Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Ítélet Canudosban

2016. november 14. - Soltész Béla

Jamilson dédnagymamája megszökött az ostromzár alól az utolsó napok egyikén, így túlélte Canudos lerombolását és lakóinak lemészárlását. Egészen a szomszédos faluig menekült, aztán egy év múlva visszahúzta a szíve, és újra felépítette a házát Canudosban. Dédunokája, Jamilson pedig abból szerez egy kis mellékjövedelmet, hogy a nagyritkán a faluba tévedő turistákat felülteti maga mögé a motorra, és elviszi őket, hogy megmutassa nekik azt, ami Antônio próféta lázadó szektájának fővárosából maradt: a nagy semmit.

soltesz_bela_hatizsakkal_braziliaban_428_26349610346_o.jpg

Bahia szövetségi állam területe óriási, akkora, mint Franciaország. Hat órát ültem a buszon Salvadortól Canudosig, és közben teljesen átalakult a táj: eltűntek a zöld cukornád-ültetvények, a lusta vízfolyások, a banánfák. Nyeszlett cserjék között legelő kecskéket láttam az ablakból, itt-ott néhány nyomorúságos házikót, a távolban sárgásbarna dombokat. A termékeny partvidéki sávot elhagyva megérkeztem a belső területek kopár végtelenségébe: a sertão világába (magyarul: „bozótpuszta”). Itt zajlott a Canudosi Háború, ami Márai Sándort és Mario Vargas Llosát is megihlette: előbbi Ítélet Canudosban, utóbbi Háború a világ végén címen írt regényt az eseményekből.

Különös, hogy egy magyar író regényt ír egy XIX. század végi, brazíliai belháborúról. Márai Sándor soha nem járt Canudosban, csak egy könyvet olvasott valakitől, aki járt ott. Az illető azonban a brazil irodalom egyik legnagyobb alakja, Euclides da Cunha, aki Os Sertões című riportregényében grandiózus portrét rajzolt a harcokról és a bozótpuszta kietlen, gyilkos világáról. Ezt olvasta el angolul Márai, és a sztori azonnal lenyűgözte: az embertelen modernitással szembeszálló, idejétmúlt eszméiben is magasztos, archaikus emberek végső, tragikus lázadása ihlette meg. Noha az erről írt, Ítélet Canudosban című regénye nem tartozik a legnépszerűbb alkotásai közé, annyiban mindenképpen tipikus Márai-mű, hogy a saját korára való utalásokkal és a haladással szemben szkeptikus elmélkedésekkel bővül ki az egzotikus helyszínen játszódó történet. Rónay György kritikájában azt írta a regényről: „Márai nem a canudosi történetet akarta megírni; hanem meg akart írni valamit a canudosi történetben.”   

soltesz_bela_hatizsakkal_braziliaban_429_25873127294_o.jpg

De mi is történt itt pontosan? A bozótpuszta kietlen vidékére évszázadokon át csak azok keveredtek el, akik valahonnan menekültek. Az ősi földjeikről elűzött indiánok, a szökött rabszolgák és az elszegényedett fehérek utódai pedig a száműzetésben összekeveredtek: belőlük lett a sertanejo, a puszták alacsony termetű, szívós, makacs lakója. És egyszer megjelent köztük egy eszelős tekintetű vándorpróféta, akinek a szavára tízezrek kerekedtek fel, hogy a sertão közepén megalapítsák az igazak királyságát, Canudost. Amit a brazil hadsereg csak egy több éven át tartó háborúval tudott elfoglalni, közben viszont a város védői közül szinte mindenki meghalt.

