Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Helló, Pitonok!

2018. szeptember 19. - Soltész Béla

Ha arra gondolok, hogy egy „idilli” vagy „paradicsomi” szigetnek hogy kell kinéznie, akkor Saint Lucia jut az eszembe, ez a húsz kilométer széles, negyven kilométer hosszú mini-csodaország. Azon belül is a Soufrière nevű kisváros, ami alighanem az egyik legvarázslatosabb hely, ahol az utazásom során megfordultam – márpedig Quilotoától Port Antonióig, Tayronától a Roraimáig igazán nem szűkölködik varázslatos helyekben a világnak ez a része.

img_4726_new.jpg

Szállásadóm, Sylvie martinique-i francia volt, aki egy panziót üzemeltetett Soufrière-től délre. A környék francia kötődése nem véletlen, mint ahogy a balra dőlő ékezet sem a városka nevében: Saint Lucia eredetileg Franciaország gyarmata volt, amíg a britek el nem foglalták. Utána a franciák visszafoglalták, majd a britek megint vissza, és ez így ment a napóleoni háborúk végéig, ami – akárcsak Trinidad és Tobago esetében – végérvényessé tette a brit uralmat a sziget felett. A francia örökség azonban elevenen él tovább: részben a szomszédos, jóval népesebb Martinique-nak is köszönhetően a mai napig a lakosság egy francia nyelvváltozatot, a Saint Lucia-i kreolt (patwá) beszéli. Ettől függetlenül mindenki jól tud angolul is, az írásbeliség, a feliratok nyelve pedig kizárólag az angol. A helynevek viszont szinte kizárólag francia eredetűek, mint például a híres Gros Piton és a Petit Piton – vagyis összefoglaló nevükön a Pitonok.

img_5007_new.jpg

Amikor először olvastam Saint Luciáról, és a sziget legfontosabb látnivalóiként a pitonok voltak feltüntetve, nem igazán tudtam mire vélni a dolgot. Tudomásom szerint ugyanis a pitonok nagy, hosszú kígyók, különféle mintázattal (kockás, pettyes, gyűrűs, stb.), én pedig nem különösebben rajongok semmilyen csúszómászóért. Saint Lucia pitonjai azonban nem kígyók, hanem meredek hegycsúcsok: a görög eredetű pythón (óriáskígyó) szóval ellentétben a provanszál eredetű piton azt jelenti, hogy csúcsos, hegyes. És valóban, a Pitonok úgy törnek elő a Karib-tengerből, mint két, csaknem nyolcszáz méter magas lándzsahegy. A szinte tökéletes kúp formájú hegyek „vulkáni dugóként” jöttek létre egykor, vagyis feltört a láva egy puhább anyagú kőzeten keresztül, ami az évmilliók során lepusztult körülötte, így csak a meredek, kemény vulkáni kőzet maradt meg.

img_4742_new.jpg

De nem is ez a lényeg, legalábbis az egyszeri turista számára, hanem hogy a Pitonok elképesztően jól néznek ki. Nem véletlen, hogy az ikonikus páros a sziget szimbóluma lett: a Saint Lucia-i zászlón is a két kúp látható, a tengert jelképező világoskék alapon. De a helyi gyártású sör is a Piton nevet viseli, és ha bármilyen turisztikai kiadványban egyetlen kép van Saint Luciáról, akkor az holtbiztos, hogy a Pitonokat ábrázolja – valahonnan a Soufrière fölötti dombokból fényképezve.

img_4763_new.jpg

Na jó, de honnan? Soufrière, bár nagyon kellemes hely, önmagában nem sok érdekességet tartogatott, így elindultam felfelé a Castries felé vezető autóúton, hogy valahonnan megfelelő perspektívát találjak a fotózáshoz. Igazán jó helyeket, kiépített kilátókat nem láttam sehol. Annál több volt viszont a villa, a magánbirtok, ahonnan szemlátomást sokkal jobban rá lehetett látni a csúcsokra, mint a fák takarásában rejtőző útról. Vettem egy mély levegőt, és lekanyarodtam egy kis hotel autóbejárójára, ami mellett pedig ott állt a tábla: Magánterület, belépni szigorúan tilos!

img_4818_new.jpg

Az történt, ami a későbbiekben még néhányszor megismétlődött velem Saint Lucián: egy alkalmazott közölte, hogy ezt a teraszt csak a szállóvendégek vehetik igénybe, mire én elővettem a legjobb modoromat, és miután a magántulajdon szentsége iránti feltétlen tiszteletemről biztosítottam az illetőt, pár perc nagyvonalúságot kértem tőle, hogy néhány fotót készíthessek. A szállodai alkalmazott erre komoly és fölényes arccal engedélyt adott, és aztán nem is nézett rám többször. Csak amikor jó hangosan elköszöntem, akkor nyugtázta a távozásomat egy kelletlen biccentéssel. Én pedig gyalogoltam tovább, a gépemben nagyjából ötven képpel, amit öt perc alatt lőttem a Pitonokról.

img_4929_new.jpg

Ehhez elég hasonló módon nyertem bebocsáttatást egy kakaófarm és csokimanufaktúra belső udvarára (tovább nem!), majd pedig egy privát (vagy inkább privatizált) strandra. Ez utóbbi, az Anse Chastanet Beach három kilométerre fekszik Soufrière-től, és mivel tömegközlekedés nincs, így elgyalogoltam odáig a hepehupás úton. Maga a strand közterület, a domboldalon elterülő resort azonban majdnem az egész partszakaszt telerakta napágyakkal, amelyek a szállóvendégeknek vannak fenntartva. Egy őr megmutatta nekem azt a részt, ami a nagyközönség számára ingyenes: ez egyúttal az a hely is volt, ahol a snorkelezni induló vendégek beszálltak a motorcsónakokba, így a víz tiszta benzinfolt volt. Megint az udvariasságra és a fotózásra apelláltam: csak pár fényképet csinálnék a napágyas részen, kérleltem az őrt. Végül beleegyezett, én pedig elsétáltam a strand túlsó végére, ahol nem volt egy teremtett lélek sem (vélhetően nem azért volt kint annyi napágy, mert annyi lett volna a vendég, hanem hogy a magamfajta potyázók ne jöjjenek be). Azért, ha már ott voltam, csobbantam egyet a vízben.

