Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Tájkép földrengés és hurrikán után

2018. február 22. - Soltész Béla

Jamaica fővárosán mintha évszázadok óta rendszeresen bosszút állna a Jóisten. Földrengések, hurrikánok és tűzvészek tarolják le időről időre a Kingstoni-öböl elátkozott környékét, és a belvárosban járva olyan érzésem volt, mintha épp valami kataklizma másnapján látogattam volna el ide. Pedig nem történt semmi különös, csak a város lakói mintha már nem is törekednének arra, hogy újjáépítsék a romokat. Vajon mi történhetett itt, ami miatt a Mindenható ennyire haragszik erre a szerencsétlen helyre?

img_3771_new.jpg

Alighanem Port Royal rövid, de annál botrányosabb története volt a város „eredendő bűne”. Mielőtt a mai Kingstont megalapították volna, néhány kilométerrel odébb, egy hosszú földnyelv csúcsán épült az első brit gyarmati település a szigeten, ami a Port Royal nevet kapta. Jamaicát nem sokkal korábban foglalták el az angolok a spanyoloktól, és a jól védhető helyen fekvő város az angol kalózok legfontosabb gyülekezőhelye lett. Ahogy pedig egy kalóztanyától elvárható, a lakói rendszeresen megszegték az összes létező parancsolatot. A korszakban nem is emlegették máshogy, csak mint „Újvilági Szodoma”, vagy mint „a legbűnösebb város a világon”.

img_3825_new.jpg

A várost lényegében csak kalózok, prostituáltak és bérgyilkosok lakták, akik, ha a korszak rémült történetíróinak hinni lehet, reggeltől estig csatakrészegek voltak, és az iváson és a szexen kívül kizárólag arra törekedtek, hogy megkéseljék és/vagy kizsebeljék egymást. 1692-ben viszont a Karib-tenger történetének egyik legnagyobb természeti katasztrófája véget vetett a fertőnek  és a történetírók közül senki sem vonta kétségbe a Mindenható dühének jogosságát. Földrengés és cunami nyelte el szinte nyomtalanul a várost, és néhány szerencsés (és bűnbánó) lélek kivételével mindenki más odaveszett a pusztulásban. Bár Port Royal egyes részei ma is láthatóak és látogathatóak (bár inkább csak mementóként érdekesek), a természet erői a biztonság kedvéért még több alkalommal küldtek erre hurrikánokat, sőt, még egy tűzvészt is, hogy a bűnös város ne épüljön fel újra.

img_3794_new.jpg

Az öböl túlpartján viszont azok a túlélők, akik valamilyen csoda folytán életben maradtak, megalapították Kingstont. A város szép lassan fejlődésnek indult, és kalózok és prostituáltak helyett ültetvényes gazdák és protestáns kereskedők vették birtokukba, akik az alkoholban és a szexben mértékletesebbnek bizonyultak, gyarapodásuk viszont nem volt erkölcsösebb, mint a kalózoké: a rabszolgatartásra épült. A XIX. század elejéig mintegy 600.000 ezer foglyul ejtett afrikait hoztak be a szigetre, amíg a rabszolgaságot végül 1833-ban el nem törölték el az egész Brit Birodalomban. A fehér urak és a fekete szegények közötti, csillagászati méretű vagyoni különbségek azonban nem tűntek el, és a szegénységnek egy idő után Kingston egészét veszélybe sodró következményei lettek: kolerajárványok és tűzvészek tizedelték meg a szegénynegyedek lakosságát. Aztán, mint egy drámai végszó, 1907-ben jött egy földrengés, és romba döntötte az egész várost.

img_2576_new.jpg

Port Royallal ellentétben Kingston feltámadt a romjaiból, a gazdagok viszont jobbnak látták távolabb költözni a járvány-, tűzvész- és cunami-szempontból veszélyesnek ítélt tengerparti résztől, és a házaikat három-négy kilométerrel arrébb, a Blue Mountains felé vezető utak mellett építették fel. Ezzel pedig kialakult a város máig létező megosztottsága: Kingstonnak ugyanis nem egy központja van, hanem kettő. A tengerhez közelebb eső részen fekszik a bel- vagy alsóváros (Downtown), amit a szegények használnak saját városközpontjukként. A négyzetrácsos utcahálózat közepén a Parade tér áll, az élet azonban az onnan kicsivel nyugatra fekvő piac környékén pezseg a legjobban. Ez a hely olyan szinten le van rohadva, mintha nemrég itt is lezajlott volna valami közelebbről meg nem határozható természeti katasztrófa. Az új- vagy felsőváros (New Kingston vagy Uptown) házai viszont kifejezetten jól néznek ki, szép kertek és elegáns bevásárlóközpontok jellemzik a nagyjából a Hope Road mentén húzódó városrészt. Házigazdám, Ashley is itt lakott, a kellemes, kertvárosias Liguanea városnegyedben, és amíg csak erre kószáltam, alapvetően elégedett voltam Kingstonnal.

