Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Asszony, ne sírj!

2018. március 05. - Soltész Béla

Bob Marley zenéje Jamaica első számú exportcikke, és a No Woman, No Cry Bob Marley legismertebb száma. Még az is azonnal felismeri a refrénjét, aki soha nem hallott sem más reggae-számot, sem bármilyen egyéb zenét, amit a Karib-tenger szigetein szereztek. A szám annyira híres, hogy a feldolgozásait alig lehet összegyűjteni: eljátszotta a Boney M, Joan Baez, a Fugees, Matisyahu, Nina Simone, Kid Rock és a Twenty One Pilots, de van átírt szövegű, nyálas francia, aktivista brazil, vicceskedő bajor, és zavarba ejtő tradicionális arab verziója is. Sőt, mi magyarok is beálltunk a sorba a Z'Zi Labor és a Veresegyházi Asszonykórus felejthetetlen (és megbocsáthatatlan) verziójával.

img_2153_new.jpg

Ahogy azonban a Z'Zi Labor verziójából (és Sub Bass Monster hasonló című számából) is kiderül, a No Woman, No Cry refrénje a leggyakrabban félreértett slágerrefrén a világon. Nem csak a magyar, de az angol anyanyelvű beszélők számára is az tűnik nyilvánvalónak, hogy arról van szó: ha nincs nő, nincs sírás. Pedig sokan, sok helyen leírták: a „no cry” (ponosabban nuh cry) a jamaicai patois-ban azt jelenti: ne sírj! A dal címzettje pedig Bob felesége, Rita Marley, akivel 1966-ban, a dal születése előtt nyolc évvel kötött házasságot – Bob huszonegy, Rita húsz éves volt ekkor. Vagyis ha Marley nem Kingston, hanem egy észak-amerikai nagyváros gettójában írta volna a szöveget, akkor a dal címe alighanem ez lenne: No, Woman, Don't Cry!

Mondjuk akkor a szöveg többi része (ami nosztalgikus képek lazán kapcsolódó halmaza, vélhetően a síró Rita megvigasztalására) is alighanem máshogy alakult volna. Legalábbis ezt magyarázta újdonsült ismerősöm, Matthias, a fehér raszta, miközben a Kingston központjából nyugat felé tartó iránytaxiba zsúfolódva egyre szakadtabb házak mellett haladtunk el. Az úti célunk nem volt más, mint a government yard in Trench Town, a szükséglakás a gettóban, amiről a dalszöveg első versszakában is szó esik. Kiszálltunk egy nem túl bizalomgerjesztő sarkon, és öt perc séta után ott álltunk annak a – mondjuk így, tanácsi – lakásnak a bejáratánál, ahol Bob Marley lakott a hatvanas években, és ahol Bunny Wailerrel és Peter Toshsal, a The Wailers későbbi tagjaival együtt ücsörögtek, gitároztak és spangliztak, áttértek a rasztafariánus hitre, és bizalmatlanul tekintgettek – observing the hypocrites – a szegények lakta Trench Townban kampányoló politikusokra.

img_2607_new.jpg

Bob és Bunny gyerekkori barátok voltak Nine Mile-ban, a faluban, ahol mindketten születtek, majd Bob anyja összejött Bunny apjával (lett is egy közös gyerekük), és a fiúkkal együtt Kingstonba költöztek az ötvenes évek végén. Ez volt az önállósodó Jamaica nagy pillanata: az ország 1962-ben nyerte el a függetlenségét. A No Woman, No Cry szövege viszont arra figyelmeztet: In this great future / You can't forget your past. Az újonnan létrejövő ország nemzetépítését kritikusan szemlélő rasztafariánusok számára az igazodási pontot az afrikai hagyományok és a Biblia jelentették. Marcus Garvey, a jamaicai „fekete nacionalizmus” atyjának tanaiból kiindulva lényegében azt állították, hogy a jamaicai feketék ugyanúgy Isten választott népe, mint az ószövetségi zsidók, és ahogy Jahve a zsidókat a babiloni fogságból visszavezette Cionba/Jeruzsálembe, úgy a jamaicaiakat is vissza fogja vinni Afrikába, azon belül is az egyetlen olyan ősi államba, amely túlélte az európai gyarmatosítást: Etiópiába. Messiásuknak (és/vagy Jahve földi inkarnációjának) pedig Etiópia hivatalban lévő császárát, Hailé Szelassziét tartották, akinek fiatalkori nevéből – Ras Tafari – származik a vallás elnevezése is.

img_2645_new.jpg

Egy ilyen különös, anakronisztikus vallás természetesen nem igazán passzolt a hatvanas évek Jamaicájának modernizáló közhangulatához, amit ráadásul harminc éven keresztül a szűk, fehér vagy mulatt származású elit képviselői kormányoztak. Nemzeti függetlenség ide vagy oda, csak 1992-ben választották meg az első olyan miniszterelnököt, aki ugyanúgy teljesen fekete volt, mint a lakosság kilencven százaléka. És noha a raszták szavazataiban sokan meglátták a potenciált – a baloldali Michael Manley miniszterelnök még Etiópiába is elutazott, és a Hailé Szelasszié császártól kapott szent bottal kampányolt a következő választás előtt – a lakosság nem egészen öt százalékát kitevő raszta közösséget alapjaiban véve deviáns, drogos, babonás, sőt inverz rasszista (a feketék felsőbbrendűségében hívő) szektának tartották Jamaicában. Egészen addig, amíg Bob Marley és a reggae révén világhírűvé nem váltak.