img_5113_new.jpg

Visszafelé menet már csak az volt a bánatom, hogy még mindig nem volt olyan fotóm a Pitonokról, ami a víz felől mutatta volna őket (az Anse Chastanet Beach-ről egy belógó sziklaszirt miatt nem látni el odáig). Egyszer csak észrevettem egy ösvényt, ami meredeken lejtett a tenger felé. Elindultam rajta, és egy olyan, tökéletesen néptelen partszakaszra jutottam ki, ahonnan premier plánban látszott a két kúpos hegycsúcs. Nevettem egy jót: valószínűleg megtaláltam azt a helyet, ahonnan a csóró fotósok készítik a tájképeiket, amik aztán azokat a luxusresortokat reklámozzák, ahol kétszáz és ötszáz dollár közötti összegbe kerül egy éjszaka.

img_5205_new.jpg

Azért voltak olyan látnivalók is Soufrière-ben, amelyekért becsülettel kifizettem a belépődíjat. Na jó, nem sok: kettő. Az egyik a Diamond Gardens volt, egy gyönyörű botanikus kert saját patakkal és vízeséssel, ahol fél napig bóklásztam, a másik pedig a Sulphur Springs kénes iszapforrásai. A vulkáni tevékenység ugyanis nem állt le azzal, hogy Saint Lucia szigete, illetve a Pitonok kúpjai a Karib-tenger felszíne fölé bukkantak: a forró magma továbbra is ott fortyog a mélyben. Ennek egy szelíd, családbarát következménye, hogy a szigeten többfelé vannak forró, kénes patakok, amelyekbe helyiek és turisták egyaránt szívesen beleereszkednek (sziszegve és sivalkodva), és jó alaposan bekenik magukat a gyógyhatású iszappal.

img_4972_new.jpg

Utolsó Saint Lucia-i napomon kénytelen voltam eljönni Soufrièreből, bár szívesen maradtam volna még ebben a némiképp túlárazott édenkertben. Másnap viszont korán indult a repülőm, és a tömegközlekedés Saint Lucián nem túl megbízható (csak a szokásos karibi tempó, akkor indul el a kisbusz, ha csordultig megtelik). Így egy délutánt a fővárosban, Castriesben töltöttem, ami bár nem volt rossz hely, a csodálatos Soufrière-nek a nyomába sem érhetett. Beletelt némi időbe, amíg rájöttem, hogy mi a bajom a várossal – már azt leszámítva, hogy nincsenek körülötte olyan impozáns hegyek, mint a Pitonok. Másnap reggel, a repülőtér felé menő taxiban értettem csak meg, ahogy a kikötőbe érkezett óriási luxushajót néztem: Castries olyan város, aminek hiányzik a közepe.

img_5416_new.jpg

Amikor én sétáltam körbe a várost, az érdekesnek tűnő helyeken – a piacon, a tengerparti sétányon – nem volt túl nagy élet. Kigyalogoltam a kikötőig, ahol éttermek, bárok, boltok sorakoztak, de szinte mindegyik be volt zárva. Ha viszont egy nappal később jártam volna arra, alighanem lépni sem bírtam volna a turistáktól: egy akkora luxushajóról ugyanis, mint amekkora az indulásom reggelén érkezett Castriesbe, két-háromezer ember is a városra zúdulhat. Sőt, egy részüket nyilván elviszik buszokkal a Pitonokhoz, vagy a sziget északi részének strandjaira. Akárhogy is, a kikötőben horgonyzó hajó legalább háromszor akkora volt, mint a legnagyobb épület a városban, és olyannak tűnt, mintha ez lenne az a hotelkompexum, ami köré az egész város épült. Aztán, miután elmegy, néhány napig megint csend lesz majd a kikötőben.

img_5312_new.jpg

Felemás érzésekkel hagytam el Saint Luciát. A sziget gyönyörű, szinte paradicsomi, de ennek a szépségnek nagyon megkérik az árát. Nem a kelet-európai hátizsákos turistára van optimalizálva a sziget – mondjuk miért is lenne, ha gazdag jenkikkel is fel lehet tölteni a strandok napágyait. Viszont épp azért, mert rengeteg a gazdag jenki, Saint Lucián nagyon pörög a szolgáltató szektor, és volt egy olyan érzésem, hogy bármilyen turisztikai kínálatnak azonnal meglesz a kereslete. Már ha épp kiköt a luxushajó: amúgy meg lehet heverészni egy olyan strandon, ami nincs telerakva privát napágyakkal.

img_5298_new.jpg

Szóval ha egyszer visszatérnék ide, vagy a többi, hasonló méretű szigetország valamelyikébe (Saint Kitts, Saint Vincent, Grenada, Dominika stb.), azt valószínűleg nem hátizsákos turistaként tenném. Hanem keresnék valami munkát, a szabadnapjaimon meg lógatnám a lábam a nagy, karibi időtlenségbe.

Vagy esetleg milliomosként mennék, a jachtomon. Ez is elég jó terv: már csak a milliók hiányoznak hozzá. Meg a jacht.

img_5364_new.jpg

Érdekel Latin-Amerika és a Karib-térség? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a régió legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr1514173617

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.