Kelet-Európából jöttem, nem gondolom, hogy a világot fel lehetne osztani feketére és fehérre, jókra és rosszakra. Chilében vagyok, egy olyan országban, ahol – akárcsak Magyarországon – 1990 óta van demokrácia. A párhuzamoknak itt nagyjából vége is van: Chilében a 80-as években a világ egyik leggusztustalanabb és legcinikusabb katonai diktatúrája működött, amely helikopterről dobta a tengerbe az ellenzékieket, vagy elhagyott bányákban lőtte őket halomra, és amely mindeközben az Egyesült Államok érdekeinek megfelelő, exportorientált, neoliberális gazdasági rendszert hozott létre, amelyben néhányan nagyon meggazdagodtak, sokan pedig nagyon elszegényedtek. Magyarországon viszont a 80-as években nem lőttek senkit halomra, hanem volt valami „izé”, ami valamikor véget ért, és aminek már sokkal korábban véget kellett volna érnie. Az exportorientált, neoliberális gazdasági rendszer Magyarországon a demokráciával együtt érkezett, míg Chilében a diktatúrával. Chilében három éven át volt kommunizmus, aminek úgy lett vége, hogy a hadsereg 1973-ban lebombázta repülőről az elnöki palotát, és Allende elnök géppuskával a kezében halt meg. Brutális megtorlás következett, a reformok félbemaradtak, százezrek kényszerültek emigrációba. Magyarországon 40 évig volt kommunizmus (legalábbis papíron – a végére inkább csak a már említett „izé” maradt), aminek úgy lett vége, hogy amikor már teljesen biztos volt, hogy az oroszok nem fognak lőni, akkor magától kimúlt, és – néhány nyugdíjas szakszervezeti bizalmit leszámítva – soha senki nem sírta vissza úgy igazából azóta sem.

Az Universidad de Chile bölcsészkarának keleti bejárata, ahol a fotó készítése után pár órával benyomultak a rendőrök

Mindezt azért írtam le ilyen sarkosan, mert amikor először beléptem az Universidad de Chile bölcsészkarára, azonnal rájöttem, hogy nem fogom megúszni, nekem ehhez itt viszonyulnom kell valahogy. A falakat óriási, Che Guevarát és lázadó indiánokat ábrázoló festmények borítják, a hirdetőtáblán a plakátok Trockij meggyilkolásának 70. évfordulójára emlékező gyűlésre hívnak, az udvaron a könyvárus pultján a legdrágább könyvek pontosan azok, amiket Magyarországon a 90-es években tömegével dobáltak ki a szemétbe: Marx, Lenin, Gramsci, Lukács. És a helyiek, természetesen, Che Guevara, Fidel Castro, Allende.

A chilei fiatalok hősei: Víctor Jara, Che Guevara, Salvador Allende, Stewie Griffin

Chilében két nagy múltú, híres egyetem van, az állami Universidad de Chile (U de Chile) és az egyházi Pontífica Universidad Católica (La Católica). 1973 és 1990 között, vagyis Pinochet diktatúrája alatt az U de Chile oktatógárdájának jelentős része börtönbe került vagy száműzetésbe kényszerült, ezzel szemben a Católica tanárai és diákjai remek állásokhoz és ösztöndíjakhoz jutottak. A Católicáról került ki a híres, „Chicago Boys” nevű közgazdász-csoport, akik Milton Friedman tanítványai voltak a Chicagói Egyetemen a 70-es években, és akik hazatérve végrehajtották azt a neoliberális gazdasági fordulatot, ami azóta is állandó viták tárgya Chilében. A Católica a diktatúra bukása után ügyesen megszabadult a kényelmetlen ideológiai ballaszttól, és egyszerűen a gazdagok és sikeresek egyetemeként pozicionálta magát, ahová a legjobb családok gyerekei járnak, és ahonnan mindenki eljuthat ösztöndíjjal Európába, Észak-Amerikába vagy Ausztráliába. Az U de Chile ezzel szemben ott folytatta, ahol a derrota (vereség) évében, 1973-ban abbahagyta: a közelgő proletárforradalomért lelkesedő gazdag fiatalok, és a közéjük ösztöndíjjal beemelt munkás és indián leszármazottak gyűjtőhelyeként.   

„Olyan időkben, amikor az osztályharc döntéshez közeledik, a bomlási folyamat az uralkodó osztályban, az egész régi társadalomban annyira heves, annyira kirívó jelleget ölt, hogy az uralkodó osztály egy kis része elszakad osztályától és a forradalmi osztályhoz csatlakozik, ahhoz az osztályhoz, amelyé a jövő. (…) most a burzsoázia egy része pártol át a proletariátushoz, és nevezetesen a burzsoá ideológusok egy része, azok, akik felküzdötték magukat az egész történelmi mozgalom elméleti megértéséig.” (Marx-Engels: Kommunista kiáltvány)

A legnagyobb Che Guevara-falfestménynek valakik bohócorrot rajzoltak. A festménytől balra lévő, a Trockij-plakáttól már csak részben látszó felirat (Csak Krisztus az Úr) katolikus elkövetőket sejtet.