img_2661_new.jpg

Tudtam azonban, hogy a város sava-borsa a Downtown. Viszont sok rosszat olvastam a neten a közbiztonságról, és a nem éppen óvatoskodó Ashley is azt mondta, hogy valószínűleg jobban járok, ha nem egyedül vágok neki. Hittem neki, így kerestem egy sétapartnert, akit egy fehér raszta személyében találtam meg. A német Matthias, akinek hatalmas, sötétszőke dreadlock-hajkoronája kétszer akkora volt, mint a feje, Ashley haverja volt, és kiválóan ismerte a várost. Bár az elsődleges célunk a reggae-történelem emblematikus helyszíneinek végiglátogatása volt (erről szól majd a következő bejegyzés), eljutottunk néhány más helyre is, amelyek elsősorban a minden képzeletet felmúló lepukkantságuk miatt maradtak emlékezetesek.

img_2497_new.jpg

Például a Parade-től néhány sarokra, az Orange Streeten bementünk egy kis i-tal (rasztafariánus) étkezdébe, ahol az ebédhez ajándékba kaptam egy kulturális túrát az épület leszakadt tetejű hátsó traktusában. Egy Tom Soya nevű raszta vezetett körbe, aki a tulajdonos rokona volt, és adtam neki egy kis pénzt, hogy meséljen arról, hogy mi is ez a rom.    

– Itt lakott Dennis Brown – mondta lelkesen. – Érted, a nagy Dennis Brown!

Fogalmam sem volt róla, ki az a nagy Dennis Brown, de ezt igyekeztem eltitkolni. Később kiderült, hogy Bob Marley barátja volt, és „a reggae koronahercege” néven emlegették a nagy reménységet, amíg fiatalon bele nem halt a kokain okozta érszűkületbe.

img_2573_new_1.jpg

– Ott, lakott, abban a szobában, amit mutattál?

– Igen. Meg a többi szobában is aludt néha. Érted. A csajok miatt.

– És mikor szakadt le a tető?

– Mi?

– A tető! Mikor szakadt le a ház teteje?

– Valamelyik hurrikán vitte le. Talán az Allen.

– Az mikor volt?

– A nyolcvanas években.

– És azóta ilyen a ház.

– Hát igen.

– És hányan laktok itt?

– Sokan. Na, kész a kaja, menjünk enni!

img_2596_new.jpg

Tom nem viccelt: valóban több család élt a ház megmaradt részeiben, de nem tűnt úgy, mintha nagyon törték volna magukat, hogy helyreállítsák az épületet. Jóindulatúan azt gondoltam, hogy Tom memóriáját egy kicsit kikezdték a spanglik, és a házat nem az Allen, hanem valamelyik későbbi hurrikán vagy trópusi vihar találta telibe  Jamaica ugyanis menetrendszerűen áldozatul esik ezeknek. Ha viszont tényleg az Allen volt, morfondíroztam, az azért felvet néhány kérdést. Például, hogy tényleg harmincöt éve nem találtak egy ácsot? Vagy legalább valakit, aki odébb rakja a téglákat a placc közepéről?

