A Lonely Planet szerint a rosszmájú havannaiak azzal próbálják meg lebeszélni a turistákat arról, hogy a fővárosban töltött időt Kuba egyéb látnivalói kedvéért megrövidítsék, hogy azt mondják nekik: „Ugyan már, Kubában minden, ami érdekes, Havannában van. A többi csak egy szép, zöld mező.”
Országúti idill Viñales mellett
Nekünk ezt ugyan nem mondta senki, de simán el tudok képzelni egy olyan élethelyzetet, amiben az élelmes havannai háztulajdonos egy ilyen nyilvánvaló hülyeséggel próbálja magánál marasztalni a fogalmatlan gringót. Kuba Havannán kívüli része természetesen épp olyan érdekes, mint a főváros – és itt az „épp olyan”-on van a hangsúly. Őszintén szólva Kubából nem sok olyan úgynevezett „látnivaló” maradt meg az emlékezetemben, ami kihagyhatatlan lett volna: ha Kubáról mesélek, általában nem ez vagy az a katedrális, emlékmű vagy természeti csoda kerül elő, hanem sztorik Kuba kubaságáról, erról a nehezen definiálható izéről, a nyolcvanas évek Kelet-Európájának és a kétezertízes évek Latin-Amerikájának bizarr, házasságon kívüli kalandból született közös gyerekéről. Ilyen szempontból tehát teljesen mindegy volt, hogy épp hol jártunk – Kuba mindenhol egyformán szuperérdekes és szuperabszurd volt.
A legfontosabb turistacélpontok nagy részét útba ejtettük – Viñales, Cienfuegos, Trinidad és Santiago de Cuba megvolt, meg az obligát tengerparti semmittevés Playa Ancón homokján – néhány, érdekesnek ígérkező helyet viszont sajnos ki kellett hagynunk az idő rövidsége miatt. Nem jutottunk el a Che Guevara-kultusz zarándokhelyére, Santa Clarába, és a világvégi, álmos Baracoába sem, a Castro-testvérek szülőfalujáról, Biránról nem is beszélve. Talán majd legközelebb.
Amit láttunk, az tulajdonképpen egyetlen bekezdésben összefoglalható. Viñalesben hatalmas sziklák vannak, meg egy föld alatti folyó, amin lehet csónakázni. Cienfuegosban francia stílusú koloniális házak és villák állnak. Trinidadban színes régi házikókat és macskaköves utcákat láttunk, ellovagoltunk egy vízeséshez egy völgybe, ahol cukornád-malmok voltak, másnap meg strandoltunk és búvárkodtunk Playa Ancónban. Santiagóban megnéztük a temetőben José Martí sírját, a megostromolt Moncada-laktanyát, egy hatalmas erődöt a gyarmati időszakból, és ENNYI. Ugyanakkor az utazás egy percig sem volt unalmas: ennyi lehetetlen élethelyzetet két hét alatt még sehol sem éltem át, pedig abszurdból aztán van bőven Mexikóban és Magyarországon is. A legjobb sztorikról fog szólni a következő bejegyzés, most inkább arról írok, hogy hogyan lehet Kubában ide-oda utazgatni. Mert természetesen ez sem egy mindennapi feladat.
Kubában sokáig a turista, ha akarta, ha nem, csak a viszonylag drága állami szállodákban kaphatott szállást. A 90-es évek általános elszegényedése azonban arra ösztönözte a kormányzatot, hogy óvatosan kiengedje az aranytojást tojó tyúkot a markaiból, és 1997 óta magánszemélyek is foglalkozhatnak fizetővendégek fogadásával az otthonukban. A casa particular nevű jelenség eleinte valóban a kisszobában történő zimmerferizést jelentette, mára viszont a sziget furcsa, kettős gazdaságának az egyik legemblematikusabb jelenségévé nőtte ki magát a dolog. Felületes véleményünk szerint a casa particular-tulajdonosok jelenthetik egy majdani kubai vállalkozói középosztály csíráját: a zömében fiatal vagy középkorú házaspárok, akik eredetileg tanárok, orvosok vagy más értelmiségi szakmák gyakorlóiként nyomorogtak, a fizetővendég-fogadással egész tisztességesen megszedték magukat. Ráadásul mindennapi bűvészmutatványok egész sorával azt is sikerrel megoldották, hogy az általános hiánygazdaság közepén aprócska, jól működő szigeteket alakítsanak ki, ahol működik a légkondi, van többféle meleg étel, meleg víz a zuhanyban, és úgy általában, nem az a túlbürokratizált, kevéssé hatékony rendszer burjánzik, mint a casa particularok falain kívül. Vendéglátóink emellett készségesen segítettek nekünk, ha taxit kellett hívni, buszjegyet foglalni vagy a következő városban casa particulart találni.