Kelet-Európából jöttem, vannak kétségeim a proletárforradalom kivitelezhetőségével kapcsolatban. Igaz ugyan, hogy szocializációm egyik legfontosabb terepén megtanultam, hogy nem kell zavarba jönni a marxizmustól, ez az őszinte, naiv kommunistaság azonban, amivel az U de Chilén találkoztam, sok volt egy kicsit az ízlésemnek. Persze itt sem mindenki hisz a klasszikus marxi elméletben (Maguk szerint van még egyáltalán munkásosztály? – kérdezte egy cinikus tanárnő), de a nagy újbaloldali trükknek köszönhetően (mindenki, aki nem gazdag, heteroszexuális, tradicionális életmódot élő fehér férfi, az el van nyomva, TEHÁT köztünk a helye) békésen megférnek a feministák, a vegetáriánusok és az indiánok egymás mellett a mozgalomban. Különösen ez utóbbi csoport mutat rendkívüli aktivitást: a mapuche indián hallgatók által, a chilei állam indiánokkal szembeni elnyomásáról szervezett konferencia csordultig megtöltötte a jogi kar nagyelőadóját. A hallgatóság többsége azonban nem mapuche volt, hanem felső/középosztálybeli hippi, akik tapsolás helyett csatakiáltással fejezték ki a tetszésüket, mert megtanulták, hogy a mapuche tradíció „ezt kívánja meg”.

Mapuche előadók a konferencián. Balról az első résztvevő Enrique, a második Sergio, együtt járunk posztkoloniális tanulmányok-órára.

Minden szimpátiám ellenére tehát némi rosszmájúsággal figyeltem ezt a kis Ötödik Internacionálét, és felébredt bennem a gyanú, hogy azért MINDENKI csak nem kommunista ezen az egyetemen. Szerencsére a tudományos érdeklődésem sokkal összevisszább annál, hogy békében meg tudtam volna maradni egyetlen tanszéken vagy karon, így sikerült három különböző szervezeti egységben tantárgyakat felvennem. A következő óráim vannak:

Nemzetközi Tanulmányok Intézet:

• Politikatudomány II.
• Chilei külpolitika
• A latin-amerikai integráció színterei

Szociológia Doktori Iskola:

·     Az egyenlőtlenség folyamatai Latin-Amerikában, a társadalmi rétegződés vizsgálataiból kiindulva

Latin-Amerika-tanulmányok Doktori Iskola:

·        Posztkoloniális tanulmányok: reflexiók Latin-Amerikából / Latin-Amerikáról

·        A transzkulturáció vége és a „boom” határterületei: rassz és kultúra kérdései a XX. századi latin-amerikai regény retrospektív vizsgálatában

A listából első ránézésre kiderül, hogy a három szervezeti egység az órák elnevezésének obskurussága tekintetében élesen eltér egymástól – és ugyanez igaz a tanárok és a diákok általános hozzáállására is. A Nemzetközi Tanulmányok Intézet az elegáns Providencia városrészben van, egy sarokra a francia nagykövetségtől, egy XIX. századi villában, a diákok fele külföldi (amerikai, kanadai, jamaikai, brazil, olasz, spanyol stb.), semleges diplomata-növendékek, a tanárok világnézete halvány balközép és/vagy kifürkészhetetlen. A Szociológia Doktori Iskolában szociológusok vannak, ezzel szerintem minden lényegeset elmondtam, soha nem fogom megtudni, mit gondolnak a világról, csak hogy szerintük Parsons vagy Giddens hol értelmezi félre Marxot vagy Webert. A bölcsészkar (a Latin-Amerika-tanulmányok Doktori Iskola) viszont igazi jókedvű, posztmodern mozgalmi klub, ahol mapuchék elemzik Césaire-t, Memmit és Fanont, párhuzamot vonva a francia (külső) és a chilei (belső) kolonializmus között, és ahol Cabrera Infante azért maradt ki az irodalomjegyzékből, mert „túl burzsoá”. Talán mondanom sem kell, itt szórakozom a legjobban – néha velük, néha rajtuk nevetek.

Feladat: Hány kommunista/hippi/indián/posztkoloniális közhely található a képen?

