a pacifikált és a nem pacifikált. Utóbbiakban a bűnözői csoportok még mindig élet-halál urai, és magára vessen, aki az engedélyük nélkül arra téved. A nem pacifikált favelák azonban nagyrészt a távoli, északnyugati külvárosokba szorultak vissza, ahova senki sem sétál be csak úgy magától, úgyhogy ne aggódjunk: ha Rio központi vagy déli részében sétálva egyszer csak kanyarodik egyet az utca, és a hófehér bérházakat felváltják a vörös téglákból összeeszkábált favela-házak, akkor valószínűleg egy UPP is van a közelben, és nagyon nagy bajunk remélhetőleg nem fog esni. Kisebb bajunk persze lehet, főleg ha értékes fényképezőgép vagy kamera van nálunk, de ez sajnos Rio bármelyik részén előfordulhat. A közbiztonság ugyanis a város Achilles-sarka, így megéri felkészülni arra, hogy egy óvatlan pillanatban valaki megszabadít minket az értékeinktől. Velem szerencsére nem történt semmi ilyesmi – mondjuk, általában nem is volt nálam semmi értékes holmi.
A neten rengeteg favelatúrát találtam, átlagosan nyolcvan reálért, ezek három-négy órára kalauzolják be a turistákat valamelyik nyomornegyedbe. Jellemzően úgy, hogy fölfelé dzsippel viszik őket, lefelé meg sétálhatnak egy darabon, aztán megint beszállnak a dzsipbe. Ennek van egy kellemetlen szafarihangulata, ráadásul nem is olcsó, úgyhogy inkább más megoldás után néztem: rákerestem az Airbnb-n, hátha találok kiadó szobát Rocinhában, Rio legnagyobb favelájában. Találtam is, egy Miamiban élő csaj tette fel a hirdetést: Dianának hívták, a favelában született, majd, miután kivándorolt, megismerkedett az Airbnb-vel, és próba-szerencse alapon meghirdette az üresen álló lakását, amely Rocinha kellős közepén volt. Mivel két éjszakára kért annyi pénzt, amennyibe egy négyórás favelatúra került volna, arra gondoltam: ez valószínűleg jobban megéri, és többet is megértek abból, hogy milyen az élet a favelában.
A Rocinhába menő buszra a Copacabanán szálltam fel, a legnagyobb luxushotel előtt. Mondtam a sofőrnek, hogy a rocinhai orvosi rendelőnél tegyen ki. Nézett egy nagyot, de azt mondta, oké. A busz hosszú időn keresztül apartmanházak és villák között kanyargott felfelé, sőt még egy golfklub mellett is elhaladtunk, aztán hirtelen az egyik kanyar után elkezdődött a favela. Az út innentől lefelé kanyargott, mindkét oldalán sokemeletes, düledező falú, vakolatlan téglaházakkal, rengeteg villanyvezetékkel és nagyon sok szeméttel. A házak előtt fiatalabb és idősebb férfiak ücsörögtek, cigiztek, bámulták a buszt. A kontraszt annyira erős volt, mintha hirtelen elhagytuk volna Brazíliát (legalábbis azt a Brazíliát, amit addig megismertem), és a busz egy óvatlan pillanatban valamelyik nagyon szegény latin-amerikai országba, mondjuk Nicaraguába csusszant volna át egy féreglyukon keresztül.
– Rocinha, orvosi rendelő! – kiabálta a sofőr. Te jó ég, gondoltam, és leszálltam. Utcatáblákat nem láttam sehol, a favelában házszámok sincsenek, úgyhogy csak annyit tudtam, hogy a rendelő melletti utcán kell elindulni felfelé, és a ház sárgára van festve. Hát, ami azt illeti, egyik ház sem volt sárga, pontosabban minden házon volt egy kis sárga, de más színek is bőven. Bementem az egyikbe, elindultam felfelé egy szűk lépcsősoron, kérdezősködtem, aztán rájöttem, hogy valószínűleg rossz helyen járok. Visszamentem az utcára és tanácstalanul megálltam.
– Hé! Itt fent! – kiabált valaki fentről. Felnéztem, és egy idős nénit láttam integetni a kettővel arrébb levő ház ötödik emeletéről. Rájöttem, hogy ő Olga néni, Diana anyukája. Elindultam felfelé, alig fértem el a hátizsákkal a lépcsőfeljáróban. – Már vártalak – mondta, amikor felértem. – Diana írta WhatsApp-on, hogy jössz. Könnyen idetaláltál?
Hát így alakult, hogy beköltöztem a hatodikra. A ház ugyanis, mint a favelában levő házak általában, úgy épült, hogy folyamatosan újabb és újabb emeleteket húztak fel, ha nőtt a család. Diana és testvérei az ötödiken nőttek fel, aztán megépítették maguknak a hatodik emeletet, és odaköltöztek, csak utána nem sokkal kivándoroltak. Ahhoz képest, hogy egy favelában voltam, igazán nem lehetett panaszom: a lakásban volt folyó víz, angol vécé, villany és wifi is. És volt egy hatalmas terasz, amiről be lehetett látni Rocinha alsó részét, sőt még a mögötte elterülő São Conrado negyed luxuslakóparkját is, mögötte pedig az óceánt.
