Amikor elkezdtem a doktori képzést a Corvinuson, egy ismerős szólt, hogy egy nemzetközi alapítvány keres fiatal kutatókat, akik Kelet-Európából szednének össze olyan tapasztalatokat a rendszerváltásokról, amiket best practices-ként (legjobb gyakorlatok) lehetne majd alkalmazni egy esetleges kubai rendszerváltás során. Ekkor még sok kelet-európai kutatót foglalkoztatott a tranzitológia, vagyis a rendszerváltások elemzése, és a legtöbben őszintén el is hitték, hogy a mi tapasztalatainkból más országokra is érvényes alapvető igazságokra lehet jutni.

Egy mosókonyhában jól kitaláltam én azt, hogy mi lesz,

Ez 2008-ban volt, az azóta eltelt három év sajnálatos eseményei miatt viszont már alig hinném, hogy bárki kíváncsi lenne a magyar tranzitológusok véleményére – a projekt el is tűnt a süllyesztőben. Tapasztalataink vannak, persze, de még abban sem tudunk egyezségre jutni, hogy mit rontottunk el, tanácsokat tehát még arról sem tudunk adni más országoknak, hogy mit NE csináljanak. Egymás torkát ellenben bármikor szívesen átharapjuk, ehhez azonban nincs szükség társadalomtudományi kutatók segítségére.

Azt, hogy majd mi lesz;

Ettől függetlenül Kuba jövőbeli sorsa továbbra is érdekes kérdés, mert hogy néhány éven belül lesz ott valami földindulás, az biztos. A politikai és gazdasági előrejelzések általában szcenáriók (forgatókönyvek) kidolgozásával szokták megmutatni, hogy mi történhet majd, ami egy nagyon kényelmes elemzői álláspont, de egyben azt is megmagyarázza, hogy miért nevetik ki olyan gyakran a természettudományokkal foglalkozók a társadalomtudósokat. Szcenáriókat kidolgozni olyan, mintha egy meteorológus azt mondaná, hogy karácsonykor vagy -10 fok lesz, vagy 0, vagy +10, vagy ezek valamilyen kombinációja. A politikai elemzővel ellentétben a meteorológust azonnal kirúgnák egy ilyen előrejelzésért, úgyhogy inkább azt fogja mondani, hogy fagypont körüli hőmérséklet várható, aztán legfeljebb néz majd egy nagyot, ha Szenteste kirügyezik a barka.

Lent párás háztetők,

Szó se róla, ettől még szívesen leírnék 500 oldalon tücsköt-bogarat Kuba jövőjéről, ha oldalszámra fizetnének, de ez egy blog, ingyen írom, így nincs helye a bullshitnek. Az állításaim vitathatóak (várom a kommenteket), de az ismereteim alapján szerintem ez várható – ugyanakkor senki ne alapozzon erre befektetési terveket, és én sem fogok a kardomba dőlni, ha esetleg nem lesz igazam. Bár ne lenne, különben.

Tíz évvel ezelőtt.

Szóval, szerintem addig, amíg Raúl Castro él, nem lesz érdemi változás. Az „óvatos nyitás” politikája annyit ér, mint halottnak a csók. Raúlnak egyelőre még nincs hivatalosan kijelölt utódja (két másik nyolcvan körüli veterán, Machado Ventura és Ramiro Valdés neve szokott előkerülni, de ezek egyike sem tekinthető, biológiai okokból, értelmes választásnak). Ha viszont egyszer lesz, akkor az minden bizonnyal a fiatalabb generáció (a hatvan körüliek, mondjuk) tagjai közül fog kikerülni. Márpedig a diktatúráknak mindig a generációváltás az Achilles-sarka: a Szovjetunióban is az első olyan főtitkár, aki azután született, hogy az Auróra ágyúi eldördültek, Mihail Gorbacsov volt. Megpróbálkozott pár „óvatos” reformmal, aztán meg lehet nézni, mi lett belőle. Észak-Korea talán az egyetlen kivétel, bár várjuk meg, mire jut az ország ezzel a jóllakott óriásbébivel.