img_2534_new.jpg

Tovább sétáltunk, és eljutottunk a pályaudvarra. Kingstonból egykor több vasútvonal vezetett a sziget belsejébe, de már egyiken sem járnak a vonatok. Hátulról, a sínek felől jutottunk be a szebb napokat látott épületbe, mert már régóta be volt zárva az egész. Ha a nagy Dennis Brown házát egy hurrikán skalpolta meg, akkor a vasútállomást minimum három kapta telibe: olyan szinten volt romos, hogy teljesen esélytelennek láttam, hogy valaha is újranyisson. Végül a piacot is bejártuk: zsúfolt volt, koszos és büdös, de legalább érződött bizonyos fajta törekvés a tér befedésére, amit az eddigiek fényében mindenképpen értékelendőnek tartottam. A nyolcvanas éveket idéző tetőzet még egészben állt, mögötte azonban már csak szabálytalan vasbeton csonkok nyúltak az ég felé, közöttük pedig földre terített hullámpapírról árultak zöldséget, gyümölcsöt, fűszereket és cukornádat az asszonyok. Őszintén nem értettem a dolgot: ha Kingstonban valamit megrongál egy hurrikán vagy egy földrengés, az örök időkre úgy marad?

img_2490_new.jpg

Viszont szemlátomást csak a Downtownnal bántak el ilyen mostohán az elemek (és a saját lakói). Az Uptown egészen más képet mutatott: kertes házak és tágas parkok váltakoztak magas falakkal védett privát villákkal. Gyalogosként itt egészen más nehézségekkel szembesültem: nem voltak romok, se szemétkupacok, viszont az autósokra optimalizált városrészben hosszasan kellett gyalogolnom az árnyék (és néha járda) nélküli sugárutakon. Úgyhogy rászoktam az iránytaxikra, amelyekben bár hatan zsúfolódtunk össze a négy ülésen, mégis tíz perc alatt meg lehetett tenni a máskülönben csaknem egy órás utat Ashley háza és az érdekesebb újvárosi látnivalók között.

img_2673_new.jpg

Az egyik ilyen látnivaló a Devon House volt, ami mintha azért maradt volna meg épségben az utókornak, hogy megmutassa: a kétes erkölcsű kalózokkal, a reggae-zenészekkel és a piacon zöldséget-gyümölcsöt áruló szegényekkel ellentétben a gazdag ültetvényesekre nem omlik rá a tető. Az ízléses parkban álló, pazar berendezésű házat Jamaica első félvér milliomosa, George Stiebel építtette, aki Venezuelában nagyon meggazdagodott aranybányászatból, és hazatérve felépítette a környék legnagyobb villáját. A másik gyönyörű hely pedig a Hope Gardens volt, egy méretes botanikus kert, amit a XIX. század végén alapított egy brit katonatiszt. A hatalmas fákon kívül a legjobban a rózsaszín levelű bougainvillea-bokrokból kialakított alagutak tetszettek. Van tehát egy olyan része is Kingstonnak, amit nem ostromol egyfolytában az enyészet, gondoltam. És, mit ad Isten, ez épp az a rész, ahol a gazdagok laknak.

img_2693_new.jpg

A jamaicai társadalom megosztottsága, a szegények és gazdagok ilyen szintű elkülönülése nagyon furcsa hellyé teszi Kingstont. A szegregáció a latin-amerikai nagyvárosokban is megszokott dolog, de az olyan helyeken, mint Rio, Bogotá, vagy Mexikóváros, a belváros normálisan néz ki, mert a gazdagok is használják. A jamaicai elit viszont szemlátomást meg sem közelíti a kingstoni Downtownt, hanem az Uptownban, sőt a még feljebb lévő villanegyedekben marad, a színpompás bougainvilleák árnyékában, kilátással a város határában kezdődő Blue Mountains-ra.

img_2341_new.jpg

És ebbe a kettészakadt városba érkezett meg 1957-ben, mint egy messiás, Robert Nesta Marley, a barátainak csak Bob. És a vidéki srác, aki a nagyvárosba érkezett, befutott, nemzetközi szupersztárrá vált és világhírűvé tette a jamaicai reggae-t, egyúttal mintha az átkot is valamennyire levette volna Kingstonról. Jamaica fővárosa nagyrészt neki (és zenésztársainak) köszönhetően vált legendássá – afféle zenei zarándokhellyé. Turisták ezrei keresik fel a két házat, ahol élt: az első a szegények lakta Trench Townban található, a második pedig az Uptown  „főutcáján”, a Hope Roadon. Mindössze öt kilométerre állnak egymástól: mégis ez az öt kilométer volt a legnagyobb távolság, amit az életében megtett.

Erről szól majd a következő bejegyzés.

img_2525_new.jpg

Érdekel Latin-Amerika és a Karib-térség? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a régió legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr4413674738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.