Az állami turisztikai vállalat csápjai közé csak egyetlenegyszer vetettük be magunkat, és az elég is volt arra, hogy többször ezzel ne próbálkozzunk meg. Viñalesbe nehézkes lett volna máshogy eljutni, úgyhogy befizettünk egy egynapos, buszos kirándulásra. A kirándulás kiváló illusztráció lehetett volna egy szabadpiaci kapitalizmust népszerűsítő kiadvány azon részéhez, hogy mivel NE foglalkozzon az állam, ha egy mód van rá. Az összes turistát, aki aznap Viñalesbe igyekezett, ugyanakkor vették fel a buszok (öt darab, vadiúj, légkondicionált kínai busz, amúgy), amik ugyanakkor álltak meg pisiszünetre, szivargyár-látogatásra és ebédre, aminek megfelelően az összesen kábé kétszáz turista egyszerre zúdult rá az út menti étterem vécéjére, ahol vélhetőleg se előtte, se utána nem járt tíznél több ember az egész nap folyamán. Természetesen ebédelni is egyszerre ültünk le, és mindenki ugyanazt a fogást kapta, sült disznóhúst rizses babbal. A sziklák mindenesetre szépek voltak, sajnos az egész napos várakozások és szarakodás miatt mindössze tizenöt percet tölthettünk a kilátóban. A kiránduláshoz kötődik viszont az egyik abszolút priceless kubai élmény, amiért bőven megérte az összes kényelmetlenség.
Mivel a keresztnevemet, ezt az igazi hungarikumot – Béla – általában nem értik meg elsőre külföldön, az egyetemes kultúrtörténet két híres Bélájához – Bartók és Lugosi – szoktam segítségül fordulni. Ez egyben arra is jó, hogy felmérjem: beszélgetőpartnerem vajon klasszikus-komolyzenész vagy inkább hollywoodi-vámpíros műveltséggel rendelkezik. Arra viszont még nem volt példa (és vélhetően nem is lesz többször), amire az állami turisztikai vállalat alkalmazottja asszociált, amikor a nevemet telefonon bediktálta a sofőrnek, akinek másnap fel kellett vennie minket a túra indulási helyén. – Béla – mondta a telefonba, - tudja, mint Béla Kun! – és a sofőr tudta.
Amúgy busszal utaztunk az egyes városok között, városon belül pedig taxiztunk. A turisták csak a – szintén állami – közlekedési vállalat első osztályú buszait használhatják. A Viazul névre keresztelt vadiúj kínai, légkondis buszok nem olcsók, ráadásul naponta csak egy-kettő közlekedik, úgyhogy például Trinidadban egy nappal tovább maradtunk a tervezettnél, mert a másnapi santiagói buszra már elkelt minden jegy. Cienfuegosból Trinidadba is majdnem nem sikerült buszjegyhez jutni, így a casa particularunk tulajdonosa, Pepe, már mondta is, hogy tud egy „taxist”, aki elvinne minket kicsivel drágábban, mint amennyibe a busz kerülne. Milyen kocsival? – kérdeztük. – Lada – mondta Pepe ugyanolyan büszkeséggel, mint Boci mama a Moszkva térben. – És van benne klíma? – Pepe erre egy széles mozdulatot tett a negyvenöt fokban. – Hát… igen. Amit a Jóisten adott nekünk klímát, az van a Ladában is.
Végül mégis lett buszjegy, úgyhogy az interurbán taxizásról lemaradtunk. A távolsági közlekedés legkubaibb módját ráadásul ki se próbáltuk. A Speciális Időszakban, amikor a teljes busz- és vasúti közlekedés összeomlott, a kubai állam megszervezte a stopposok hatékony logisztikáját. Ami amúgy is zajlott már hónapok óta, vagyis hogy ha valaki el akart jutni innen oda, a buszpályaudvar helyett az autópályához ment ki, stoppolni, az állam hivatalossá tette: sárga mellényes állami tisztviselők instruálják a stopposokat, hogy ki melyik teherautó platójára mászhat fel. Nekünk ehhez nem volt türelmünk, szorított az idő, pedig épületes történeteket biztos hallottunk volna eleget utazás közben.