– Arra lefelé mehetsz, fölfelé is, meg itt jobbra, ameddig látod a lámpákat – mutogatott Olga néni a teraszról. – Azon túl ne menj, az problémás.
Eszembe jutott, hogy nem sokkal korábban láttam a tévéhíradóban, hogy egy betonkeverő-autót vezető sofőrt agyonlőttek, és a kollégája azt nyilatkozta, hogy „rövidebb úton akart menni, és azért kanyarodott arra, át a favelán, és akkor történt a probléma vele”, és a „probléma” alatt azt értette, hogy beleeresztettek egy tárat, úgyhogy eldöntöttem: semmiképpen sem szeretnék „problémás” helyre menni. Ehelyett elindultam Rocinha főutcáján, ahol a busz is jár, és bár eleinte nagyon izgultam, hamar rá kellett jönnöm: ez a hely szerencsére egyáltalán nem „problémás”. Úgyhogy egy idő után a fényképezőgépemet is elő mertem venni, és amikor már viszonylag nyugodtan fotózgattam, hirtelen elhúzott mellettem egy dzsip. Aztán még egy. Angolszásznak tűnő turisták ültek rajta, és fotózták a favelát. Én meg lefényképeztem őket. Ez egy pillanatnyi zavart okozott a dzsipen ülők közt: nem számítottak arra, hogy a téma, vagyis a favela visszafotóz.
Túl sok dolgot persze nem lehet csinálni Rocinhában, úgyhogy miután voltam boltban, piacon és kifőzdében is, elindultam visszafelé a szállásomra. Közben eleredt az eső, a meredek utcákon elkezdett ömleni minden irányból a szennyes lé. Miután visszaértem, megérkezett két olasz lány, Ivana és Valentina is: Olga néni ugyanis nemcsak engem, hanem olasz önkénteseket is elszállásolt Diana üres lakásában, akik itt, Rocinhában dolgoztak már harmadik hónapja különböző oktatási projektekben. A favelaromantika sok nyugat-európai és észak-amerikai fiatalt vonz Rióba, és bár sok esetben az ilyen önkéntes projekteknek nincs túl sok kézzel fogható hasznuk, az mindenesetre nem árt, ha az itt felnövő gyerekek nem csak olyan külföldiekkel találkoznak, akik kíváncsiskodva fotózzák őket (akár az utcán sétálva, mint én, akár dzsipről, mint az angolszász turisták).
– Viszonylag nyugisnak láttam a környéket – mondtam. – Most éppen az – helyeselt Ivana, aki az egyik óvodában dolgozott Rocinha felső részén. – De a múlt héten lövöldözés volt. Kijöttek a speciálisok, a katonai rendőrség, és addig nem lehetett kimenni, amíg el nem fogták azt, akit kerestek. Úgyhogy egész nap itt ültem, nem tudtam elmenni dolgozni. Persze a gyerekek se mentek óvodába aznap.
Ivana nekiállt tésztát főzni, Valentina pedig tekert egy spanglit, és lerakta a terasz korlátjára, de egy óvatlan pillanatban legurult. – Basszus! – nézett utána, aztán felröhögött. – Nézd, ott van! – mutatott az eggyel alattunk lévő teraszra. Mivel a ház fala nem volt teljesen függőleges, hanem kicsit befelé dőlt, a szökevény spangli Olga néni teraszán kötött ki. Nevettünk. Ez olyan, mint ahogy egy tinivígjátékban elkezdődik a bonyodalom, gondoltam: valaki megpróbál leosonni, nehogy a néni észrevegye, mert akkor baj lesz.
Rocinhában viszont senki, még egy öreg néni se csinál különösebb fesztivált abból, hogy a fiatalok füvet szívnak, úgyhogy Valentina egyszerűen lement, köszönt Olga néninek, felvette a spanglit és visszahozta. A terasz korlátjának támaszkodva néztem, ahogy besötétedik. Világítottak a lámpák és a tévék a sok kis ablak mögött, és minden irányból szólt a zene. Diana írt üzenetet Airbnb-n. – Minden oké? – kérdezte. – Itt igen, és Miamiban? – válaszoltam.
Két nap múlva találkoztam Annával, és elmondtam neki, hogy egy favelában voltam két napot. – Melyikben? – kérdezte. – Rocinhában – mondtam büszkén. – Ó – mondta csalódottan. – Ha szóltál volna, elmehettünk volna rázósabb helyekre is. Valami „igazi” favelába.
– Majd legközelebb – mondtam.
Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből mindezeken felül azt is megtudhatod, hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...
További, Riót ábrázoló képekért pedig kattints a könyvhöz tartozó online galériára!