Cayenne nem fogadott tárt karokkal. Bruno a külvárosban tett ki, mert ott volt dolga, én pedig megvártam a menetrendszerinti kisbuszt, ami a belváros felé vitt. Ám ahogy elindultunk, felém dobtak egy sörösüveget. Az történt ugyanis, hogy a szemközti megállóban ácsorgó feka srácok annyira festőien néztek ki, hogy muszáj volt lefotóznom őket, és arra gondoltam, hogy amikor már mozgásban van a busz, akkor kattintok. Alábecsültem a gyorsaságukat: egyikük gondolkodás nélkül célba vett egy üveggel, és csak a szerencsének köszönhető, hogy végül nem a kisbusz ablakán, hanem az aszfalton tört szét.
A belvárosba érve kiderült, hogy Cayenne-ben nincs buszpályaudvar – a kisbuszok a fedett piac és a kínaiak utcája között, egy halszagú csatorna mellett állnak meg – így nem találtam csomagmegőrzőt sem. Teljes menetfelszereléssel, két hátizsákkal pedig nem könnyű a városnézés, de nem volt más választásom: elindultam a főtér felé. A Marseillaise taktusaira masíroztam be, és egy katonai parádé utolsó fél percét nézhettem végig. Mire elővettem a fényképezőgépemet, már véget is ért az ünnepség, és a Place des Palmistes kiürült. Várnom kellett, mert nem volt hová mennem: leendő szállásadóm, Anaïs csak este végzett a kórházban, ahol dolgozott, és addig el kellett ütnöm az időt valahol.
Így aztán először is megebédeltem – egy haiti étteremben találtam a legolcsóbb menüt, citromos-chilis lében marinált malachúst (griot) sült banánnal. Utána pedig elvonszoltam magam a városi múzeumig, ahol lepakoltam a cuccaimat a jegypénztár melletti padra. Bár a pénztáros egy pillanatig sem hitegetett azzal, hogy majd figyelni fog rá, mégsem aggódtam: én voltam az egyetlen látogató a múzeumban.
A múzeum kitömött pumákkal és ocelotokkal kezdődött, ami nem sok jót ígért. Az emeletre érve azonban egy meglepően jó kiállításba botlottam, ami a Francia Guyanába száműzött fegyencek történetét mutatta be, az általuk készített műalkotásokon keresztül. Ahogy korábban már írtam, a francia jelenlét Guyanában a XVII. század végén kezdődött, és elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a terület ne a riválisaik – az angolok, a spanyolok, a hollandok vagy a portugálok – kezén legyen. Ezen túlmenően a franciák semmire sem tudták használni a félreeső, forró klímájú és sűrű dzsungellel borított gyarmatot, így az egy szem Cayenne-en kívül nem is építettek városokat.
A francia történelem zűrzavarai azonban a XIX. század közepére szükségessé tették, hogy legyen valahol egy hely, jó messze az anyaországtól, ahová az épp aktuális rezsim ellenségeit deportálhatják. Erre a célra végül Francia Guyanát szemelték ki: lényegében az egész gyarmat egy hatalmas börtönné alakult. Ez az igény pedig átívelt a különböző kormányzatokon, így republikánusok és monarchisták, bonapartisták és imperialisták a legmélyebb egyetértésben küldték az elítéltjeiket a büntetőgyarmatra. A leghírhedtebb telep az Ördög-szigeten (Île du Diable) létesült, ahol Alfred Dreyfust is fogva tartották, illetve ahonnan Henri Charrière megszökött, és megírta a Pillangó című bestseller-könyvét, ami mind a mai napig a leghíresebb leírás a világnak erről a furcsa csücskéről.
