Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Clandestino

A vulkán és ami mögötte van

2011. június 10. - Soltész Béla

Az amerikai kontinens nyugati partja Alaszkától Patagóniáig egyetlen hatalmas tűzhányó-lánc, amiből itt-ott időnként kitör a láva. Néhány napja épp Chile került az újságok címoldalára világszerte a Puyehue vulkán kitörésével (ami különben épp fél évvel azután történt, mint hogy arra jártam), de Mexikó sem maradt ki az izgalmakból: itt található a világ második legfiatalabb tűzhányója, ami úgy keletkezett, hogy 1943-ban egy februári napon egész egyszerűen megnyílt a föld, és elkezdett belőle ömleni a láva. Kilenc éven át folyamatosan jött ki a láva a föld gyomrából, maga alá temetett két falut (szerencsére elég lassan ahhoz, hogy a lakók elmenekülhessenek), aztán egyszer csak elállt, és ott maradt egy 424 méter magas kúp, ami az egyik eltemetett falu után a Paricutín nevet kapta. Bár a legfiatalabb vulkán a világon az izlandi Eldfell, ami még csak 38 éves, a képek alapján nem tűnik olyan impozánsnak, mint a kétszer olyan magas, és jóval meredekebb Paricutín, amit több felsorolás is a világ hét természeti csodájának egyikeként említ. A Paricutín valóban elég nagy, és elég vulkánszerű ahhoz, hogy az ember beleborzongjon, ha belegondol: ez az izé csak úgy kinőtt a földből, geológiai időszámítással mérve egy fél pillanattal ezelőtt.

A Paricutín és az eltemetett falu templomtornya

Amikor Michoacánban jártunk a couchsurferekkel, adta magát a dolog, hogy itt ez a vulkán, másszuk meg. Az igazán nagy mexikói vulkánokhoz képest, mint az Orizaba és a Popocatépetl, a Paricutín egészen aprócska, hiszen míg az előbbiek 5500 méter körüliek, addig az utóbbi csúcsa mindössze 2800 méter magas, és ebből csak a már említett 424 méter maga a hegy, mivel már a völgy is 2400 méteren van. A tűzhányót 16 kilométerre lehet megközelíteni autóval, az út a (szerencsésen megmenekült) Angahuan faluig vezet, onnan gyalog vagy lóháton lehet továbbmenni. Amikor megérkeztünk Angahuan főterére, olyan volt, mintha néhány évszázadot visszaugrottunk volna az időben: a férfiak lóháton közlekedtek, az asszonyok színes népviseletben ültek a házak előtti padokon, és nem spanyolul beszélgettek egymással, hanem purépecha nyelven. Michoacán középső részén ugyanis szinte kizárólag indiánok laknak, az egyik népcsoport a purépecha, akik meglehetősen elzárkózóak és hagyományőrzőek. Persze voltak autók, meg elektromosság, meg kisboltok, úgyhogy a „néhány évszázadot visszaugrottunk” erős túlzás, inkább úgy helyes, hogy egyidejűleg volt jelen a kortárs, XXI. századi Mexikó, és valami más, archaikus, az ország többi részében nem tapasztalt hangulat. Volt egy hangszóró a főtéren, bömbölt belőle a purépecha nyelvű falurádió, a férfiak meg ücsörögtek a sarkon lóháton, cigiztek és mobiltelefonoztak. Nagyjából ezt értem egyidejűség alatt.    

Gyorsan lóhoz jutottunk, pedig nem is akartuk 

Összesen tízen voltunk, tolucai és mexikóvárosi couchsurferek, és amint kiszálltunk az autókból, egyből körénk gyűltek a lovas férfiak. Nem mehetünk csak úgy fel a vulkánra, mondta az egyik, aki valamiféle főnöknek tűnt. Kell egy vezető, mert nincs kitáblázva az út. Ló is kell, mert nehéz a vulkáni hamuban gyalogolni, és a hátizsákokat meg a sátrakat nem bírjuk el egyedül. Egy szó mint száz, pár perc alatt ránk sózott egy tizenéves srácot és öt lovat, és legombolt rólunk összesen 3000 pesót (50 ezer forint). Fél óra múlva már úton is voltunk a vulkán felé, a fiúk gyalog, a lányok lovon, aztán fordítva, aztán végül mindenki gyalog, mert a nyereg kemény volt, a lovak pedig önfejűek, és néha megálltak legelni, néha meg felágaskodtak, amitől a rajtuk ülőket kitörte a frász, a vezetőnkül fogadott tizenéves srác pedig csak somolygott rajtunk, béna városiakon.   

