Fél óra hangulatfokozás után egy aranyzakós konferanszié és néhány feszülős ruhás díszletlány kíséretében végre megérkeztek a luchadorok, vagyis a harcosok. Egy részük maszkban volt, mások maszk nélkül, és mindegyikük színes (egy harcos számára talán túlságosan is színes) dresszt viselt. Az első tíz percben szinte levegőt venni is elfelejtettem, annyira szuggesztív volt a látvány. A mintegy tíz luchador beugrált a ringbe, és teljesen ötletszerűen elkezdték püfölni egymást a legkülönfélébb módokon: fejjel belerohantak a másik mellkasába, nekiszaladtak a kötélnek és visszapattanva fejberúgták a másikat, vagy felálltak a kötélre, és onnan ugrottak rá a másikra. Aki kiesett (fizikailag) a ringből, annak sem volt nyugta: volt, akire egy másik luchador a ring kötelei között lendületből átugorva úgy esett rá, hogy ketten összekapaszkodva kigurultak a nézőtérre, felborítva jónéhány széket és nézőt. Az, hogy ki ki ellen harcolt, látszólag nem függött sem a dresszek színétől, sem attól, hogy kin volt maszk.
Amikor már tudtam köpni-nyelni, a körülöttem ülők felvilágosítottak a lucha libre (szó szerint: szabad harc) alapjairól. Az 1930-as években kialakult küzdősport egyik jellegzetessége a harcosok vicces maszkja, a másik, hogy a küzdelmek nagyon látványosak és teátrálisak, az ütések, ugrások és borulások nagy része pedig pontosan meg van koreografálva, és egyáltalán nem olyan fájdalmasak, mint amilyennek látszanak. A luchadorok általában egy színes maszkkal és egy bizarr művésznévvel (Rey Misterio, Tarzan López, Satánico, Cien Caras stb.) indulnak neki a karriernek, és kezdetben meccsről meccsre változóan, később már egyre stabilabban rudo vagy técnico szerepben harcolnak (lásd lentebb). A legtöbb meccs csak show, látványosság, de van néhány igazán fontos, magas díjazású esemény. Itt a győztesek, ha akarják, lehúzhatják a vesztesek maszkját, szimbolikusan megsemmisítve a harcos személyiségét. A vesztes előtt két lehetőség áll: fedetlen arccal folytatja a pályafutását (ekkor már sok esetben a valódi, polgári nevén), vagy új maszkot és művésznevet választ, és újrakezdi a pályát a teljes ismeretlenségből.
Mindenki mindenki ellen
Estrellita, Tiffany, Marcela és Amapola
Egy este alatt négy-öt csapat is egymásnak esik. A fiatal, iszonylag ismeretlen „nyitó” luchadorokat hat jól táplált, harmincas asszony követte, olyan művésznevekkel, mint Estrellita és Tiffany. Rajtuk nem volt maszk, csak egy erősen dekoltált dressz, és igazi hajtépős, visítós catfightot produkáltak. Volt látványos pofozkodás is, sőt, a ringből kiesés – másikra ráugrás – székek és nézők felborítása mozdulatsorra is többször sor került.
Máximo és a közönség
A nők után jött a freak show, az este legviccesebb része. Volt két törpe (100-120 centi körüli) luchador, az egyik tetőtől talpig sötétzöld papagáj-jelmezben, a másik rózsaszín dresszben és lila irokéz tarajjal. Utóbbi volt Máximo, a híres meleg törpe, aki az egész meccs alatt színpadiasan buzult az ellenfeleivel. Például ha a vele egy csapatban lévő tetovált, maszkos óriás két vállra fektette valamelyik ellenfelet, akkor Máximo ráült az arcára és jól odadörgölte az altestét, máskor meg az ellenfél pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva belecsípett a fenekébe. A közönség miden ilyen alkalommal visítva röhögött és éljenezte Máximót. Fene tudja, mennyire PC dolog egy homoszexuális (vagy magát annak tettető) törpén nevetni, ahogy birkózik – én mindenesetre aznap estére félretettem az elvi megfontolásaimat, és becsatlakoztam a jóleső, primitív vihogásba.
Super Porky, útban a ring felé
Máximo fő ellenfele Super Porky volt, egy hatalmas, de kemény sörhassal rendelkező, szakállas luchador, aki maszk nélkül, egy szál tangában harcolt. Míg Máximo esetében a törpeség és a buziság volt a humor forrása, addig Super Porkynál a kövérség. Az ellenfelei és a harcostársai egyaránt előszeretettel csapkodták a hasát, de ő maga is folyamatosan gúnyt űzött magából – például primadonnaként lépkedett, miközben a hasát rengette. Amikor pedig nekifutásból ráugrott a tetovált, maszkos óriásra, az egész sportcsarnok üvöltött, mint a sakál.
Super Porky, ugrásra készen
Érdekes módon az est fénypontja, a legnagyobb sztárok, Atlantis és Mephisto összecsapása nem volt ennyire látványos. Bizonyára nagyon technikás és rafinált ütéseket váltottak, de outsiderként nem sokat fogtam fel belőle. A harsány, plebejus humortól duzzadó freak show után a sztárok unalmasnak, sótlannak tűntek. A műértők ugyanakkor lelkes huhogással vagy üvöltéssel reagáltak egyik-másik mozdulatra, amiből arra következtettem, hogy bizonyára van itt egy csomó finom, apró részlet is, és nem csak a látványos, vicces durvulásra megy ki az egész lucha libre-dolog.
A közönséget is bevonják
A lucha libre, ha rengeteg showbusiness-körítéssel és egészen szimbolikusan is, de sokban reflektál Mexikó társadalmi viszonyaira. Egészen konkrétan arra, hogy a tisztességes embereket lépten-nyomon öv alatti ütésekben részesítik a szabályokat be nem tartó gonosztevők (és gonosztevők alatt bárki azt ért – politikust, gyártulajdonost, drogbárót, rablót – akit akar). Legalábbis ez az általános felfogás arról, hogy hogyan mennek a dolgok – és emiatt tudnak a nézők azonosulni ezekkel a szimbolikus személyiségekkel, akik maszkban, álnéven küzdenek, szigorú szabályrendszer szerint, és akiket folyton hátbatámadnak vagy tökönrúgnak a gazfickók. Sőt, még a bíró is ellenük ítél néha, mint a való életben. És még így is győzni tudnak, ha nem is a bíró, de a közönség ítélete szerint.
Santo. Kép a Geekblogról.
A lucha libre-őrület a 60-as, 70-es években átgyűrűzött a filmgyártásba is, olyan gyöngyszemeket hozva létre a B-moviek rajongóinak, mint az, amiben maszkos birkózók küzdenek meg vámpírasszonyokkal. Minden idők legnagyobb luchador-legendája, El Santo (A Szent), és az örök második, Blue Demon volt a legtöbb luchador-film főszereplője. Santo mindenkivel elbánt: a marslakókkal, a guanajuatói múmiákkal, sőt, a bürokratákkal is. Amikor az ideiglenes személyi igazolványomhoz szükséges papírokért rohangáltam, sokszor jutott eszembe az, hogy bárcsak itt lenne mellettem Santo, és lekeverne ezeknek a hájfejű ügyfélszolgálatosoknak pár pofont.
Fighting Cholitas. Kép innen.
Hasonló hősök érdekes módon Bolíviában jelentek meg néhány éve, ahol szintén népszerű a lucha libre, ám nem maszkos birkózókról van szó, sőt, nem is férfiakról. A Fighting Cholitas nevű női birkózócsapat