Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Jamaicai rumnapló

2018. július 03. - Soltész Béla

Ha van ital, ami maga a megtestesült Karib-térség, akkor az a rum. A kalózok és a mixerek kedvenc itala innen, az Antillák cukornád-termelő szigeteiről származik, és mind a mai napig itt készül a világ rumtermelésének háromnegyede. A rum előállítását sokáig valami kézműves, ódivatú tevékenységnek gondoltam, mert először Havannában láttam egy muzeális – ma már használaton kívül álló – rum-lepárlót, ami nagyon steampunk hatást keltett a veretes sárgaréz csöveivel és üstjeivel. Jamaicában viszont láttam egy igazi, működő rumgyárat. Igen, gyárat, mert a sziget belsejében húzódó Nassau-völgy zöldellő cukornád-ültetvényei közül eléggé illúzióromboló módon emelkedtek ki a szürkés-rozsdás tartályok, és csak a kellemes illat jelezte, hogy nem valami kemikáliát állít elő hektószámra ez az üzem, hanem finom, minőségi tömény szeszt.

img_3650_new.jpg

A legenda szerint a ’rum’ kifejezés a Kis-Antillákon, talán Barbadoson született, ahol a pálinkának lefőzött, rossz minőségű cukornádtól gyakorta megvadultak a férfiak, és kitört a rumbullion, vagyis a verekedés, balhé vagy patália, ahogy ezt a XVII. századi, ma már nem használt angol kifejezést fordítani lehet. A trópusokon, ahol nem termett meg sem a szőlő, sem a gabona, az európaiak nagyon hamar rájöttek, hogy a cukornád rejti a legtöbb lehetőséget a berúgni kívánók számára. A frissen levágott cukornád levét desztillálni egyszerűbb feladat: ebből készül a kolumbiai aguardiente vagy guaro, a francia-karib rhum agricole, illetve a brazil cachaça. A megfőzött cukornád levét sűrítve viszont melasz jön létre, aminek a desztillált végterméke a rum (spanyolul: ron), ami jobb minőségű, mint az imént felsorolt párlatok. A leghíresebb rum alighanem a kubai eredetű, de a forradalom óta kizárólag Kubán kívül előállított Bacardi, illetve a Kubában gyártott, a kubai állam által birtokolt Havana Club márka.

img_3678_new.jpg

A Brit Birodalom haditengerészete és a rum közötti hosszú, szenvedélyes viszony azonban Jamaicában kezdődött. Miután 1655-ben elfoglalták a szigetet a spanyoloktól, a brit telepesek cukornád-termesztésbe fogtak. Ugyanebben az időszakban, XIV. Lajos uralkodása alatt a francia-brit viszony is megromlott, így a brit tengerészek, akik egészen addig francia brandy-ből kapták a fejadagjukat, a század második felében már jamaicai rumtól voltak állandóan spiccesek. A Navy Rum nem tartozott a különösebben igényes italok közé, ellenben jó erős volt: 47% és 57% között váltakozott, és 0,7 decit kaptak belőle a matrózok – minden délben.

img_3698_new.jpg

A tot néven emlegetett fejadagnak valószínűleg pusztító hatása lehetett negyven fokban, a tűző napon, mert a rossz minőségű tömény szeszt a hatás mérséklése érdekében sok hajóskapitány elkezdte vízzel vagy lime levével szelídíteni – ebből jött létre minden koktélok ősatyja, a grog. Érdekesség, hogy bár a rum és a trópusi gyümölcslevek összekeverése igazi égben köttetett frigynek tűnik, a koktélok többsége a ma ismert formájában csak a XX. század második felében alakult ki. Egészen addig a rumot tisztán vagy grogként itta kapitány és matróz. A brit haditengerészet a napi rum-fejadag intézményét egészen 1970-ig fenntartotta: azóta csak a királynő születésnapján és más jeles napokon jár rum a legénységnek.  

img_3688_new.jpg

Az egyik legjobb cukornád-termesztő vidék Jamaicában a dombok között húzódó, védett mikroklímájú Nassau-völgy, és itt áll az egyik legrégebbi üzem, az Appleton Estate. A közeli Accompongból nagyjából húsz perces iránytaxizással jutottam el ide, magam mögött hagyva az előző éjszakai sound system party-ban megfáradt házigazdáimat, Briggy-t és Lawrence-t. Az iránytaxi a bekötőút sarkán rakott ki, ahonnan az imént leírt, indusztriális látvány tárult a szemem elé. 1749 óta folyik rum-lepárlás ezen a helyen, a tartályok viszont a hetvenes években épültek, így csak a fogadóépület mű-koloniális stílusa idézte meg azt az időszakot, amikor a Nassau-völgy benépesült ültetvényekkel. Furcsa volt belegondolni, hogy mindez a maroon háborúk után alig egy évtizeddel történt: a dombtetőn falut építő Accompong vezér lázadó ashanti harcosait és az Appleton ültetvényen robotoló rabszolgákat légvonalban mindössze nyolc kilométer választotta el egymástól.  

