Mexikóból egyre riasztóbb számok érkeznek. Tíz halott itt, húsz halott ott, negyven halott amott, hétről hétre. Az elmúlt öt év során – amióta Felipe Calderón elnök hivatalba lépett és fegyveres harcot hirdetett a drogkartellek ellen – a mexikói drogháború a legóvatosabb becslések szerint is 50 ezer halálos áldozatot követelt. Ez körülbelül annyi, mint ahány katona Afganisztánban halt meg, mindkét hadviselő fél részéről, tíz év alatt összesen. Külföldi beavatkozásnak ugyanakkor nyoma sincs, Mexikóban az állam folytat háborút a saját lakossága ellen. A nemzetközi jog hagyományos fogalmaival tehát nem leírható a dolog, hiszen nincsen „hivatalos” ellenfél, vagyis ami történik, az nem háború, se polgárháború. Ugyanakkor az öldöklés nem etnikai vagy vallási alapú, így népirtásnak sem lehet nevezni. Egy biztos: a halottak száma hétről hétre egyre csak növekszik, a narcók (a narcotraficantes, a kábítószer-kereskedők közkeletű neve) ereje pedig nem csökken.
Kartellek befolyási zónái. Kép innen.
A kilencvenes évek végétől kezdve, ahogy Kolumbiában lassan rendeződött a helyzet, a hírhedt kolumbiai kartellek helyét a mexikóiak vették át az Egyesült Államokba irányuló drogkereskedelem irányításában. A korábban elosztóként és csempészként a kolumbiaiak alvállalkozóiként tevékenykedő mexikóiak mára gyakorlatilag teljesen a kezükbe vették a bizniszt, és a kolumbiai (bolíviai, perui stb.) kokain piacra juttatásán túl termelőként is jelentőssé váltak. Az Egyesült Államokban eladott marihuána, metamfetamin és heroin nagy része Mexikóból származik. Az ország félreeső részeiben – ahogy azt Michoacánban és Chihuahuában, ha nem is láttam a saját szememmel, de elég közel jártam hozzá – a lakosság jelentős részének legfőbb bevételi forrását a kender- és mákültetvények adják. A mexikói kormány sokáig nem kezelte a súlyának megfelelően a problémát, és amikor nekikezdett, akkor is a lehető legrosszabb megoldást választotta: a hadsereg bevetését, a militarizációt. Felipe Calderón elnök beiktatása után tíz nappal, 2006 decemberében 4000 katonát küldött Michoacánba, akik szabályos utcai harcba kezdtek a Familia Michoacana kartell fegyveresei ellen. A korábban leginkább egymást gyilkoló narcók a következő néhány évben radikalizálódtak, és a hadsereggel való összecsapások során az arra járó civilekre sem voltak tekintettel. Mindeközben tovább gyilkolták egymást, meg persze a nekik nem tetsző újságírókat és helyi politikusokat is.
A militarizációval az a fő baj, hogy a rájuk törő több ezer katona rémképe nemhogy nem bírta megadásra a narcókat, hanem dühöngő vadállattá változtatta őket. Folyamatos ostromállapotra rendezkedtek be, iszonyatos fegyverkészleteket halmoztak fel, és a háborús mentalitás az agyukra ment. A két legnagyobb kartell, a Sinaloa és a Golfo mellett még vagy tizenöt kisebb-nagyobb szervezet szabályosan felosztotta egymás között az ország területét. A Sinaloa kartell vezetője, Joaquín „El Chapo” Guzmán becslések szerint Mexikó tizedik leggazdagabb embere, sőt, a Forbes szerint a világ 55. legbefolyásosabbja, akinek a hatalma már nagyobb, mint a legendás Pablo Escobaré volt fénykorában. A Golfo ereje megcsappant az utóbbi években, részben a Sinaloa erősödése miatt, részben pedig amiatt, hogy a korábbi fegyvereseik egy része Los Zetas néven önálló kartellt alapított. A Los Zetas a legkegyetlenebb az összes kartell közül, válogatás nélkül legyilkolnak mindenkit, aki az útjukba áll. 2011 őszén egy titokzatos csoport, a Los Mata Zetas (Zetas-ölők) jött létre, azzal a céllal, hogy – hasonlóan válogatás nélkül – minél több Zetast öljenek meg. A korábban a harmadik helyen álló Familia Michoacana is radikalizálódott, és bár a hadsereggel folytatott harcokban alaposan meggyengültek, a szervezet Templarios (Templomos lovagok) néven alakult újra, akik a harcukat egyfajta vallásos missziónak fogják fel, valóságos liturgia szerint végzik ki a velük szemben állókat. A kartellek közti gyűlölet olyan erős, hogy a börtönben is kinyírják egymást, ha lehetőségük nyílik rá: az altamirai börtönben idén januárban 31-en, az apodacai börtönben februárban 44-en haltak meg a Golfo és a Los Zetas tagjai közti összecsapásban.
