Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon. A jelenlegi eseményekről itt olvashatod az összefoglaló cikkemet.
Egy felhőkarcoló tetején levő bárban ültünk. Ittuk a mojitót, elég olcsó volt, körülbelül négyszáz forint. Persze csak ha a fekete árfolyamon számolom a bolívart, ahogy én is vettem: a hivatalos árfolyamon tizenegyezer forint lett volna. Vendéglátóm, Ronald úgy nézett körül a környező felhőkarcolók esti fényein, mint akinek nagyon elege van Caracasból.
– Sanghajba fogok költözni, ott lehet jó üzleteket kötni! – kortyolta a mojitót.
Hosszas ellenőrzés és motozás után jutottunk fel a tetőbárba. Mellettünk csupa jól szituált venezuelai üldögélt. Egy öltönyös srác lesmárolta a kosztümös csajt, akit már egy órája fűzött.
– Na végre! – súgta Ronald. – Már azt hittem, soha nem kapja le! Biztos kollégák valami jó cégnél – tette hozzá. – Még vannak itt jó cégek, de már nem sok. Egyre-másra zárnak be, nincs már itt semmi perspektíva.
A felhőkarcolókon túl, a völgy végében Caracas legnagyobb nyomornegyede, a Petare fényei villództak, mint a parázs.
Ronald azóta valóban Sanghajba költözött: exporttal és importtal foglalkozó cége teljesen lehetetlen helyzetbe került a venezuelai infláció és árfolyam-összeomlás következtében. Nekem pedig jelenleg eszembe sem jutna, hogy Caracasba látogassak. A venezuelai főváros 2017 nyarán szó szerint lángokban áll: egymást érik a halálos áldozatokat követelő tüntetések. Az égő barikádokról betondarabokat csúzlizó tüntetők és a közvetlen közelről vízágyúzó és gumilövedéket lövöldöző katonák között pedig aligha lehetne várost nézni. Venezuela, és azon belül Caracas pillanatnyilag a polgárháború szélén billeg, és sajnos egyáltalán nem biztos, hogy nem csúszik bele egy véres konfliktusba.
Bár, ami azt illeti, én már akkor, 2015-ben is nagyon féltem Caracastól, és csak azért ejtettem útba, mert képtelenség volt kikerülni. Persze átszállhattam volna egyik buszról a másikra azzal a lendülettel, ahogy megérkeztem, mégis a kíváncsiságom legyőzte a félelmemet. Nem sokon múlt különben, mert a hátizsákos utazók körében terjengő rengeteg rémhír miatt afféle karibi Mordornak képzeltem a várost, ahol a turistát azonnal fejbe lövik és kirabolják. Az elszabadult bűnözés, az emberölések magas száma, a gazdasági problémák és a politikai feszültségek robbanékony elegye Venezuela fővárosát köztudottan olyan hellyé tette, ahol egy turistának nem sok keresnivalója akad.
A taxis sem oszlatta el a rossz érzéseimet: elég furán nézett rám, amikor beültem mellé a buszpályaudvaron, és rájött, hogy én azért jöttem ide, mert várost szeretnék nézni. Akkor pedig végképp elkerekedtek a szemei, amikor megtudta, hogy melyik városrészbe megyünk.
– Hol fogsz lakni? – kérdezte.
– Egy helyi srácnál.
– Ismered?
– Nem, csak internetről.
A taxis hitetlenkedve csóválta a fejét. Amikor megérkeztünk, nem is hagyta, hogy kiszálljak, egész addig, amíg meg nem jelent a házvezetőnő, Rosa, és be nem engedett a húsz emeletes toronyházba, ahol Ronald Airbnb-lakása volt. Szó mi szó, én is megkönnyebbültem, amikor beléptünk a tágas, jól felszerelt lakásba, és Rosa bezárta az ajtót.
– Pihenj nyugodtan, és élvezd a kilátást! – mondta. – Ronald hamarosan érted jön.
A kilátás valóban pazar volt, bár a közvetlen szomszédság nem volt túl biztató: két sarokkal arrébb meredt az égnek a hírhedt Torre de David. Az ezredforduló utáni Venezuela legikonikusabb épülete eredetileg pénzügyi központnak épült, de csődbe ment az építtetője, a félkész toronyházat pedig elfoglalták a szegények, akik körülbelül a huszadik emelet magasságáig téglával, farostlemezzel és bádoggal pótolták a hiányzó üveglapokat. A világ legmagasabb „függőleges nyomortelepének” lakói, akik természetesen hithű chavisták, kilógattak két hatalmas molinót a legfelső emeletről, „Chávez él” felirattal. Aztán Maduro elnök eladta a tornyot a kínaiaknak, hogy valósítsák meg, amit az eredeti tulajdonos nem tudott, és pénzügyi központ legyen a toronyból. A Torre de Davidból épp akkoriban költöztették ki a lakókat, fél évvel később pedig az utolsó squatter is átköltözött a külvárosi állami lakásokba. Venezuela gazdasága viszont teljesen összeomlott időközben, így a kínaiak pénzügyi központjából aligha lesz egyhamar bármi is.