Kivéve persze a szerencsés keveseket, köztük a már említett dédnagymamát, akinek köszönhetően egy bő évszázaddal később Jamilsonnal alkudozhattam Canudos egyetlen pizzériájának teraszán. A kezdeti százötven reálról nyolcvanra sikerült levinni az árat, ami úgy sikerült, hogy túravezetőm, a nálam körülbelül öt évvel fiatalabb srác a hosszas bizniszelés végén felajánlotta: oké, legyen nyolcvan, de akkor nem kocsival megyünk, hanem motorral, mert az kevesebbet fogyaszt. Legyen, mondtam. Aztán tíz perccel később már átkoztam magam a zsugoriságomért: bukósisakot természetesen nem kaptam, és rémülten kapaszkodtam Jamilson vállába, ahogy zúztunk előre az országúton.

soltesz_bela_hatizsakkal_braziliaban_430_26205138460_o.jpg

Egy kis múzeumszerűség megtekintése után felmentünk egy dombra, ahonnan látszott az egész völgy. A környező szárazságban üdítő oázisnak tűnt Canudos, amely Jamilson elmondása szerint a harmadik, ilyen néven létező település. Az elsőt a hívei körében Tanácsadó (Conselheiro) néven ismert Antônio próféta alapította az 1890-es években, de a hadsereg a próféta halála után, 1897-ben porig rombolta. A másodikat a szép lassan visszaszivárgó lakók építették fel ugyanazon a helyen, de azt meg az 1970-es években elárasztották egy víztározóval. Végül néhány kilométerrel arrébb, a duzzasztógát tövében épült fel a harmadik Canudos, és a sokat szenvedett családok végre elektromossághoz és öntözött parcellákhoz jutottak. Szimbolikus azonban, hogy mindezt csak a múltjuk, a „régi” Canudos eltüntetése árán kaphatták meg.

De miért volt ennyire fontos a brazil államnak Canudos teljes elpusztítása? Jamilson szerint Antônio Conselheiro legfőbb bűne az volt, hogy istentelennek tartotta a köztársaságot, és nem akart adót fizetni. A rabszolga-felszabadítást követő általános társadalmi felfordulásban ugyanis megbukott a császárság, kikiáltották a köztársaságot, és az „egyszerű brazilok” közül sokan érezték azt, hogy kihúzták alóluk a talajt. Bár a köztársaságiak a modernizáció és a haladás nevében politizáltak, valójában csak egy szűk gazdasági csoport érdekeit nézték, és egyre többen érezték magukat kisemmizve. Az ellenérzéseket vallásos köntösben megfogalmazó, a „régi rendhez” visszatérni kívánó prófétát így ezrek követték a pusztába, ahol egy őskeresztényekhez hasonló, kommunisztikus államot hoztak létre. Ami, értelemszerűen, nem férhetett meg békésen a Brazil Köztársaságon belül. 

soltesz_bela_hatizsakkal_braziliaban_433_25875156063_o.jpg

Megérkeztünk arra a helyre, ahol az első Canudos házai kezdődtek. Nem volt ott semmi, csak a bozót. – Innen támadt először a hadsereg – mesélte Jamilson. – De a canudosiak visszaverték őket. – Aztán a katonák erősítést kaptak. Több hónapon át harcoltak ezért a dombért, több ezren estek el itt. Még most is, ha nagy ritkán esik az eső, csontok és koponyák bukkannak elő a földből.

Lenéztem a földre. Csontot szerencsére nem láttam, de észrevettem egy négyzet alakú fémlemezt, közepén kör alakú lyukkal. – Mi ez? – kérdeztem? – Tölténytartó lemez – mondta Jamilson. Fából készült dobozokban hozták a töltényeket a katonáknak, ilyen lemezekbe voltak beleillesztve, hogy ne ütődjenek egymásnak. Nyugodtan tedd el, százával vannak itt ilyenek.

Elraktam a bizarr szuvenírt. Felértünk a dombtetőre: alig húsz méterrel magasodott a környék fölé, de jól be lehetett róla látni a völgyet. Nem sokkal arrébb a víztározó vize hullámzott, és egy csonka toronydarabka állt ki belőle. Ennyi maradt a második Canudos templomából.

soltesz_bela_hatizsakkal_braziliaban_435_26205140550_o.jpg

– Ez itt a Favela-domb – mondta Jamilson. – Tudod, mi az a favela?

– Persze – válaszoltam. – Rióban jártam is egyben.

