A gyarmatosítás alapvetően arról szólt, hogy egy Európában kialakult társadalmi rendszert átplántáltak valahova egészen máshová, a korábban ott lakók leigázásával vagy kiirtásával párhuzamosan. Ha a gyarmatosítóknak megtetszettek a gyarmat földrajzi körülményei – például, ha hasonló volt a klíma, mint odahaza – akkor megindult a gyarmat betelepítése. A XVI. és a XX. század között nincstelen európaiak milliói szálltak hajóra, hogy a tengeren túl új hazát építsenek maguknak. Ez a nagy különbség a gyarmatosítás (kolonizáció) és a szimpla kivándorlás (emigráció) között: az emigráns külföldre megy, és azt reméli, hogy az az ország, ahová megérkezik, jobb lehetőségeket nyújt neki, mint az, ahonnan elindult. A telepest (colonus) ezzel szemben nem érdekli, hogy mi van ott, ahová megy – a célja, hogy az óhazát a lehető legjobban reprodukálja. Így népesült be európaiakkal Új-Anglia (az Egyesült Államok északkeleti partvidéke), Új-Spanyolország (Mexikó), vagy Új-Franciaország (Québec), a gyarmatosító állam aktív részvételével.

A Chilei Német Múzeum Frutillarban 

Furcsa eredmény született, ha a földrajzi körülmények stimmeltek, de a gyarmatosítás nem hatalmi pozícióból történt, mint a dél-chilei német kolóniák esetében. Német gyarmatok csak rövid ideig léteztek, és nem vonzottak nagyszámú kivándorlót, a gyarmati versenyfutásba későn belépő Németországnak ugyanis már csak olyan Európán kívüli területek jutottak, ahová nem szívesen mentek volna lakni a németek. Namíbiában itt-ott élnek német leszármazottak, de a XIX. század során sokkal több német telepes jutott el Latin-Amerikába, mint a német uralom alatt álló Togóba vagy Kamerunba.

A chilei német kolóniák ötlete egy Chilébe települt német, Bernhard Philippi fejéből pattant ki a XIX. század közepén. A pozitivizmus és a darwinizmus évszázadában számtalan könyv jelent meg arról, hogy a környezet és a rassz hogy illik egymáshoz. Dél-Chile olyan, mint Németország, gondolta Philippi, telepítsük be németekkel. A chilei kormánynak tetszett az ötlet, Philippi nekiláthatott német telepeseket toborozni Hamburgban. Az első németek megérkezése után Philippi visszatért Chilébe és még délebbre utazott, a Magellán-szoroshoz, hogy felmérje, milyen esélyei vannak ott az európai kolonizációnak. Nem járt sikerrel, a tűzföldi indiánok elfogták és megölték őt (a Magellán-szoros környékét pedig később horvátokkal telepítették be, de ez már egy másik történet).

A történet szépséghibája ugyanis az, hogy a földet először el kellett venni az indiánoktól, jelen esetben a mapuchéktől. A korszakban viszont ez senkit nem zavart, se a chileieket, se a németeket. Ha az indiánoké volt a föld, az olyan volt, mintha senkié sem lenne, az indiánok ugyanis nem fizettek adót, vagyis nem sok haszna volt belőlük az államnak. Az Araukániai Háború során frissen elfoglalt területeket tehát a chilei állam felparcellázta, és kiosztotta az egyre nagyobb számban érkező németek között. Így alakult ki a dél-chilei tóvidék mai arculata, ahol a spanyol vagy mapuche nevű falvakban (Puerto Varas, Frutillar, Llanquihue) Németországra emlékeztető tájat és házakat találunk, a növényzet viszont, a néhány betelepített tölgyfát leszámítva, határozottan dél-amerikai.

A németek, nem meglepő módon, komoly szerepet vállaltak Chile iparosításában, gazdasági fejlődésében. A mintegy száz év alatt, több hullámban érkező telepesek leszármazottai például feltűnően felül voltak reprezentálva Pinochet gazdasági stábjában, a Chicago Boys tagjai közt – ketten közülük, Miguel Kast és Hernán Büchi a központi bank elnökségééig, illetve a gazdasági miniszterségig vitték. A németeknek köszönhető ezen felül az is, hogy a – máskülönben eléggé felejthető – chilei konyha desszertekben meglepően erős. A chilei spanyolban a tortát úgy mondják, hogy kuchen.