img_3696_new.jpg

Várnom kellett a vezetett túrára, de szerencsére addig korlátlan mennyiségű grogot lehetett kérni. Már ekkor kezdtem felmérni, hogy bár nem volt olcsó a belépő (harminc amerikai dollár), de jól fogok itt szórakozni: a rumgyár szemlátomást nem számított magyar látogatóra, aki ha töltenek neki, vagy tölthet magának, akkor iszik. A vezetett túrákat általában az északi part üdülőhelyeiről busszal érkező amerikai turistacsoportoknak tartják, és amíg össze nem gyűlik elég érdeklődő, addig várakozni kell. Persze egy légkondis lounge-ban, grogot szürcsölve ez nem okozott nehézséget, addig legalább megnéztem a magyarázó ábrákat a lepárló-berendezés működéséről. A rumgyár igazi nagyüzem, évi tíz millió liter rumot állítanak itt elő.

img_3620_new.jpg

Miután befutott egy csoportnyi turista, elkezdődött a séta. Nekem már ekkor nagyon virágos jókedvem volt, pedig még messze volt a látogatás vége. Lefotóztam a szemléltető szamarat, akinek az volt a dolga, hogy bemutassa a régi, állati vagy emberi erővel hajtott cukornád-prés működését, illetve megkóstoltam a sűrű, ragadós melaszt. Aztán bementünk a lepárlóba: a fermentálódó melasztól nehéz levegőben az idegenvezető elmagyarázta, hogy a víz, amivel ezt a trutymót átmossák, 8% alkoholt tartalmaz. Ezt lepárolják 80%-osra, felöntik ugyanannyi vízzel, és viszlát, kész is a fehér rum, amit leginkább a koktélokhoz szokás használni. Vagy pedig beleöntik kanadai tölgyfa hordókba, és hagyják három, öt, hét, vagy akár huszonegy évig érlelődni – ezeknek aranyló, mélybarna színük lesz. Az Appleton-gyár legdrágább terméke egy ötven éves Rare Blend, amit csak a vitrinen keresztül lehetett megszemlélni. Mondjuk meglepő is lett volna, ha egy ilyen ritkaságot kiraknak szabad kóstolásra.

img_3652_new.jpg

A többi fajtával viszont nem spórolt az Appleton. A hordóktól visszafelé jövet éreztem, hogy megy ki a fejemből a grog, és kezdtem kitikkadni a fülledt, párás levegőben. Ekkor visszaértünk a fogadóépületbe, és egy bárpulthoz mentünk, ahol nyolc különböző rumot lehetett megkóstolni. De nem holmi szűkkeblű, kétcentes adagokban: ki voltak rakva az üvegek, és mindenki annyit töltött, amennyit akart. Megint arra gondoltam, hogy a rumgyár nem készült fel a magyar virtusra. Végigittam az egész sorozatot, az Appleton Estate Signature Blend-től a Reserve Blend-en át a tizenkét éves Rare Blend-ig, illetve a többféle, rum alapú likőrig.

img_3633_new.jpg

Közben az idegenvezető elmesélte, hogy a legenda szerint Nelson admirális testét, miután Trafalgarnál halálos találat érte, egy hordó jamaicai rumba tették a matrózai, hogy konzerválják a hazaútra. Más, kevésbé kegyeletteljes matrózok azonban Anglia felé menet rájártak a hordóra, és szép lassan kiitták belőle a rumot. Nelson teste addigra már épp eléggé át volt itatva alkohollal, úgyhogy nem indult oszlásnak. Sőt, a gusztustalan történetre utaló kifejezések is fennmaradtak az utókornak: a „megcsapolni az admirálist” annyit tesz, mint (titokban) rumot inni, maga a rum pedig néha „Nelson vére” néven fordul elő a tengerész-szlengben.

img_3639_new.jpg

Mire kiértem a rumgyár elé, a bekötőútra, én is épp úgy éreztem magam, mint a feje tetejéig rumban úszó Nelson admirális. Szerencsére épp jött egy Accompong felé tartó iránytaxi, ami elvitt a falu főteréig. Ott kiszálltam, és ahogy rumvirágos jókedvvel támolyogtam végig a főutcán, úgy éreztem, hogy én vagyok a legboldogabb szeszturista egész Jamaicában. Akkor még nem sejtettem, hogy a következő négy napomban semmi köszönet nem lesz. Másnap értelemszerűen másnaposan ébredtem, az iránytaxi pedig, amivel Kingston felé indultam volna, durrdefektes lett, úgyhogy egy másikkal jutottam el Spanish Town-ig, onnan meg egy harmadikkal Kingstonba, így a légvonalban száz kilométeres távot egy teljes nap alatt sikerült megtenni.

img_3669_new.jpg

A következő napon aztán egy brutális, több órás késést produkált a repülő, ami visszavitt a gyűlöletes Georgetown-ba, ráadásul a reptéren leejtettem a tabletemet, és összetört a képernyője. Harmadnap kis híján felnyársalt az a bizonyos lezuhanó pajszer a keresztény nőegylet vendégházában. Negyednap pedig a világ legkörülményesebb repülőjáratával jutottam el Barbados és Grenada érintésével Trinidadba, és mivel nem volt se helyi valutám, se dollárom – kártyát pedig nem fogadtak el a barbadosi reptér büféjében – így a túlárazott szendvicsek egyikét sem tudtam megvenni, és egész nap éheztem. 

De szemlátomást így van összerakva a világ. A raszták istene, Jah Rastafari figyelt felülről, ahogy ott imbolyogtam az úttesten, és azt mondta: relax, white man, nem kell neked semmit sem előre tudnod.

img_3687_new.jpg

Érdekel Latin-Amerika és a Karib-térség? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a régió legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr2814013828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.