Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Négritude

2018. október 03. - Soltész Béla

Két író segített nekem, hogy valamit megértsek Martinique összetett kultúrájából és zaklatott történelméből. Az egyikük Aimé Césaire, a sziget világhírű szülötte, aki 2008-as haláláig alighanem a legfontosabb francia-karib értelmiségi volt. A másikuk pedig Emmanuel Nossin, aki egyáltalán nem híres, és az írás számára inkább csak a hobbi az eredeti szakmája, a gyógyszerészet mellett. Viszont él, kiváló egészségnek örvend, és amikor Saint-Pierre-ben stoppoltam a városból kivezető út mellett, akkor ő volt az, aki végül megállt és felvett.

img_5712_new.jpg

Vendéglátómtól nem sok mindent tudtam meg Martinique-ról, így elkélt a két író segítsége. A Fort-de-France külvárosában huszonöt eurós Airbnb-szállást üzemeltető Christiane kedves volt és korrekt, de a sokféle szállásadó-iskola közül a „maximális magánszféra” irányzatot követte. Ennek megfelelően kétszer kérdezte meg, hogy ça va? – egyszer, amikor megérkeztem, egyszer pedig, amikor távoztam. A szoba a ház garázsából volt kialakítva, így lényegében a kocsibejárón át közlekedtem ki-be anélkül, hogy kereszteztük volna egymás útjait.

img_5490_new.jpg

Miután lecuccoltam, elindultam körülnézni. Fort-de-France meglepően nagy város ahhoz képest, hogy milyen kis szigeten van: három és fél kilométert gyalogoltam a belvárosig, pedig a szállásom még csak nem is a város legszélén volt. Amikor viszont beértem a központba, egyből Césaire-rel találtam magam szemközt. A belváros legnagyobb épületére, a városi bíróság homlokzatára volt kitéve az arcképe egy hatalmas molinón. Ez már a második találkozásunk volt aznap: a sziget repülőtere is róla van elnevezve. Aztán ahogy jártam-keltem a városban, úgy bukkant fel a portréja a legkülönbözőbb helyeken, a kirakatoktól az utcai plakátokig, a múzeum homlokzatától a graffitikig.

img_6504_new.jpg

De kicsoda Aimé Césaire, és miért annyira fontos a martinique-iaknak? Alighanem ő a nagyon kevés olyan irodalmár egyike a világtörténelemben, aki amellett, hogy univerzális jelentőségű szövegeket írt, egyúttal politikusként is sikeres és közkedvelt bírt lenni. Olyannyira, hogy ötvenhat (!!!) éven keresztül, 1945 és 2001 között ő volt Fort-de-France polgármestere, és minden alkalommal szabad és demokratikus választáson nyerte el a tisztséget. Emellett már csak hab a tortán, hogy 1945-től 1993-ig képviselő is volt a Francia Köztársaság Nemzetgyűlésében. Papa Césaire, ahogy hosszú élete vége felé nevezték a szigeten, minden bizonnyal tudott valamit.

img_5579_new.jpg

Például önbecsülést adott a martinique-iaknak, illetve közvetve minden fekete bőrű embernek a francia gyarmatokon. A két világháború között fénykorát élő francia kolonializmus, noha nem volt explicite fajgyűlölő, alapvetően úgy kezelte a színesbőrűeket, mint afféle nehéz képességű gyerekeket, akikből sok neveléssel (és/vagy sok veréssel) majdnem olyan jó franciákat lehet faragni, mint a fehérekből. Ezzel az attitűddel szállt szembe Césaire, illetve barátja, Léopold Senghor (akiből később Szenegál első elnöke lett), akivel csoporttársak voltak a párizsi École Normale Supérieure-ben. A fekete bőrű diákok az 1930-as években esztétikai és politikai mozgalmat indítottak négritude (négerség) néven, amelynek célja az afrikai kultúra értékeinek, vagy inkább értékességének reprezentálása volt az európai/fehér elnyomással szemben.

img_5814_new.jpg

Césaire szürrealista ihletésű, de hangsúlyozottan nem-európai ízlésű versei mellett drámákat is írt, illetve egy harcos antikolonialista kiáltványt, Discours sur le colonialisme (Beszéd a gyarmatosításról) címmel. „Európa morálisan és spirituálisan védhetetlen”, kezdi a szöveget, és a rabszolgák és harmadik világbeli elnyomottak nevében felszólalva vádolja Franciaországot azokért a gyarmati atrocitásaiért, amiket a nácik rémtetteihez hasonlít – mindezt 1955-ben, a II. világháború vége után alig tíz évvel, amikor Franciaország épp belefulladt az indokínai és az algériai szabadságharc leverésének vérfürdőjébe.