A frutillari Chilei Német Múzeumban álltunk Anyával, akinek a felmenői közt több a német (sváb és szudéta) mint a magyar, de otthon a családban mindig mindenki magyarul beszélt. Anya ezen felül német népdalkörben énekel, de ennek inkább a jó társaság és a sok utazás az oka, semmint valami erős német kisebbségi identitás. Apai ágon is vannak rokonaim Németországban, de ők disszidálás útján kerültek oda. Tudok valamelyest németül, de nem családi okokból – a gimnáziumban szedtem magamra, és már majdnem elfelejtettem, amikor egy Berlinben töltött hónap visszarángatta a nyelvtudásomat a sír széléről, hiszen minden sznob pesti fiatal rajong Berlinért, pont én lennék kivétel. Megvolt az összes klasszikus Berlin-élmény, dülöngéltem elektróra egy friedrichshaini WG-ben, ugráltam Russendiskóra a Kaffee Burgerben, ettem currywurstot az Alexanderplatz melletti S-Bahn-megálló aljában – a gimiben a rémes németórák alatt soha nem gondoltam, hogy valaha is tetszeni fog bármi, ami német, de a véletlenek furcsa összjátéka nyomán mégis így alakult. Összességében tehát a németekhez relatíve sok közöm van, és pozitívan viszonyulok hozzájuk, mégsem volt bennem semmiféle meghatottság a sírkeresztek vagy a német nyelvű hímzett falvédők láttán. Milyen fura ilyesmit látni Dél-Amerikában, gondoltam, teljesen ide nem illő, de azért tetszett, végül is szeretem a németeket.

Kép innen.

A német nép és kultúra nagy barátjának lenni viszont sajnos nem egyszerű. A németek történelmébe ugyanis nem csak a marcipántorták és babaházak tartoznak bele, hanem egy jó nagy horogkereszt is, pláne Dél-Amerikában, ahová szinte minden náci háborús bűnös megérkezett előbb-utóbb, akinek sikerült túlélnie a Harmadik Birodalom bukását. Adolf Eichmann és Josef Mengele tíz éven át Buenos Airesben bújkált – a morbiditás csúcsaként előbbi nyúltenyésztéssel, utóbbi illegális abortuszokkal kereste a kenyerét – aztán Eichmannt elkapta a Moszad, Mengele pedig Paraguayba menekült, ahol egy német származású diktátor, Alfredo Stroessner kifejezetten szívesen látta az ex-nácikat. Klaus Barbie, a lyoni mészáros mindeközben Bolíviában tervezett koncentrációs táborokat a diktatúra ellenségei számára, és olyan jól ment a sora, hogy Mengelét is meg akarta hívni, de ez utóbbi inkább Brazíliába ment, ahol békés öregkort ért meg, és nyugdíjasként, a tengerben fürödve érte a halál. Barbie – állítólag – segített a CIA-nek Che Guevara meggyilkolásában, és csak a – szintén német származású – diktátor, Hugo Banzer bukása után került francia bíróság elé, és egy lyoni börtönben halt meg. Bolíviában mindezek ellenére még mindig sok kis, zárt telepen élnek vitatható múltú felmenőkkel rendelkező németek, egy Santa Cruzban járt ismerősöm szerint néha horogkeresztes terepjárókkal grasszálnak az utcán.

Kép innen.

A legbizarrabb történet azonban nem egy náci főbűnöshöz, hanem egy Luftwaffe-közlegényből lett vallási vezetőhöz, Paul Schäferhez kötődik, aki egy utopisztikus evangéliumi közösséget hozott létre Dél-Chilében Colonia Dignidad (Méltóság-Telep) néven. Schäfer az összeomlás utáni zavaros években lederhosenben, gitárral járta a német falvakat, arra buzdítva a falusiakat, hogy bánják meg bűneiket és térjenek meg. A karizmatikus Schäfer a hívei adományaiból létrehozott egy árvaházat, ám hamarosan beperelték, mert állítólag zaklatta a kisfiúkat. Schäfer ekkor a gyülekezet pénzével Chilébe menekült, ahol vett egy hatalmas farmot, és létrehozott egy nagyrészt németek lakta telepet, ahol a telepesek mindennapi életének minden részlete az ő elképzelései alapján alakult ki. A közösségi élet alapja a közös gyónás volt, ahol mindenkinek kötelező volt a többiek előtt nyilvánosan megvallania minden bűnét – a „bűnösök” nevét néha Schäfer, a lelki vezető egy mikrofonba olvasta be a közös ebéd közben. A telep lakói nem házasodhattak szabadon, Schäfer a szexualitást károsnak tartotta, és ha egy férfi feleségül akart venni egy nőt, a lelki vezetőtől kellett engedélyt kérnie, aki vagy megengedte neki, vagy nem. Az is előfordult, hogy a férfinek mással kellett összeházasodnia, mint akivel eredetileg akart, a gyerekek pedig nem a szüleikkel laktak, hanem a velük egykorúakkal, külön faházakban. Nyílt titok volt, hogy a fiatal fiúk számára kötelező volt időnként Schäfer szobájában aludni.