Egy mosókonyhában, szükséglakásban, éjszaka volt, sötét, 

Tehát lesz egy új elnök/pártfőtitkár, egy egyszerű apparatcsik, aki már nem lövöldözött harmadmagával a cukornádültetvényen a múlt század közepén. Ennek megfelelően a legitimitása is alacsonyabb lesz, és valószínűleg egyre több kubai szeretne majd szabad választásokat. Lesznek tüntetések, esetleg rendőri retorzió is, de olyan vérengzésre, mint például a Tienanmen téri, nem sok esélyt látok. (A katonai puccsot ellenben, bár elég valószínűtlen, nem lehet teljesen kizárni.) Apropó, ha már Kína: a nem-demokratikus posztkommunista átalakulás, a kínai típusú pártkapitalizmus Kuba esetében nem reális, mert nincs tőke, nincs technológia, nincsenek exportra termelő kapitalista enklávék, és, hát, a munkamorál sem épp konfuciánus. 

Utcáról kaptam a fényt,

Szóval lesznek szabad választások. Az Egyesült Államok, amint a dolog egyáltalán szóba kerül, belengeti, hogy a választás napján feloldja az embargót, akárki nyer – ezzel a folyamat visszafordíthatatlanná válik. A nagy kérdés, hogy ezen a választáson az emigránsok szavazhatnak-e majd, vagy sem. Ha nem, akkor is kitömnek majd pénzzel egy frissen alakult pártot, akiknek tollba mondják a programot. Két nagy párt létrejötte valószínű, mert egy nagy törésvonal van a társadalomban (castroista/anti-castroista), ami sok szempontból ott húzódik, ahol a Floridai-szoros. De az otthon maradt kubaiak is nagy számban fognak a változásra szavazni (azt tippelem, hogy a többségük, mondjuk a kétharmaduk). Sajnos a változás mikéntjét Miamiban fogják kitalálni – az olyan szomorú szemű ellenzékiek véleményére, mint Yoani Sánchez, valószínűleg nem lesz kíváncsi senki. Pedig ha valaki ismeri, hogy mi van igazából Kubában, azok ők. Meg a casa particular-tulajdonosok, a fiatal közhivatalnokok, a tanítók, az orvosok, akikből egy mérsékelt, progresszív középosztály kialakulhatna. De a változás nem őket fogja helyzetbe hozni.

De én tisztán láttam ott,

Lesz tehát két nagy párt. Az állampárt, ha új köntösbe bújik is, akkor sem mondhat mást, mint hogy a Castro-rendszer nem volt rossz, csak kicsit megkopott, és óvatos modernizációra szorul – annak ellenére, hogy ez az „óvatos modernizáció” már akkor és ott, a választási kampányban totális nonszensz lesz. Ez az újcastroista, XXI. századi értelemben vett baloldali frázisokat pufogtató párt – nevezzük Castro21-nek – ugyanakkor kevés (inkább strukturális, mint anyagi) erőforrásra támaszkodhat: a rendszert belülről ismerő, középkorú apparatcsikokra. Meg a nosztalgikus nyugdíjasokra.

Minden megvilágosodott:

Velük szemben viszont ott lesz a kőgazdag emigráns kubaiak által vezetett (vagy pénzelt) másik nagy párt, ez a markánsan Castro-ellenes, piacbarát (lehessen megvenni mindent, azonnal), öngondoskodást szorgalmazó (semmi sincs ingyen) társaság. Ők világnézetileg leginkább az amerikai republikánusok jobbszárnyához, a TEA Party-hoz fognak hasonlítani. Ezt a pártot a vicc kedvéért nevezzük Mojito Party-nak. Az ő elsődleges céljuk az lesz, hogy eldózeroljanak mindent, ami Castróék alatt felépült, majd magától összedőlt. A választást pedig a Mojito Party fogja megnyerni, efelől kétségem sincs.