img_5679_new.jpg

A martinique-i függetlenség ügyét azonban Césaire egy idő után megvalósíthatatlannak ítélte, és pártja, a Martinique-i Progresszív Párt onnantól kezdve a sziget autonómiájáért küzdött (sikertelenül). Ez egyfajta köztes megoldás lett volna a jelenlegi abszurd helyzet (Martinique egy francia megye, akárcsak azok, amelyek Európában találhatóak) és a teljes függetlenség között, amit a legutóbbi nemzetgyűlési választások eredményei alapján nagyjából a lakosság egyharmada támogatna.

img_5733_new.jpg

Martinique tehát megmaradt egy sajátos, függő helyzetben – politikailag, gazdaságilag és kulturálisan is. Ahogy Fort-de-France utcáit jártam, egy jómódú dél-francia kisvárost láttam, ami ugyan jellegzetesen és összetéveszthetlenül karibi is (a trópusi növények, a szikrázó fények, és hát nyilvánvalóan az emberek bőrszíne is jelezte, hogy nem hagytam el a Karib-térséget), de ahogy korábban Francia Guyana-i vendéglátóm, Anaïs is mondta Cayenne-ről: hát, végül is ez Franciaország.

img_5760_new.jpg

Annak viszont egy relatíve kellemes arca.  Felmásztam a várost uraló erődbe (ami ma a Fort Saint-Louis nevet viseli, de a francia történelem viharainak megfelelően korábban volt már Fort Royal és Fort de la République is), és onnan néztem körbe a városon. A belváros sétálóutcáin és néhány toronyházon túl, a tengerre néző domboldalakon villák és lakóparkok terültek el. Itt-ott szegényesebb városrészeket is láttam, de semmi esetre sem nyomornegyedeket – Césaire városvezetése alatt elég sok szociális lakótelep épült. Martinique ma elsősorban a turistákból él, akik főleg anyaországi (métro) franciák, és jól felverik az árakat, amik már amúgy is magasak amiatt, hogy szinte minden fogyasztási cikket Franciaországból kell behozni. Az éttermek drágák, a szupermarketekből viszont jó áron és nagyon jókat lehet kajálni. A munkanélküliség magas, a helyi vállalatok nagy része pedig az egykori rabszolgatartó fehérek, a béké-k kezében van. Egy szó, mint száz: Martinique beszorult valahová Európa és a harmadik világ közé.

img_5915_new.jpg

Ennek a furcsa, trópusi franciaságnak a legrosszabb és a legjobb megnyilvánulását egyaránt a város fölé magasodó Balata-dombon találtam. A legrosszabb a Sacré Coeur de Balata nevű templom volt, ami nem csupán nevében emlékeztetett Párizs híres bazilikájára: konkrétan a montmartre-i Sacré Coeur egyötödére kicsinyített és kicsit módosított változata épült fel Fort-de-France fölött, egy félreeső helyen, ami, nos, kicsit sem volt olyan, mint a Montmartre.

img_6022_new.jpg

A legjobb viszont a Jardin de Balata volt, ez az 1986-ban elkészült botanikus kert, ami a város utolsó házai és a trópusi őserdő között terült el. Talán a „tájkert” kifejezés még jobban leírja a helyet, mert nem is az a lényege, hogy hányféle növény él ott (pedig nem kevés, nagyjából háromezer), hanem az, ahogy el vannak rendezve. Szinte színpadiasan sorakoznak a pálmák és a broméliák, és hosszú kötél-és deszkahidakon a fák koronái között is lehet járni egyet. A Sacré Coeurrel ellentétben, ahol a kicsinyített francia épületet meglehetősen nevetségesnek tartottam ezen a karibi helyszínen, a Jardin de Balata a legjobb fajta francia tájépítészeti szaktudást alkalmazza a helyben fellelt burjánzó növényzetre.

img_6049_new.jpg

A kedvenc martinique-i látnivalómhoz azonban még messzebb kellett menni Fort-de-France-tól. A Saint-Pierre nevű kisváros harminc kilométerre északnyugatra fekszik a fővárostól, és egy időben ez volt a sziget kulturális központja, ahol már a XIX. század végén lóvontatású villamos járta az utcákat, volt elektromos közvilágítás, sőt még egy nyolcszáz férőhelyes színház is. Az Antillák Párizsának nevezték Saint-Pierre-t, de sajnos mindebből semmi sem maradt: 1902-ben a közeli Pelée vulkán kitörése porig rombolta a várost. Méghozzá nem is akárhogy. A tűzhányóból körülbelül 1000 Celsius fokos gáz- és gőzfelhő tört elő vízszintes irányban, 650 km/óra sebességgel. Ez gyakorlatilag öt másodperc alatt letarolta az egész várost, és azonnal megölte mind a harmincezer lakóját (három kivétellel: az egyik egy rab volt, akit részeg verekedésért egy föld alatti tömlöcbe zártak a kitörés előtti este).