img_2623_new.jpg

Akkor viszont még, amikor a későbbi világhódító reggae-számok születtek, Bob a brit gyarmati kormány által épített Trench Town-i szükséglakásban lakott – ez volt a government yard – ami nagyjából úgy nézett ki, mintha börtöncellák sorakoznának egy sóderrel felszórt belső udvar körül. A szegény családok esténként együtt főztek és ettek, és így került a képbe az a Georgie is, aki a dalszöveg szerint tüzet rakott, és kukoricakását készített -  and then Georgie would make the fire lights / I say, log wood burnin' through the nights. / Then we would cook cornmeal porridge, / I say, of which I'll share with you.

img_2616_new.jpg

Nos, Georgie-t volt szerencsém személyesen is látni. Marley akkor sem feledkezett meg a Trench Town-i barátokról és ismerősökről, amikor már világszerte ismert sztár lett. A No Woman, No Cry zeneszerzőjeként Marley Vincent Fordot nevezte meg, – holott valószínűleg nem ő írta a zenét – aki egy ingyenkonyhát üzemeltetett Trench Townban, és a dal jogdíjából tudta tovább finanszírozni a tevékenységét. Georgie-nak pedig az, hogy szerepel a leghíresebb jamaicai dalszövegben, épp elég renomét hozott ahhoz, hogy mostanában már csak üldögéljen, és hagyja, hogy a Bob Marley házát felkereső turisták pénzért fotózkodjanak vele. A teljes nevén George Headley Robinson névre hallgató öreg raszta néha interjúkat is ad, és olyasmikről beszél, hogy a zene tudná meggyógyítani Jamaicát, meg az, ha a fiatalok hazatérnének a szülőfalujukba, és a közösségért munkálkodnának.

img_2182_new.jpg

Az a ház viszont, ahol Georgie-t láttam, már nem Trench Townban állt, hanem Kingston gazdagabbik végén, a Hope Road-on. Szemben a nem sok érdekességet kínáló government yarddal, itt egy komplett Bob Marley-múzeum található, és ez a mai Kingston első számú látványossága annak ellenére, hogy Marley csak néhány évet élt itt. 1975-ben kapta ajándékba a házat angol producerétől, Chris Blackwell-től, aki lényegében világsztárt csinált Marley-ból, és itt épült fel a legendás Tuff Gong stúdió is. A gazdag környékre költöző raszta ellen egy azóta is ismeretlen tettes merényletet kísérelt meg 1976-ban: a golyónyomok mind a mai napok látszanak a ház hátsó falán. Marley ezután inkább Londonba költözött, és csak élete utolsó két évére tért vissza Jamaicába. Nem sokkal azután, hogy Angliába érkezett, rákot diagnosztizáltak nála, ám rasztafariánus hite miatt nem akarta műtét alá vetni magát. A rák gyorsan terjedt a szervezetében, és nem egészen négy évvel a diagnózist követően, harminchat évesen meghalt.

img_2180_new.jpg

A No Woman, No Cry címzettje, Rita Marley harmincöt évesen özvegy maradt, de nem ment férjhez többé: ő lett Bob Marley örökségének őre. Ez a jogdíjakon kívül megdöbbentő mennyiségű gyereket is jelentett: a négy közös gyerekükön kívül Bobnak további hat elismert és két el nem ismert gyereke volt más nőktől, illetve Ritának is volt kettő, más férfiaktól, akiket Bob a nevére vett. Rita mostanában a hetvenes éveinek elején jár, és egy kiterjedt cég- és alapítvány-birodalmat igazgat: a Bob Marley Foundation, a Bob Marley Trust és a Bob Marley Group of Companies, illetve a Rita Marley Foundation vezetője. Rendszeresen szervez jótékonysági koncerteket, zenei ösztöndíjakat adományoz, afrikai iskolákat támogat, és ő a Bob Marley múzeum tulajdonosa is. És, ahogy a refrén is kéri: nem sír.

img_2163_new.jpg

Sétáltam vissza a szállásomra a Hope Roadon, és az út menti villanyoszlopokat néztem, amelyeken az egyik mobilszolgáltató Bob Marley-számcímekkel hirdette magát. Fogalmam sincs, mi köze van az Iron Lion Zion-nak a mobiltelefonokhoz, mindenesetre nem ez az első és nem is az utolsó alkalom, hogy a szegény jamaicai srácból lett globális popkulturális szimbólumból valaki hasznot húz. Még az a szerencse, gondoltam, hogy azért Marley legfontosabb üzenetei – a fordítási hibák ellenére is – csak átmennek valahogy.

img_2187_new.jpg

Elkezdett sötétedni, és ahogy ott gyalogoltam a végtelennek tűnő Hope Road-on, a No Woman, No Cry hasonlóképpen végtelennek tűnő befejezését dúdoltam magamban:

Everything's gonna be all right!

Everything's gonna be all right!

Everything's gonna be all right, yeah!

Everything's gonna be all right!

Everything's gonna be all right-a!

Everything's gonna be all right!

Everything's gonna be all right, yeah!

Everything's gonna be all right!

img_2150_new.jpg 

Érdekel Latin-Amerika és a Karib-térség? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a régió legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr1913712728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.