A totális agyrém öt év alatt elborította egész Mexikót. Az alvilágban egész egyszerűen annyi pénz mozog, amivel a narcók bárkit és bármit meg tudnak venni, a rendőröktől a helikopterekig, a bíróktól a rakétavetőkig. A leszámolások egyre brutálisabbak, különösen a fejlevágós esetek, amikor a narcók a rivális kartellek tagjait szabályosan lefejezik, és a fejeket különféle üzenetek keretében kiteszik valami nyilvános helyre. A mexikói spanyol nyelv megtelt narco- előtagú szavakkal: a narcomensaje (narco-üzenet) jelöli a levágott fejek alá tett papírdarabra írt szövegeket, a narcofosa (narco-árok) azokat a gödröket, ahonnan a hullák előkerülnek, Mexikóra pedig egyre többen hivatkoznak narcopaís (narco-ország) néven.
Furcsa dolog, de – ahogy ezt már egy párszor megírtam a blog korábbi bejegyzéseiben – Mexikó a példátlan erőszakhullám ellenére sem egy élhetetlen hely. A hüvelykujjszabály az, hogy ha nem állsz a narcók útjába, akkor nem fejeznek le. Az egyszerű emberek, a középosztály, a turisták – vagyis akik nem a szegénynegyedekben élnek, ahol a gyilkosságok folynak, és nem a narcóhóz kötődő helyeken szórakoznak – ritkán esnek áldozatul. Nyolc hónap alatt egyetlenegyszer sem láttam semmiféle erőszakos esetet, sőt, nem is találkoztam senkivel, aki látott volna (leszámítva Alfonsót, a fotóriportert, akinek munkaköri kötelessége hullákat fotózni). A mindennapok szintjén, ha valaki nem olvas híreket, és nem Michoacánban, Guerreróban vagy az északi határ mellett lakik, nem is tudja meg, hogy mi folyik körülötte. Jellemző eset, hogy amikor Moreliában 21 hullát dobáltak ki az utcára, azt csak onnan tudtam meg, hogy az Indexen olvastam, pedig azon a héten én is a városban voltam.
Az emberek viszont olvasnak híreket. Annak ellenére, hogy az újságírók – jogos félelmükben – már nem is próbálkoznak tényfeltárással. A mexikói újságok megelégszenek azzal, hogy jó nagy képeket közölnek levágott fejekről, ujjakról, szénné égett hullákról, sok esetben a címlapon. Hogy pontosan ki volt a tettes és mit csinált az áldozat, az már mindegy is. Megint gyilkoltak a narcók - vagy épp a katonák. Az átlagos újságolvasónak elég ez is, az újságírók pedig nem szívesen kockáztatnák, hogy egy cikk miatt kiirtsák a családjukat. Mert volt precedens erre is bőven. Mexikóban nem egy életbiztosítás újságírónak, vagy újságíró hozzátartozójának lenni.
Kivételt csak egy anonimitására gondosan ügyelő blogger jelent, a Blog del Narco szerzője. A Blog del Narco elképesztő: pontosan dokumentálja a narcók által elkövetett erőszakos cselekményeket. A „pontosan” ebben az esetben azt jelenti, hogy ha pucérra vetkőztetett hullák fekszenek a betonon levágott fejjel, kéz- és lábfejekkel, akkor ott a fotó. Ha a hullának le van nyúzva az arca, akkor ott a fotó. Ha a narcók lefilmezték, ahogy megölik az áldozatukat, és a felvétel felkerült az internetre, akkor a Blog del Narco kiteszi. Meg lehet nézni, ahogy levágják az áldozat fejét, meg lehet hallgatni, hogy milyen hangja van a szétreccsenő nyakcsigolyáknak. A Blog del Narco „történelmet, médiatörténelmet és horrortörténelmet” ír, foglalta össze Bede Márton, és ennél pontosabban nehezen lehetne meghatározni ezt a borzalmat. És a mexikóiak olvassák, ájuldoznak, és egyre rosszabbul érzik magukat, még akkor is, ha személyesen nem láttak soha ilyet. Csak épp tudják, hogy bármikor megtörténhet a környezetükben, akár a szomszédos utcában is.