Paul Schäfer 2006-ban. Kép innen.

A telep lakói teljesen önellátóak voltak, és egy hatalmas kórházat működtettek, ahol a környék (chilei) lakóinak nyújtottak ingyenes orvosi ellátást. A chileiek csak Schäfer engedélyével léphettek a Colonia Dignidad területére – a telep a lakott területektől messze, egy völgyben terült el, háromméteres szögesdrót kerítéssel körbekerítve. Miután Pinochet 1973-ban hatalomra került, a Colonia Dignidad – Schäfer és Pinochet megállapodása nyomán – a rendszer ellenségeinek titkos kínzóközpontjaként kezdett működni. Schäfernek volt már gyakorlata a kínzásban, a telep kórházában több olyan egykori teleplakót őriztek, aki megpróbált megszökni. Pinochet titkosrendőrsége, a DINA a 80-as években rendszeresen szállított politikai foglyokat a Colonia Dignidad kórházába, ahol Schäfer útmutatásai alapján kínozták őket – gyakorlatilag a lelki vezető tanította meg a diktatúra titkosrendőreit a kínzás és vallatás trükkjeire.

A Colonia Dignidad a 80-as években. Kép innen.

Pinochet bukása után az első demokratikusan megválasztott elnök, Patricio Aylwin elfogatóparancsot adott ki Schäfer ellen, de nem sikerült elfogni őt, mert akárhányszor kiküldték a hadsereget, a lelki vezető mindig elrejtőzött valahová, a telep lakói pedig, ha ellen nem is álltak a katonáknak, nem árulták el nekik Schäfer rejtekhelyét. Több mint 30 házkutatás után végül 2005-ben megtalálták a telep fegyverraktárát, benn egyebek mellett rakétavetőkkel, föld-levegő rakétákkal és több száz kézifegyverrel. Maga Schäfer egy évvel később akadt horogra, egy Buenos Aires-i német család házában bujkált. 30 év börtönbüntetést kapott pedofíliáért, kínzásért és tiltott fegyverbirtoklásért, de négy évvel később, 2010 áprilisában, 88 évesen meghalt.

A kórház műtője. Kép innen.

A Colonia Dignidad azóta a lassú nyitás útjára lépett. Új vezetőt választottak, Peter Müllert, aki átnevezte a telepet (az új neve Villa Baviera, Bajor Falu), engedélyezte a lakóknak, hogy szabadon házasodjanak és a telepen kívül tanuljanak vagy dolgozzanak, és szeretné megnyitni a telepet a turizmus előtt. Ez utóbbi persze nem könnyű feladat, félő, hogy a turisták valamiféle freak show-nak kezelnék a telepet, így egyelőre még csak speciális engedéllyel lehet bejutni. Müller az arra vállalkozó teleplakókat szeretné idegenvezetővé képezni, akik vigyáznának arra, hogy a turisták a kellő empátiával viszonyuljanak a telep traumatikus múltjához.

Villa Baviera ma. Kép innen.

Schäfer kínzótelepe már a múlté, de van még egy exnáci Chilében, Aribert Heim, aki valószínűleg Patagóniában bújkál. A „Dr. Halál” becenevű egykori mauthauseni orvos fejére a Wiesenthal Központ „Utolsó Esély” hadművelete keretében tűzték ki a vérdíjat. Az Utolsó Esély egy elég vitatott projekt, bevallottan az a célja, hogy előbb kapja el az utolsó nácikat, minthogy meghalnának. Kétségeim vannak, hogy van-e értelme majdnem százéves bácsik után hajtóvadászatot szervezni, akármekkora szörnyetegek is voltak fiatalkorukban. Persze, ismerem a vitát, az érvekkel és az ellenérvekkel is tudok azonosulni. Szerencse, hogy néhány év, és tényleg minden háborús bűnös magától is meghal. A dél-amerikai németek mára nagyrészt feloldódtak a latin-indián rasszban, mondanám, ha a 30-as évek terminológiáját használnám, 2000-es évekbeli PC hippiként viszont inkább azt mondom, hogy egészséges keveredés és transzkulturáció ment végbe, ami sokkal pozitívabb jelenség, mint az elkülönülő, a 40-es évek szellemiségében megrekedt telepek fennmaradása. A német származású emberek meg az egyéb származású emberek közös utódai ma már nagyrészt chilei identitással rendelkeznek, a németségből pedig az maradt, ami mindenki számára kedves: torták, vízimalmok és a gondosan nyírt gyep.