Túravezetőnk, Zorro 

A gyaloglás egyre nehezebb lett, ahogy a rendes talajt lassan felváltotta a fekete vulkáni hamu. A 16 kilométerből legalább tizet olyan érzés volt végiggyalogolni, mintha strandon, süppedős homokban jártunk volna, ráadásul egyre meredekebben emelkedett az út. Balra több méter magas, kihűlt lávarögök szegélyezték az utat, jobbra pedig avokádófák. Michoacán Mexikó legnagyobb avokádótermő-vidéke, a termékeny vulkáni hamut bedig a kitörés után nem sokkal már művelésbe vonták. Az angahuani indiánoknak ugyanakkor nem sok haszna van ebből: az avokádóerdők gazdag vállalkozók tulajdonában vannak, akik szögesdróttal kerítették el a területet. Már alkonyodott, és még talán két kilométer lehetett hátra a vulkáni kúpig, amikor a vezetőnk (akiről közben kiderült, hogy a beceneve Zorro, az igazi nevét nem árulta el) hirtelen megállt, és közölte, hogy vissza kell érnie a faluba sötétedésig, úgyhogy le kell málháznunk, és egyedül kell folytatnunk az utat. Itt már nem voltak avokádófák, csak a fekete vulkáni hamu, és itt-ott pár csenevész fenyőfa. Nem lesz gond, mondta Zorro, csak menjünk egyenesen a vulkán felé, ne térjünk le az útról semerre, még fél óra, és odaérünk – aztán faképnél hagyott minket, mi pedig folytattuk az utat a hátizsákokkal és a sátrakkal.


Amikor megérkeztünk a vulkáni kúp tövébe, gyorsan felvertük a sátrakat, és nekivágtunk a hegynek. A Paricutín lejtője majdnem 45 fokos, a talaj teljesen instabil, hamuból és kihűlt lávadarabokból áll, jó néhányszor hasra estünk, gyakorlatilag négykézláb győztük le a 400 méteres szintkülönbséget. Épp naplementére értünk fel, a kráterből itt-ott gőz szállt fel, és olyan elképesztő csend volt, hogy a saját lihegésünkön kívül semmit nem hallottunk. Kibontottuk a magunkkal hozott mezcalt, benyakaltuk, aztán leültünk a kráter szélén, és elbűvölve bámultuk a kilátást. Két perc néma üldögélés után többen elkezdtek fészkelődni, és az egyik lány hirtelen felugrott, pedig kicsivel korábban még úgy rogyott le a földre hullafáradtan, mint aki nem tervezi, hogy a közeljövőben fel fog kelni onnan. A talaj meleg volt, ráadásul nem egyenletesen, hanem löketekben jött a forróság. A porózus vulkáni kőzet átengedte a gőzt, amit a mélyben fortyogó erők küldtek a felszínre, emiatt olyan volt a vulkán tetején ülni, mint egy forró vízzel teli fazék időnként félrebillenő fedőjén. Mivel már kezdett lehűlni a levegő, lefeküdtünk hanyatt a földre, és élveztük, ahogy melegíti a hátunkat a gőz.


Amikor teljesen sötét lett, elkezdtünk aggodalmaskodni, hogy hogyan fogunk lejutni a vulkánról. Csak a csillagokat láttuk és Angahuan fényeit a távolban, illetve néhány beazonosíthatatlan lámpát a szomszédos hegyen, körülbelül tíz kilométerre, amiről csak másnap tudtuk meg, hogy mik voltak. Volt nálunk pár zseblámpa, libasorban elindultunk lefelé, aztán csúszkálva, többször hanyattesve lekamikázéztunk a hegyoldalon. Hullafáradtan értünk vissza a sátrakhoz, épp csak arra maradt erőnk, hogy bemásszunk a hálózsákba.

Geotermia

Másnap Zorro ébresztett minket, aki visszajött a lovakkal. Nagyon nyúzottnak tűnt, de becsülettel felmálházta a cuccainkat a lovakra, aztán elindultunk lefelé. Előző nap már nem jutott rá időnk, úgyhogy a visszafelé úton néztük meg azt, ami az eltemetett faluból megmaradt: a templomtornyot. A lávamező közepén, az egykori San Juan Parangaricutiro helyén semmi más nem maradt, csak a templom két tornya, és húsz méterrel arrébb az oltár, ami csodálatos módon épségben maradt, mert a lávafolyam megállt egy méterrel előtte. A csapat öngyilkos hajlamú tagjai, Chema és Matthis addig nem bírtak megnyugodni, amíg fel nem másztak a templomtorony legtetejére. Annyira rossz volt nézni, hogy inkább arrébb is mentem, és a templom másik oldaláról próbáltam meg olyan fotókat csinálni, ahonnan látszik a háttérben a vulkán is. Mire ezzel végeztem, szerencsére mindketten épségben lejöttek a toronyról, és integettek nekem, hogy csináljak róluk csoportképet, ahogy az egyik templomablakban pózolnak.

Chema, Matthis, Hugo, Dewi, Morgan, Jessie, Héctor, Jessica és César 

A lávamező szélén volt egy fából eszkábált büfé, ahol quesadillát és üdítőt lehetett kapni. Leültünk enni, és meghívtuk Zorrót is. Kérdeztük, hogy mitől ilyen fáradt, de csak szégyenlősen olyasmiket mondott, hogy dolga volt, meg segítenie kellett. Aztán váratlanul megnyílt, és elmondta, hogy egész éjszaka marihuánát szüretelt az erdőben. A villódzó fények, amiket a szomszédos hegyen láttunk, egy titkos kender- és mákültetvényről jöttek: minden szombat éjjel ott gyűjtik be a termést a falusiak, aztán hajnalban jön a maffia, és reggelre már Mexikóvárosban is van a szállítmány. A környék összes rendőre meg van kenve, és az az ember, aki a lovakat bérbe adta nekünk, ő a fő összekötő. Zorrónak volt egy bátyja, aki beállt a maffiába, Kaliforniában árulta a termést, aztán egy razzia alkalmával lelőtték a rendőrök.