– Na, hát ez itt az „eredeti” favela – lépett egy tüskés ágú, alacsony fához Jamilson. – Ne érj hozzá, mérgező. Erről a növényről nevezték el a dombot. Három hónapon át ágyúzták innen a várost. Aztán, amikor győzött a hadsereg, szélnek eresztették a katonákat. Nincs zsold, mondták, kiürült a kincstár. Úgyhogy a katonák elmentek Rióba, tiltakozni a kormánynál. De azok nem tárgyaltak velük. Ott táboroztak évekig, a vasútállomás mögötti dombon. Amire elkezdték azt mondani, hogy ez itt a mi második Favela-dombunk. Azon a dombon még most, százhúsz évvel később is nyomornegyed van. Hát ezért hívják favelának.

– Értem – mondtam. – A katonáknak sem volt könnyű.

– De nem ám. Gyere, menjünk le a vízhez!

soltesz_bela_hatizsakkal_braziliaban_432_26385686672_o.jpg

Leértünk a partra. – Szerencséd van – mondta Jamilson. – Most különösen száraz hónapok voltak, lement a vízszint. Különben nem látnád a templomtornyot. Ennyi maradt Canudosból, ez a kis darabka. És már ez sem az elsőből, hanem a másodikból. Az apám és anyám még ott született, a templom mellett.

Csónakos emberek tűntek fel a tavon.

– Rákhalászok – mondta Jamilson. – Tele van a víz kis folyami rákokkal. Az öreg Canudosból jöttek, ott laknak a halászok.

– Van egy „öreg” Canudos is? – kérdeztem. – Hány Canudos van egyáltalán?

– Kettő. Amikor elárasztották a második Canudost, építettek egy új falut a gát mellett. Az az új Canudos. Egy páran viszont itt maradtak, a második Canudos legszélső házaiban, a dombokon. Azt hívjuk úgy, hogy az „öreg” Canudos. De oda nem tudunk kimenni, meg kéne kerülni az egész víztározót. Nincs híd.

soltesz_bela_hatizsakkal_braziliaban_436_26385686262_o.jpg

Fűzni kezdtem Jamilsont, hogy ha már itt vagyunk, akkor nézzük meg az öreg Canudost is. Nagy nehezen beleegyezett, és nekiindultunk. Igaza volt: bár légvonalban alig egy kilométerre álltak a házak a Favela-dombtól, bő fél órába telt, amíg megkerültük a tározót motorral.

– Na – mondta Jamilson. – Ennyi maradt. Nézz szét, elmegyek a múzeum kulcsáért.

Az öreg Canudos egyetlen utcából állt, a közepén egy festett betonból készített Conselheiro-szoborral, egy helyi naiv művész alkotásával. Mögötte egy kis kőépület állt, ajtaja fölött a felirattal: Canudosi Történelmi Múzeum.

Jamilson visszajött, egy tizenéves lány társaságában. – Jó napot – mondta a lány, és kinyitotta az ajtót. A múzeum egy háromszor három méteres szoba volt, polcain mindenféle rozsdás vasdarabokkal, töltényhüvelyekkel, pisztolyokkal. – A nagyapám szedte össze ezeket a dolgokat – mondta a lány. – Eső után szoktak előbukkanni a földből.

Visszaültem Jamilson mögé a motorra. Lementünk a vízhez: a halászok a tűz fölött, egy forró vaslapon szárították a rákokat. Szívélyesen fogadtak, megkóstolhattam a fogást: majdnem olyan íze volt, mint egy tengeri garnélának. – Jó pénzt hoz, Salvadorba visszük eladni – mondták a halászok.

soltesz_bela_hatizsakkal_braziliaban_434_26477994465_o.jpg

Néztem a hullámzó víztükröt. A völgyet, ahol egykor Antônio próféta követőinek utópisztikus városa állt, és amelyért körülbelül harmincezren haltak meg egy gyilkos háborúban, teljesen elfedte a tározó. És a vizében rákok élnek, a partjain meg öntözött banánültetvények zöldellnek. A sertão lakói pedig nem lázadoznak tovább, hanem békésen halásznak, művelik a földet, fizetik az adót, és többé már nem tartják ördögtől valónak a köztársaságot.

És néha, eső után, ha koponyák vagy töltényhüvelyek bukkannak elő a földből, akkor eszükbe jut a próféta. De amúgy igyekeznek nem gondolni rá.

soltesz_bela_hatizsakkal_braziliaban_431_25873128994_o.jpg

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr9111763101

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.