A vonat se jött össze, bár erről nem mi tehetünk. Kétszer is elmentünk a santiagói vasútállomásra megkérdezni, hogy „lesz-e vonat holnap”. A válasz igazán sokatmondó volt: „még nem tudjuk”. Santiago és Havanna pontosan 1000 kilométerre fekszik egymástól, ezt a távolságot a vonat minimum 24 óra alatt hidalja át, felső határ pedig a csillagos ég. Ennek ellenére szívesen kipróbáltuk volna a világ egyik legrosszabb hírű vonatútját, csak épp nem sikerült jegyet szereznünk. Az ugyanis, hogy van-e jegy, vagy sem, nem attól függ, hogy hányan vettek már jegyet korábban, hanem attól, hogy az állami vasút hány jegyet tart fenn hivatalos célokra, az pedig nagyjából az indulás előtt fél órával derül ki. Ha egy ötven fős úttörőcsapat, szakszervezeti delegáció vagy a jó ég tudja, mi épp Havannába akar menni, akkor az egyszerű utazó – kubai vagy gringó, mindegy – hoppon marad, és majd próbálkozik másnap. Nekünk sajnos, a megszámlált napjaink miatt ez a lehetőség nem tűnt elég vonzónak, úgyhogy maradt a konformista opció, a Viazul busza, ami röpke 15 óra alatt ért Havannába, jó sok pénzért – de legalább megérkeztünk.
A 15 óra közben ráadásul volt egy 45 perces szünet, amitől helyrebillent a lelki békénk. Korábban ugyanis komolyan fontolgattuk, hogy – mivel a turista-Kubát már épp elég alaposan megismertük – el kéne menni valami teljesen autentikus, semennyire sem turisztikus kisvárosba. Nos, Holguín, ahol 45 percet vártunk arra, hogy a sofőrök megebédeljenek, pont ilyen volt – nem volt ott a világon semmi. A büfében a sofőrök azonnal megkapták az ebédjüket, nekünk ellenben 35 percbe telt, amíg egy nyomorult sültkrumplihoz jutottunk – ezalatt szétnéztünk egy kicsit, és arra jutottunk, hogy helyesen tettük, hogy olyan helyeket látogattunk végig, ahol legalább van mit fotózni. A kubai buszsofőrök egyébként a legnagyobb urak: az út során többször megállt a busz öt-tíz percre, hogy a sofőr hagymára és avokádóra alkudozzon az út szélén álldogáló, vélhetően maszek árusokkal. A negyven gringó a buszon meg addig udvariasan várt – Fáskerti elvtárs, legyen már olyan szíves.
Kubában utazni amúgy szuper dolog, minden nehézsége ellenére. Azt az érzést volt szerencsénk megélni, amit a nálunk két-három generációval idősebbek élhettek át Kelet-Európában. Vagyis, hogy az utazás kaland – nem tudni, lesz-e vonat, lesz-e jegy a napi egyetlen buszra, és ha igen, 12 vagy 24 óra alatt ér oda. Az utazás egy vidéki városból a fővárosba Magyarországon valószínűleg a nettó háborús időszakok kivételével soha nem volt olyan kiszámíthatatlan és macerás, mint Kubában, azt viszont teljesen átéreztük, hogy mit jelenthetett jónéhány évtizeddel ezelőtt egy távoli megyeszékhelyről eljutni Budapestre. Nem is izgatott már minket, hogy a menetrendhez képest vagy öt órát késtünk, és nem is arra a buszpályaudvarra érkeztünk, ahová terveztük. Örültünk, hogy sikeresen végrehajtottuk a nagy bravúrt: eljutottunk az ország második legnagyobb városából az elsőbe.
A vidéki Kuba nem csak egy zöld mező – Havannán kívül is bőven van mit látni. Elsősorban azt, hogy micsoda hihetetlen abszurd színdarab ez az ország. A legjobb jeleneteket majd megírom a következő posztban.