A cayenne-i múzeumban a rabok által uszadékfára, cigarettásdobozokra, döglött halak és teknősök csontvázára festett képek sorakoztak. A gyarmatokon raboskodók – franciául bagnard-ok – szenvedései ismertek voltak a francia közvélemény előtt, de a kormányzatnak épp az volt a célja, hogy minden potenciális politikai felforgató vagy köztörvényes bűnöző tudja, hogy a pokoli Francia Guyana lehet a büntetése, ha nagyon rossz fát tesz a tűzre. A büntetőgyarmat a második világháború végéig működött, amikor is De Gaulle tábornok megszüntette a telepeket, és némi gondolkodás után új hasznosítási lehetőséget talált a gyarmat számára: 1964-ben megalapította a Guyana Űrközpontot, ahonnan azóta is kilövik az Ariane rakétákat.
Az Egyenlítő közelsége, az alacsony népsűrűség és a nyílt óceán olyan feltételeket biztosít a kilövőállomásnak, amilyeneket az európai kontinensen lehetetlen lett volna találni. Francia Guyana megtelt mérnökökkel, technikai személyzettel, illetve az őket kiszolgáló kereskedőkkel és szolgáltatókkal. Néhány évtized alatt az egykori büntetőgyarmaton sokszorosára emelkedett az életszínvonal, de az árszínvonal is: jómódú, drága, és kizárólag a francia állam befektetéseiből élő hely lett Francia Guyanából. Ez pedig oda vezetett, hogy a másik két Guyanával ellentétben – amelyek felszabadultak a brit, illetve a holland uralom alól – a nemzeti függetlenség érdeklődés hiányában elmaradt, és Francia Guyana mind a mai napig egy Franciaország integráns részét képző megye, akárcsak, teszem azt, Gironde vagy Savoya.
Amikor pedig manapság a fiatal francia értelmiségieket Párizsban és más nagyvárosokban a magas munkanélküliség arra készteti, hogy elhagyják a metropoliszt, és vidéki állásokat is megpályázzanak, mondjuk Gironde-ban vagy Savoyában, akkor a keresőkben megjelennek olyan álláshelyek is, amelyeket a tengerentúli megyékben – Francia Guyanában, a karibi Martinique-on és Guadeloupe-on, vagy pedig az Indiai-óceánban fekvő Réunionon vagy Mayotte-on hirdettek meg. És aki elég elszánt (vagy elég kétségbeesett), az meg is pályázza ezeket a helyeket. Így került Cayenne-be a fiatal párizsi kutatóbiológus lány, Anaïs, aki meghirdette a kisszobáját Couchsurfingen, és akinek köszönhetően nem egy ócska, de annál drágább – legalább nyolcvan eurós – hotelszobában kellett meghúznom magam, hanem négy jókedvű métro vendégszeretetét élvezhettem három napon keresztül egy tágas, kertvárosi házban.
A kortárs francia gyarmati szlengben a métro nem a földalatti vasútra utal, hanem a métropolitain szó rövidítése, ami egyszerre jelenti azt, hogy „nagyvárosi”, és azt, hogy „anyaországi”. Szemben a Cayenne-ben született kreolokkal (akik jellemzően kevert etnikumúak, a francia mellett afrikai felmenőkkel is rendelkeznek, és a francia nyelv egy kreolizált változatát beszélik), a métro-k a szűkebb értelemben vett Franciaországban születtek és nőttek fel, és csak valamilyen munka kapcsán vetődtek el a trópusokra. Anaïs mellett a házban lakott a műbútorasztalos Nico, az orvosi segédeszközöket értékesítő Pim és a mozgásterapeuta Elza – egytől egyig franciaországi születésűek, akik a cayenne-i tartózkodásukat valahol az Erasmus ösztöndíj vidám felelőtlensége és az alulfizetett, kényszerű köröket leíró pályakezdők frusztráltsága közötti térben értelmezték. És, ahogy az mindkét életérzés esetben evidens, ehhez rengeteg alkohol elfogyasztása társult.