Miután jártam a jogi és a közgazdasági karon is, megnyugodtam, hogy nem egy tupamaro-kiképzőtáborba kerültem, csak a Juan Gómez Millás campus (a bölcsész- és a társadalomtudományi karok) tűnik annak elsőre, az U de Chile többi része ideológiailag sokkal kevésbé terhelt. Ma délután a bölcsészkaron végigfotóztam a sok mozgalmi falfestményt – vannak egészen jók is – aztán ittam egy kávét az udvaron, ahol a diákok a tandíj-emelés elleni tüntetésre gyülekeztek, és valaki a hatalom elleni mozgósításról szónokolt. Aranyosak vagytok, gondoltam, és bementem a könyvtárba. Fél óra múlva szólt a könyvtáros, hogy korábban bezár a könyvtár, mert „incidens lesz”. Csodálkoztam, de kimentem a teraszra, és azt láttam, hogy a campust körbevették a rohamsisakos rendőrök, vízágyúval. – Mi történik? – kérdeztem egy sráctól, aki szintén a teraszról nézett lefelé. Nem tudta, kolumbiai volt, pár hete érkezett Chilébe. Közben néhány diák köveket dobált a rendőrök felé, akik cserébe kilőttek rájuk egy könnygáz-gránátot, és elkezdték kinyitni a campus kapuját. – Nálatok vannak ilyen tüntetések? – kérdezte a kolumbiai. – Á, dehogy is, a magyar diákoknak fát lehet vágni a hátán – mondtam – de Spanyolországban már láttam ilyesmit. De ott a rendőrség nem léphet be az egyetem területére.

A paco-k (rendőrök) a bölcsészkar előtt

Chile nem Spanyolország, ez nagyon gyorsan kiderült. A rendőrök kinyitották a kaput, mire a mellettünk addig nyugodtan cigiző lány elnyomta a cigijét, és azt mondta: - Gyertek be, még bajotok lesz. A külföldiek mindig azt hiszik, hogy ha félreállnak, akkor nem viszik be őket a rendőrök. – Oké – mondtuk, és követtük a lányt az Irodalomtudományi Tanszék PhD-irodájába. – Hoztam két cserediákot – mondta a lány egy másiknak, aki épp egy Stuart Hall-kötetet fénymásolt. – Már megint bejöttek a zsaruk? – kérdezte unottan. – Imádom ezt az egyetemet.

Amíg vártuk, hogy mi lesz, a két lány elmondta, hogy bár Chilében is van egyetemi autonómia, de ezt felülírja a terrorista-ellenes törvény (amit még Pinochet alatt fogadtak el, és ami remek eszköz a mindenkori kormány kezében arra, hogy az ellene tüntetőket szétgumibotozza és –könnygázozza). A legutóbbi alkalommal, amikor a dékánhelyettes meg akarta akadályozni, hogy a rendőrök belépjenek az egyetemre, olyan ütést kapott, hogy eltört az orra. A könnygázt pedig rutinból használják, bármilyen tüntetés feloszlatására.

A paco-k már az utcán. Háttérben az Andok.   

Ezúttal nem volt tömeges letartóztatás, állítólag attól függ, hogy találnak-e Molotov-koktélt valakinél, mert akkor mindenkit bevisznek, akit el tudnak kapni. – Ha máskor ilyen van, nyugodtan gyertek be ide, majd azt mondjuk, hogy tanszéki alkalmazottak vagytok. Akkor olyan, mintha munkaügyben tartózkodnátok itt, és nem tudnak elvinni titeket. – mondta az egyik PhD-s lány. – Köszi – mondtuk, és kimentünk a teraszra. A rendőrök még kint álltak az utcán, a könnygáz már eloszlott. A diákok válogatott sértéseket üvöltöztek a rendőrök felé. Talán mégsem szaladt el velük annyira a ló, gondoltam. Elnyomás? Nem, az talán nem, de az érzékelhető rendőri jelenlét (az egyetemmel szemközti McDonald’s parkolójában mindig áll egy vízágyús páncélautó) és a kemény fellépések, letartóztatások árnyékában kicsit jobban értem már a sok Che Guevarát a falakon. Kelet-Európából jöttem, vannak kétségeim a proletárforradalom kivitelezhetőségét illetően, de egy olyan országban, ahol a katonai diktatúra alatt megtollasodott gazdasági elit (majdnem azt írtam, burzsoázia) kezében van a politikai hatalom, és a rendőrök válogatás nélkül szétkönnygázoznak minden tüntetést, ami ezt a hatalmat bármilyen formában megkérdőjelezi – nos, ott ha választanom kell, egyértelmű, hogy kivel szimpatizálok. Tüntetni persze nem fogok, aláírtam a vízumhoz mellékelt nyilatkozatot, hogy nem avatkozom Chile belügyeibe – legfeljebb (mint egy igazi, gyáva értelmiségi) az Irodalomtudományi Tanszék PhD-irodájából követem majd az eseményeket.

Forradalmi összeállítás a legjobb falfestményekből és mozgalmi plakátokból

„A transzkulturáció vége és a „boom” határterületei: rassz és kultúra kérdései a XX. századi latin-amerikai regény retrospektív vizsgálatában” című óra a harcok miatt elmaradt. A tanár egymondatos e-mailje annyira lefordíthatatlanul elegáns volt, hogy muszáj vagyok eredetiben idézni:

Estimados: Tenemos a los carabineros tirando bombas lacrimógenas acá en el recinto, y creo que debemos suspender el encuentro de hoy.