Ijedten néztem az ablakból a caracasi betondzsungelt. Nem tudom, mikor merészkedtem volna ki az utcára – valószínűleg eltelt volna némi idő, amíg rászánom magam. Szerencsére megjelent Ronald: magabiztos, szimpatikus srác volt, aki sokféle biznisze mellett egy Airbnb-lakást is üzemeltetett, bár, ahogy elmondta, már hónapok óta nem volt vendége. Emiatt nagyon örült nekem, és elvitt ebédelni a plázába, ahol az irodája volt. Az a városrész, a jómódú Chacao negyed már messze nem nézett ki olyan ijesztően, mint a Torre de David környéke. Megkönnyebbültem.
A plázába aztán még többször visszamentünk Ronalddal, mert a caracasi éjszakai élet kizárólag ilyen helyeken zajlik, mint a biztonsági őrök tucatjai által védett bevásárlóközpont vagy a felhőkarcoló tetején lévő tetőbár. Egyik este beültünk a moziba: kiöltözött, jómódú emberek tolongtak az alagsori vetítőterem előtt. Építészeti stílusát tekintve a pláza a nyolcvanas évek végét, kilencvenes évek elejét idézte, vagyis a Chávez hatalomra kerülése előtti időszakot. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezek az emberek, a caracasi felső-középosztály úgy szorult be ide, ebbe az avíttas bevásárlóközpontba, mint valami rezervátumba.
Mivel Ronald napközben dolgozott, a belvárost végül egyedül jártam be. Kicsit paranoiásan, gyakran hátratekintve mászkáltam a városban, de aztán szép lassan alábbhagyott a rettegésem. Az óvárosi Bolívar tér környéke és a Capitolio környéki utcák kifejezetten tetszettek, és a Sabana Grande sétány, meg a La Estancia kulturális központ is nagyon kellemes volt. Néha már majdnem el is feledkeztem arról, hogy a világ egyik legveszélyesebb városában járok: az utcai könyvárusoknál például hosszasan és önfeledten nézegettem az elképesztően olcsó antikvár könyveket. Ugyanakkor, ha visszagondolok, ezek a helyek inkább ahhoz képest voltak jók, hogy mire számítottam: a legkevésbé sem voltak élettelibbek vagy kedélyesebbek, mint például egy kolumbiai vagy egy brazil nagyváros közterei.
Összességében mégis jól éreztem magam Caracasban, bár turisztikai szempontból nem sok értelmes dolgot csináltam. A legfontosabb caracasi látnivalót, Simón Bolívar szülőházát természetesen megnéztem – egy következő bejegyzésben írok majd róla részletesen – a mauzóleumát viszont csak kívülről láttam, mert átalakítás miatt épp zárva volt. A többi úgynevezett látványosság, mint például a Plaza Caracas bizarr, felvonulásitér-hangulatú betontömege nem sokáig kötötte le a figyelmemet. Voltam néhány ingyenes, töküres múzeumban – mint például a Teresa Carreño Színház melletti modern művészeti központban – de egy idő után elkezdett zavarni, hogy én vagyok az egyetlen látogató. Caracasban annyira nincsenek turisták, hogy a turistáskodásom végül majdnem teljes kudarcba fulladt.
Persze azért is éreztem azt, hogy nem tudom rendesen megnézni Caracast, mint ahogy egy „normális” (értsd: nem a bűnözéstől és a politikai-gazdasági problémáktól épp összeroppanó) várost megnézhettem volna, mert egész egyszerűen féltem elmenni egy csomó helyre. A Világörökség részét képző Egyetemvárosban például éppen tüntetések voltak, amelyekbe nem akartam belekeveredni. A város feletti hegytetőn fekvő Galipán falucska és a tengerparti La Guaira strandjai pedig azért maradtak ki, mert Ronald lebeszélt róla: túl veszélyes odajutni, mondta, bármikor bárki kirabolhat az úton.
Így aztán csak mozaikszerűen láttam ezt-azt. Ráadásul napokig vártam, hogy tiszta idő legyen, és felmehessek a város fölé magasodó, óriási Ávila-hegyre, ahonnan tiszta időben egyszerre látszik a hosszú völgyben elnyúló Caracas az egyik oldalon, és a türkizkék Karib-tenger a másikon, de nem akart felszakadni a felhős-ködös ég. Végül az utolsó napomon felültem a lanovkára és felmentem az Ávilára annak ellenére, hogy a csúcsa továbbra is tejszerű ködbe burkolózott. A tengert így nem láttam, de legalább a város egy részét, amíg emelkedtünk, meg tudtam szemlélni felülről.
Van valami szimbolikus ebben, gondoltam. Ahogy a felhőkarcoló tetején lévő bárból, úgy a hegy tetejéről sem sikerült áttekinteni Caracast. Egyszerre mindig csak egy kis részét láttam: a házfoglaló szegényeket, a bezárkózó gazdagokat, az üres köztereket, illetve az itt-ott meglepetésszerűen felbukkanó, élettel teli és kellemes sétálóutcákat. Mégsem állt össze a kép, mégsem állt össze a fejemben a város, és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül.
Alighanem Caracas mostanában egy olyan hely, ami nem hagyja magát egészben látni.
Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...