Amikor megérkeztem a cuccaimmal a házhoz – hétköznap, késő délután – a lakók már a teraszon ültek, és ti-punch-ot szürcsöltek. Ez a francia-karib koktél a legegyszerűbbek közül való: fehér rum, cukorszirup és egy szelet lime kell hozzá. Ebből jó sokat meg is ittunk, amíg elmeséltem újdonsült vendéglátóimnak, hogy merről keveredtem ide, és merre fogok továbbmenni. Amikor pedig elfogyott a rum, nekiindultunk, hogy bevásároljunk: néhány sarokra a háztól egy Carrefour felirata világított.
Az áruházban egyik meglepetésből a másikba estem. Tulajdonképpen pontosan olyan volt a kínálat, mintha a (kontinentális) Franciaországban lettünk volna: több tucat friss sajt, breton vajak, normandiai almák és friss bagettek sorakoztak a polcokon. Ha Párizsból érkeztem volna, alighanem fel sem tűnt volna mindez, de mivel az előző néhány hetet azzal töltöttem, hogy az amazóniai őserdőben koszolódtam, így rettentően bizarr volt az egész. Anaïsnak is elmondtam, hogy milyen fura dolog egy Carrefour-ban válogatni a sajtokat a dzsungeltől néhány kilométerre. Értette, hogy miről beszélek, de alighanem már megbékélt ezzel, mert vállat vont, és csak annyit mondott: hát, végül is ez Franciaország (c’est la France quoi). Aztán átügetett előttünk az úton egy gigászi varangy.
Másnap visszamentem a belvárosba, és jó hosszan elidőztem a piacon. Egyrészt megbámultam az árusokat (közülük sokan Cacao hmong lakói voltak), másrészt pedig a vásárlókat: a legkülönfélébb etnikumú emberek, ázsiaitól a feketén és mulatton át a fehérig, békésen válogatták a zöldségeket és gyümölcsöket. Végül az egyik vietnami levesesnél kötöttem ki, és egy jó nagy tál garnélás pho-t ebédeltem.
Este újabb ti-punch-ok következtek, aztán nekiindultunk a cayenne-i éjszakának. Először egy házibuliba mentünk, amit egy métro pár, Gael és Alice rendezett, akik guyanai munkaszerződésük végére értek, és azt találták ki, hogy mielőtt visszatérnének Franciaországba, még körbehátizsákozzák Dél-Amerikát. Ez elég általános dolog a gyarmatra vetődött anyaországi fiatalok körében: a házibuliban szinte mindenki vagy már megcsinálta a maga dél-amerikai túráját (és elköltötte a Francia Guyanában keresett pénzét, aztán visszajött), vagy pedig nagyon tervezte, hogy majd nekiindul egy nap.
A házibuliból egy Coco Soda nevű szabadtéri diszkóba mentünk, ami nem volt különösebben érdekes, így kisétáltam a kábé húsz méterre levő tengerpartra. Szerencse, hogy így tettem, mert olyat láttam ott, amilyet nem talál az ember akármilyen diszkó hátsó udvarában. Egy kisebb csoport ember állt körbe egy vörös lámpát. Kiderült, hogy egy óriási kérgesteknős tojja ott éppen a tojásait, félig beásva magát a homokba. A kétméteres állat bizonyára jobban örült volna némi diszkréciónak, de a hangos zene és a bámészkodók jelenléte ellenére is becsülettel befejezte, amit elkezdett. Aztán szép lassan visszaevickélt a vízbe.
Másnap késő délelőtt másztam ki az ágyból, becsülettel bereggeliztem camembert-es bagettből, aztán kölcsönkértem Anaïs biciklijét és legurultam a tengerpartra. Teknősöket már nem láttam, csak fürdőző embereket. Egy kellemes, lusta szombat volt, és ahogy ott üldögéltem, és néztem a vizet, arra gondoltam: egész jól el tudnék tölteni még néhány vidám napot ezen a gyarmaton.
Persze nem így lett, mert a következő reggelen továbbindultam, és délutánra megérkeztem a világ egyik legabszurdabb országába: Suriname-ba.
Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...