Calderón militarizációs stratégiája elhibázott volt az elejétől fogva – a pártja, a PAN alaposan el is fogja veszteni az idén júliusban esedékes választást. Mivel az elnök fő programpontja a narcók fegyveres legyőzése volt, ez pedig nem sikerült, sok esélyük nincsen. Ha egy politikus háborút hirdet, aztán elveszti, akkor ne csodálkozzon. Sajnos a választások nagy esélyesétől, a PRI színeiben induló Enrique Peña Nietótól sem lehet túl nagy fordulatot várni – talán mérséklődik valamelyest az erőszak, de alapvető stratégia- és koncepcióváltást ez az üresfejű médialufi-politikus sem fog hozni. Persze mit is csinálhatna? Az erőszak nem jött be – pedig Calderón egy időben még az Egyesült Államok által felajánlott katonai segítséget is elfogadta volna, de aztán gyorsan rájött, hogy nem csupán azonnal megbukna, de talán még meg is lincselnék, ha gringó katonák Mexikó földjére lépnének. Arról nem is beszélve, hogy a helyzet kulcsa, ahogy azt 2009-ben már Hillary Clinton is elismerte, az Egyesült Államok kezében van, mégpedig nem a hadseregében, hanem a törvényhozáséban. Ameddig nem legalizálják a könnyűdrogokat és nem szigorítják a fegyvervásárlást, addig a helyzet érdemben nem fog változni.
Ha az Egyesült Államokban lehetne füvet kapni a boltban, puskát viszont nem (szánjunk rá egy percet, hogy végiggondoljuk, milyen gyökeres változást venne a világtörténelem), Mexikóban is nagyon sok probléma egy csapásra megoldódna. Sokan érvelnek azzal, hogy Al Capone és társai is a szesztilalomnak köszönhették a mérhetetlen gazdagságukat – amióta szabadon lehet kapni alkoholt, nincs szükség alkoholmaffiára. A másik probléma, a fegyverek szabad kereskedelme pedig azt eredményezi, hogy a narcók fegyvereinek legnagyobb részét az Egyesült Államokban szerzik be. A narcók bevételének körülbelül a fele származik könnyűdrogokból, így ha az amerikai kormányzat a drogkérdést nem biztonsági, hanem egészségügyi problémaként kezelné, a rendőri-katonai költségeket pedig ártalomcsökkentésre, terápiára, elterelésre fordítanák, talán a narcók uralma is megdőlne.
Erre viszont jelenleg semmi esély nincs. Legutóbb 2010-ben volt népszavazás Kaliforniában a legalizációról, ahol, ha nem is nagy különbséggel, de a „nem” szavazatok győztek. Az sem túl reális, hogy a fegyvertartást szigorítanák a közeljövőben. Sőt, még ha mindkét fordulat bekövetkezne, akkor sem magától értetődő az érvelés azon pontja, hogy a narcók ne találnák fel magukat az új körülmények között. Először is, a narco, akár egy multinacionális vállalat, annyi pénzt mozgat, hogy könnyedén át tudják rendezni a „portfóliójukat”: ha marihuánával kereskedni már nem lesz nyereséges, majd átcsoportosítanak szintetikus drogokba, vesékbe, újszülöttekbe, akármibe. Maradva a multi-hasonlatnál, a tevékenységük földrajzilag is globálissá vált: sokan már áttették a székhelyüket a kisebb (könnyebben korrumpálható) közép-amerikai országokba, elsősorban Guatemalába. Más narcók jelenleg Nyugat-Afrikában alakítanak sejteket azzal a céllal, hogy Nyugat-Európában szerezzenek új piacokat, ha esetleg az Egyesült Államokban bedőlne a biznisz.
Másrészt – és ez legalább ugyanilyen fontos – a mexikói társadalom egy jelentős része számára narcónak lenni menő. A tanulatlan, a felemelkedés csatornáitól anyagi okok miatt megfosztott mexikói fiatalok ezrei számára a narcók gazdagsága, vakmerősége kifejezetten vonzó példát kínál. Narcók akarnak lenni. Ráadásul, mivel a korrupt mexikói politikusok és rendőrök sem éppen szentek, a narcónak álló fiatalok nem feltétlenül érzik úgy, hogy rosszabbak lennének, mint az ellenfeleik. Kicselezni a gyűlölt gringókat a határon, aztán meggazdagodni rajtuk pedig egyenesen hőstettnek számít. Sok narco ezen felül templomokat tataroztat ki, iskolákat támogat – tudatosan építve egyfajta Robin Hood-imázst, amire az államból és a politikából kiábrándult egyszerű mexikóiak jelentős része nagyon is vevő. A narcónak az elmúlt évtizedekben komoly kultúrája is kialakult: saját zenei stílusuk, saját öltözködési és tárgyi kultúrájuk, sőt – Jesús Malverde személyében – saját szentjük is van. A következő bejegyzésben erről fogok írni, a drogmaffia kulturális vetületeiről, a narcoculturáról. Egy kicsit könnyedebb téma lesz, mint ez a sok vér és levágott fej.