Magamat láttam tíz év múlva itt,

Ahhoz, hogy az átmenet ne arról szóljon, hogy a Miamiból visszatérő emigráns kubaiak megveszik az egész országot kilóra, egy paktumra lenne szükség, amit a Castro21 és a Mojito Party köt egymással még a választások előtt arról, hogy a társadalmi védőhálókat csak szép lassan szaggatják darabokra, a privatizációt pedig nem máról holnapra fogják megvalósítani, hanem sok-sok derogációval. Meg olyan intézkedésekkel, amelyek lehetőséget adnak a Kubában élő kubaiaknak is a felemelkedésre – például, hogy először csak kubai-amerikai vegyesvállalatok vehessenek meg dolgokat. Erre sajnos igen kevés esélyt látok – a magabiztos Mojito Party-nak nem lesz szüksége arra, hogy a Castro21-gyel egyáltalán leüljön tárgyalni. A kubai ellenzéket pedig, akik facilitálhatnák a közös nevezőre jutást, vagy meg se kérdezik, vagy pedig az emigránsok elrakják őket kirakat-állásokba, alapítványok vagy tanszékek élére, vállalatok igazgatótanácsába, és betömik a szájukat dollárral.

Hallottam ezt a mostani dal hangjait,

Furcsa lehet, hogy miért látom ennyire negatívan az emigránsok jövőbeli szerepét. Sajnos a kubai emigráció az Egyesült Államokban ékes példája annak, amit diaszpóra-nacionalizmusnak nevez a szakirodalom: a politikai okokból távozni kényszerült emigránsok általában sokkal radikálisabbak, mint az otthon maradt ellenzékiek, több dolog miatt. Egyrészt a saját emigrációjuk megindoklásához (miért mentél el, amikor itthon is szükség lett volna rád?) fel kell nagyítaniuk a rendszer rémtetteit, hogy ne essenek kognitív disszonanciába. Másrészt nem tudják pontosan, hogy mi folyik odahaza, cserébe bármit szívesen elhisznek. Mindezek mellett komoly befolyásuk van az őket befogadó ország külpolitikájára – jelen esetben a „Pentagon héjáira”. A kubai emigráció (az úgynevezett Cuban-American Lobby és szervezetei, mint a Cuban American National Foundation és a Cuban Liberty Council) a republikánus párt fontos támogatója, és az embargó fenntartásáért lobbizik. Nyilván ők nem a hosszú, fokozatos átmenetben érdekeltek, hanem hogy végre eljöjjön az ő idejük, amikor az ő igazságuk győzedelmeskedik – és, nem mellékesen, megvehetik egész Kubát kilóra.

És attól féltem: nehogy majd ez legyen,

Képzeljük el, hogyan alakult volna a magyar rendszerváltás, ha 1989-ben a négymilliósra duzzadt Bécsben ott állt volna ugrásra készen kétmillió tőkeerős, sértett és magabiztos magyar emigráns, akik csak a kedvező alkalomra vártak, hogy hazajöjjenek és rendet tegyenek. És ezt szorozzuk meg kettővel, mert a nyolcvanas évek Magyarországa nem volt annyira végletesen anakronisztikus, mint a kétezertízes évek Kubája. Aztán ezt még kettővel, mert a kubai emigránsok nem a nyugat-európai szociális piacgazdaságot szeretnék megvalósítani az óhazában, hanem valami ízig-vérig kapitalista Amerikai Álmot. És ezt az egészet még kettővel, mert Ausztria nem akart és nem is tudott volna mindehhez olyan hátszelet fújni, mint az Egyesült Államok. 

Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!

A tranzitológia egyik nagy igazsága, hogy sokkal könnyebb átesni a ló túloldalára, mint rendesen megülni azt. Sajnos nem sok esélyt látok a fokozatos, tárgyalásos átmenetre – szerencsére a katonai puccsra sem – úgyhogy kemény vadkapitalizmus várható, de legalább vér nem fog folyni. Nagyon aggódom viszont a változások veszteseiért, az egyszerű kubaiakért, akik most még békésen ücsörögnek az utcán munkaidőben, olvassák a Granmát, és természetesnek veszik, hogy van mit enniük, van hol lakniuk, és a kórházban ingyen meggyógyítják őket. Alaposan be fogják verni a fejüket a ló túlsó oldalára esve – csak abban reménykedem, hogy tíz év múlva már a feltápászkodó zsörtölődésük fog hallatszani, és nem az egyre kétségbeesettebb jajveszékelésük.

Istenem, csak tíz év múlva ne ez a dal legyen.