Ennyi maradt a templomból 

Köpni-nyelni nem tudtunk. Tudtam már korábban is, hogy Mexikó félreeső völgyei tele vannak jól elrejtett ültetvényekkel, ahol az Egyesült Államok könnyűdrog-szükségletének több mint felét állítják elő, de megdöbbentő volt mindezt első kézből hallani egy tizenhárom éves fiútól, aki úgy beszélt az egészről, mintha almát szednének hétvégenként, a bátyja meg leesett volna az almafáról. A mexikói drogmaffiákról fogok még írni a blogon, csak épp nem tudom, hol kezdjek hozzá, annyira sokrétű a kérdés. Az angahuani indiánoknak nincs sok választásuk: az avokádóültetvények nem az övéik, a gringók lovagoltatása pedig mellékesnek nem rossz, de megélni nem lehet belőle. A vulkáni talaj ellenben termékeny, kiválóan megnő rajta a kender, igény pedig van rá. A maffia begyűjti, kifizeti, hatalmas pénzeket dugdos a rendőrség zsebébe, akik meg keresztbe tesznek neki, azokat kivégzi. A mexikói kormány erőszakkal próbálja letörni a maffiákat, de a saját rendőrségében sem bízhat, mert a maffia gyakorlatilag bárkit meg tud vesztegetni, a legfelsőbb szinteken is.

Furcsa dolog, de ennek ellenére egyáltalán nincs félelemérzetem Mexikóban, pedig nem vagyok egy vakmerő típus. Az az elképesztő a mexikói drogháborúban, hogy abból a közegből, amiben én itt mozgok (középosztály, mondjuk), teljesen láthatatlan. Ha a hírekben nem szerepelne mindenféle szörnyűség, és ha egy falusi kiskamasz nem kapott volna hirtelen őszinteségi rohamot, azt se tudnám, hogy egyáltalán létezik. A drogbiznisz olyan, mint bármilyen más termelő iparág, és ahogy a sajtkészítőknek sem áll érdekükben feleslegesen járókelőkre lövöldözni az utcán, úgy a drogmaffiának sem. A gringó békésen ellovagolhat a vulkánig meg vissza, de az ültetvényre úgysem talál oda, és sem a falusiak, sem a maffia nem szeretne problémát. Egész egyszerűen nincs okuk rá, hogy bántsák a kívülállót, sőt, vigyáznak is rá, nehogy baja essen, különben megnézhetnék magukat. Ha egy külföldi turistával valami történne, a rendőrség nagyobb felhajtásba kezdene, mint ha a maffia eltesz láb alól húsz dílert és zsebtolvajt, és kidobálják a hullájukat az utcára, mint ahogy tegnap történt, épp Michoacánban. Nagyon hülyének vagy nagyon pechesnek kell lennie annak a külföldinek, akinek a maffiával meggyűlik a baja.

Mindezt azért írtam le ennyire szájbarágósan, mert az olyan újságcikk-címek, mint a 21 hulla egy mexikói városban, azt a látszatot keltik külföldön, mintha Mexikóban boldog-boldogtalanra lövöldöznének. Ez egyáltalán nincs így, pláne a turisták esetében. Rohadt dolog, de már megint a fehér emberek járnak jól. Akik a rövidebbet húzzák az egész drogháborúban, azok természetesen a szegények, az olyan falusi srácok, mint Zorro, akire lehet, hogy ugyanaz a sors vár pár éven belül, mint a bátyjára. A turisták jönnek-mennek, megmásszák a vulkánt, álmélkodnak a természeti csodákon, aztán hazamennek, de ő ott marad Angahuanban. A 3000 pesóból, amit a lovas embernek adtunk, Zorro nem kapott semmit: az ő fizetsége csak az, amit mi, turisták önszántunkból, borravalóként adunk neki, de ezt is úgy kellett belőle kihúzni, mert annyira szerény volt, hogy alig akart vele előhozakodni. Amikor megtudtuk, persze adtunk neki bőven, de ebből még nem lesz neki alternatívája, érettségije, diplomája.

A templom felülnézetben, egy képeslapon. Felirat: "Volt egyszer itt egy falu".

A következő vulkán kitörhetne valamelyik drogkartell vezérének a kertjében, de úgy, hogy ne tudjon elmenekülni. Vagy azoknak a politikusoknak a kertjében, akik a kenőpénzekből finanszírozzák a kampányukat. Vagy azokéban, akik az Egyesült Államok kriminalizációs drogtörvényeit megszavazták. Túl sok a felelős, és túl ritkán temet maga alá valakit a vulkán. És akkor sem azt, akit kéne.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr712972250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása