Elment a nap, táskájába tevén

ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán.

Ketten vagyunk most, Chávez meg én,

Chávez mint kép házam falán.

(Majakovszkij: Beszélgetés Lenin elvtárssal c. verse nyomán)

 Hugo Chávez öt változatban egy caracasi minisztérium oszlopain

Caracasban járkálva jutott eszembe ez a Majakovszkij-vers, és cseréltem ki fejben „Lenin elvtársat” Chávez elnök-főparancsnokra, a „szobám falán lógó képet” pedig az egész házat beborítóra. Amikor már nem féltem elővenni a fényképezőgépemet az utcán, neki is álltam lefotózni ezeket a különféle stílusú és igényességű falfestményeket és molinókat. Mert mi tagadás: a legérdekesebb fotótéma számomra Caracasban az volt, hogy hogyan telepszik rá egy néhány éve meghalt ember mindenhonnan figyelő, gigászi tekintete az egyre élhetetlenebbé váló városra. És azt is gyorsan megértettem: én valószínűleg rövid idő alatt megőrülnék egy ilyen helyen.

Chávez szemei egy másik caracasi középületen 

A venezuelai vezérkultusz furcsa jelenség. Amíg Hugo Chávez élt, addig nem övezte ilyen állami áhítat: ezt utóda, Nicolás Maduro duzzasztotta fel így, leginkább a saját legitimációja érdekében. A merev, ideologikus és nem különösebben tehetséges Maduro elnök 2013 óta folyamatosan Chávezből, az ő napról napra halványuló kultuszából próbál politikai tőkét kovácsolni – egyre kevesebb sikerrel. Maga Chávez, amíg élt, inkább a nagy elődeire hivatkozott: a XIX. század venezuelai politikai gondolkodóira és államférfijaira.

Chávez él, hirdeti egy óriásmolinó a Plaza Caracason

Akik ugyan nem fogalmaztak meg olyan koherens politikai ideológiát, mint a szocializmus vagy a liberális demokrácia, de legalább helyiek voltak, és Cháveznek ez szemlátomást fontosabb volt, mint az, hogy mit is mondtak tulajdonképpen. Így lett Hugo Chávez elnöksége alatt nemzeti példakép Simón Rodríguez filozófus-pedagógusból, Ezequiel Zamora katonatisztből, valamint legfőképpen és elsősorban Simón Bolívar forradalmárból, hadvezérből, Caracas leghíresebb szülöttéből, akit ugyan már Chávez előtt is általános tisztelet övezett, de a chavista rendszerben lett mindent felülíró, első számú nemzeti hős.  

Bolívar felügyel egy garázsra és egy ütött-kopott buszra 

Simón Bolívar valóban globális jelentőségű figura, akit leginkább talán George Washingtonnal lehet egy lapon említeni, és Venezuela joggal büszke rá, hogy 1783-ban itt született a latin-amerikai szabadságharcok legjelentősebb vezetője. Az ugyanakkor elég ambivalens, hogy Bolívar egész életében egy Kolumbia nevű állam megteremtésén fáradozott, és az, hogy az általa vezetett ország (ami a mai Kolumbiát, Venezuelát, Ecuadort és Panamát foglalta magába, a róla elnevezett Bolíviát viszont nem) szétesett, annak éppen az volt az oka, hogy Venezuela kivált az államalakulatból. Ehhez képest míg Kolumbiában Bolívar ma olyan, mint nálunk Kossuth – általában róla van elnevezve a főtér és nagy becsben tartják az emlékét – addig Venezuelában Bolívar olyan, mint tíz Kossuth. Minden településen az ő nevét viseli a főtér és a főutca, a képmása néz le minden közintézmény faláról, és a venezuelai pénznemet is róla nevezték el. Ez utóbbi megtiszteltetésről mondjuk Bolívar már alighanem lemondana, mivel a kedveskedve bolo néven emlegetett pénzt százasával össze-befőttesgumizva használják fizetésre, annyira nem ér semmit.

Bolívar és kutyája Mucuchíes főterén 

A Bolívar-kultusz különösen erős azokon a helyeken, ahol a Libertador (felszabadító) személyesen is megfordult. Amikor például Méridából Barinas felé utaztam egy dzsipben, hogy útitársaimmal együtt kajmánokat és vízidisznókat nézzünk a Llanoson, keresztülhaladtunk egy Mucuchíes nevű hegyi falun. Itt a főtéren nem csupán Bolívarnak, de még Bolívar kutyájának is van szobra: ebben a faluban született ugyanis az a juhászkutya, akit az erre háborúzó felszabadító 1813-ban magához vett. Bolívar kutyájának lenni pedig annyira nagy megtiszteltetés volt, hogy az adott kutyafajtát mind a mai napig tenyésztik a környéken, és így is hirdetik, hogy ez az a fajta kutya, amilyen a Libertador mellett is csaholt a nemzet dicső napjaiban.

Egy fiatal mucuchíes kutyus

A legnagyobb tisztelet pedig Caracasban övezi Bolívart, hiszen itt, egy gazdag kreol család udvarházában látta meg a napvilágot a későbbi felszabadító. A házban ma Bolívar-múzeum működik – mi más is működne – ami Caracas legfontosabb látnivalója, és ahol számtalan személyes tárgyat lehet megtekinteni. A kis Libertador bútorai, cipői, nadrágjai mellett pedig van egy elég jó kiállítás is arról, hogy milyen volt a gyarmati társadalom, amiben végül a fiatal caracasi katonatiszt arra a következtetésre jutott, hogy fegyvert kell fognia, hogy megváltoztassa. Mindezt természetesen a jelenlegi, chavista narratívában előadva, erős antiimperialista és szocialista éllel.

Bolívar szülőháza Caracasban 

Hugo Chávez ugyanis mesterien ismerte fel, hogy Bolívar kultusza mögé sokkal jobban hadrendbe lehet sorakoztatni a népet, mint holmi nehezen érthető újmarxista-globalizációkritikus szöveg mögé. Így aztán a vezérkultuszra rájátszva az 1999-es a chavista alkotmány értelmében az ország hivatalos neve is Venezuelai Bolívari Köztársaság lett, ami olyan, mintha Magyarországból Magyar Kossuthista Köztársaság lenne – bármit jelentsen is ez. Chávez a saját rendszerére is rendszerint bolívariként (bolivariano) hivatkozott, és még attól sem riadt vissza, hogy Bolívar holttestét exhumáltassa, hogy kiderüljön: megmérgezték-e a kolumbiaiak a Libertadort, ahogy Chávez hitte, vagy sem. Az derült ki, hogy nem. Chávez a fiaskóról nagyvonalúan nem vett tudomást, viszont az exhumált csontváz alapján egy realisztikus, digitalizált képet készíttetett Bolívarról. Ami aztán kikerült a közintézményekbe, Chávez képe mellé, az ugyanis már addig is kint volt, mint ahogy az elnöki köztársaságokban szokás.  

A digitalizált felszabadító 

Miután viszont Chávez meghalt, az ő képe is óriási falfestményeken, oltárszerű faliképeken, molinókon, és mindenféle más közterületi formában jelent meg. Az elhunyt vezér sírjának otthont adó katonai laktanyából Maduro elnök mauzóleumot és múzeumot alakíttatott ki. A venezuelai kormánypárt, a PSUV himnuszába is bekerült az egykori pártelnök: az eredeti szövegben ez szerepelt: „Hőseink/ vezetnek most minket/ Simón Rodríguez, Zamora és Bolívar”, az újban pedig ez: „Hugo Chávez/ vezet minket/ Rodríguezzel, Zamorával és Bolívarral együtt”.

Mégsem valószínű, hogy a jövőben Chávez kultusza ennél tovább terebélyesedne: politikai öröksége, Nicolás Maduro kormányával együtt, az összeomlás határán egyensúlyoz. Hogy ez mikor és hogyan következik be, az meghatározza azt is, hogy a XXI. század első évtizedének kétségtelenül legnagyobb hatású latin-amerikai politikusának milyen lesz az emlékezete. Ha nemsokára, akkor talán még megújulva és megszelídülve visszatérhet a Chávez-nosztalgia azok körében, akik az átalakulás során a rövidebbet fogják húzni. Ha viszont sokáig tart a végjáték, és vérbe fullad, akkor nem valószínű, hogy utána bárki visszasírná. Mindenesetre Chávez óriási szemeinek metsző pillantása, amit már én is nyomasztónak tartottam Caracas utcái fölött, azóta alighanem még nyomasztóbbá vált. Nem hiszem, hogy egy esetleges fordulat esetén ne ez lenne az első dolgok egyike, amit leszednek a falakról.

Hugo Chávez, José Martí, Simón Bolívar és Fidel Castro dominózik, Che Guevara rumbatökön játszik és kibicel. Falfestmény a caracasi főtéren, ami (természetesen) Bolívar nevét viseli.

Bolívar viszont örök – még akkor is, ha az elmúlt két évtizedben kicsit túlságosan is kiaknázták a kultuszát. És ha Venezuela egyszer megszűnik „bolívari” ország lenni, attól még alighanem továbbra is Bolívar országa marad.