img_6405_new.jpg

A modern kor legszörnyűbb vulkanikus katasztrófájának helyszíne ennek ellenére ma nagyon, hogy is mondjam... vonzó hely. A tengerparti részre visszatért az élet, két-három utca újjáépült, a hegyoldalban azonban megmaradtak a romok. Viszonylag gyorsan elvonatkoztattam attól a ténytől, hogy emberek ezrei égtek itt hamuvá pillanatok alatt, és onnantól kezdve már csak azt bámultam, ahogy az egy-két méter magas falak közötti részeket benőtte a trópusi növényzet. A színház, a templom, az egykori üzlethelyiségek, a kórház mind-mind romjaiban maradt, mert túlélők hiányában nem volt, aki újjáépítette volna őket. Saint-Pierre csak nagyon lassan népesült be újra, és soha nem nyerte vissza eredeti nagyságát.

img_6245_new.jpg

Sokáig bóklásztam ebben a félig-romvárosban, és közben elment az utolsó busz Fort-de-France-ba (hétvége volt, és olyankor elég csapnivaló a tömegközlekedés). Bár nem szeretek stoppolni, nem láttam más megoldást: kiálltam a kivezető út mellé. Negyed órát vártam, mire valaki felvett. Az ötvenes, jól szituált férfit Emmanuel Nossin-nek hívták, és a kamasz fiával ült az autóban. A fiú, mint kiderült, kubai anyától született, és ott is él, csak a nyári szünet idejére látogatta meg az apját. Így egy darabig Kubáról beszélgettünk, de aztán szóba került, hogy Emmanuel könyveket is ír: két kötete szól a Kis-Antillákon gyógyításhoz vagy varázsláshoz használt növényekről, egy történelmi regénye pedig a francia forradalmat követő zavaros években játszódik Saint-Pierre-ben.

img_6300_new.jpg

Ez utóbbi jobban érdekelt, mint a varázsnövényes (bár biztos az is nagyon tanulságos), így erről kérdeztem Emmanuelt. A címe La rêve du Mansfeny volt, szabad fordításban A karibi sas álma (a mansfeny egy sasféle volt, ami Martinique-on élt, de már kihalt). A regény azt az időszakot dolgozza fel, amikor a franciák elvesztették karibi gyarmataik többségét (Louisianát, Haitit, Saint Luciát és Dominikát), és Saint-Pierre-ben, ami egykor ennek a szigetvilágnak az egyik legfontosabb kikötője volt, hirtelen megcsonkított holttesteket találnak az utcákon. Egy Gonzague nevű tengerésztiszt nyomozni kezd, hogy mi történt, és innentől kezdve már nem tudom, hogyan alakult a sztori (nem sikerült beszereznem a könyvet), mert inkább a szimbolikája érdekelt. Mit jelent a kihalt madár, a csonkítás, a hullák?

img_6318_new.jpg

Jó nyomon jártam, mert Emmanuelt valóban az foglalkoztatta, hogy ez az egykor nagy és népes kultúrkör, a francia-karib, hogyan hullott szét, tűnt el és vált jelentéktelenné. A napóleoni háborúk végére Franciaország szinte teljesen elvesztette legfontosabb tengeren túli birtokát, az Antillák szigetvilágát, csak Martinique és Guadeloupe maradt, meg néhány egészen kicsi sziget és a távoli Francia Guyana. Ha máshogy történt volna, a francia-karib univerzum ma jóval nagyobb lenne, és nem egy kis egzotikum a térségben domináns angol-karib és spanyol-karib mellett. És, ki tudja, talán emancipálódott volna, ahogy Césaire is akarta, és előbb-utóbb leszakadt volna Franciaországról.

img_6361_new.jpg

De hát nem így történt. Sok kérdésem lett volna még, de sajnos megérkeztünk Fort-de-France-ba. Miután Emmanuel kitett egy körforgalomnál, elindultam gyalog a domboldalon a szállásom felé. Néztem a szembejövő emberek arcát, és arra gondoltam, hogy Martinique egy franciaságától elszakadni képtelen, négerségére (négritude-jére) viszont nagyon büszke sziget. Egy majdnem-ország, aminek valahol kisiklott a története, de ami épp ebben a kisiklottságban nagyon komoly kulturális energiákat rejt. Sokkal többet, mint amekkorát egy ekkora szigettől várna az oda látogató.

Ahol még az is megtörténhet az egyszeri stoppossal, hogy az első sofőr, aki megáll, történetesen egy hatszáz oldalas történelmi regény szerzője.

img_6320_new.jpg

Érdekel Latin-Amerika és a Karib-térség? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a régió legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr10014173687

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.